Vannak vasárnapok, amelyeket a protestáns naptárban semmiféle különös üdvtörténeti esemény nem rangosít, mégis csodálatosak. Rangot nekik Megváltó Urunk ad, aki harmadnapra feltámadott. Már ennyi is a boldog vivace, halleluja felzengő lelkületével kellene eltöltse keresztyén szívünket.
Hogy ez még sincs így teljesen, annak számos oka van. Nem az okokkal foglalkozom most, hanem a felhangolódás esélyével annyi lehangoló napi jelenség közepette. Egy mindennapi disszonanciát említek: hirtelen rosszul lett lányomért siettem kocsival az egyik fővárosi bevásárló központhoz. Olyan helyen várt rám, ahol nem tudott beszállni, ezért tovább hajtottam. Buszmegálló közelében lassítottam. A mögöttem luxus BMW-ben vágtázó autós kényszerült lelassítani, majd megállni. Jeleztem megállási szándékomat, majd amikor elkezdett dudálni, fényreflektorozni, intettem kézzel neki, hogy hajtson tovább. Totál gázzal megtette. ÁM: minden ablakból ordítottak, vicsorogtak „újgazdagék”, válogatott káromkodást okádva, leírni is botrány. Harmincasok-negyvenesek voltak a haramiák. Ez 2025. július havi közlekedési kultúrája hazánkban. Semmi meggondolás, hátha van a másiknak valami baja. Csak agresszió. Szombat délután volt ez. Elemzésre is hitvány az eset. Ha nem lennék keresztyén, s nem betegen beszálló lányomat tartottam volna fontosnak, talán már a guta is megütött volna. Igen, önvédelemből csak belső imába tudtam kezdeni. Aztán meg arra gondoltam, mi minden jóról kell is írnom. Hát belső megnyugvást kértem imáimban a Békesség Fejedelmétől.
Lejtmenet a javából – mégis egyre feljebb!
Ez a mondat fogalmazódott meg bennem a XI. kerületi mellékutcában. És igyekszem tartani magamat ehhez. Újgazdag honi ősbölények, digitális kori utcai agresszivitás közben és ellenére. Nem akarok lejtmenetben az ilyenekkel tartani. Miközben azt képzelik, fenn vannak. Talán csak a tévedések csúcsain. Ahhoz, hogy ne ilyenek sújtsanak le, kellenek a felfele húzó vasárnapok. Kell a hit, amelyik tisztában van azzal, hogy Ádám és Káin, meg Júdás és a Péterek morális, emberi lejtmenetei nem ma kezdődtek. A gazdagok élvezd a pillanatokat önkényeztető demagógiája mellé kellenek a Lázárok. És az ilyen heti, hét-búcsúztató intermezzók, utcai jelenetek, lélek,– és gyomortipró szituk után nagyon kell a felemelő isteni túlerő. Nagyon kell a vasárnap feltámadott Jézus új világrendje, a görög-latin „örök” világendet messze meghaladó üzenet: Shalom – Eiréné hümin – Békesség néktek! (János 20,19).
Nincs másban ma sem engesztelődésünk, megnyugvásunk, csak az élő Jézus Krisztus feltámadás utáni üzenetének meghallása, befogadása, szívünkben forgatása, lélekbalzsamként önmagunkban szétárasztása révén!
Lejtmenetben – egyre feljebb – űrszimfóniákkal
Ez a paradoxnak tűnő igény és valóságos, hitbeli mozgáscsoda nagyon is lehetséges! A hívőnek minden, hiszen a hitnek ez a reális mozgásformája. Miben érzékelhető ez? Például abban, hogy Isten épségben-egészségben hazasegítette űrmissziójából Kapu Tibort. S bár mindenről hallottam szólni a médiában őtőle, őróla, körülötte: kimagasló teljesítményét méltán dicsérő szavakat, elemzéseket. De elgondolkodtam: csak egyetlen tudós, a magyar űrügynökség egyik vezetője szájából hangzott el a
„Hála Istennek, minden rendben ment”.
A felbocsátás előtt egyéni imakezdeményezéssel kértem a nyitott szívű honfitársakat, imádkozzunk érte, űrmissziójáért, társaiért, a földi személyzetért, a program résztvevőiért, eredményességéért. Mert az eredményesség a siker helyettesítő keresztyén szava. Volt tudós imavisszhangja, s még a tengeren túlról is visszajelzése az imaláncnak. Aztán jöttek a cikkeim, a világvallások világűrbeli jelentőségéről, egész ciklus. Készülök Űrszimfóniák címmel egy elektromos köszöntő kiadvány közreadására. Ma a hálaima Kapu Tiborért és küldetése eredményeiért szól és Családjáért.
Még feljebb: hála a keresztyén névért – Antiókhia vasárnapot!
Ma, ezen a vasárnapon a mai Szíriára is odafordul lelki tekintetem. A Losung evangéliumi bibliaolvasó kalauzban, ami már 295. esztendeje jelenik meg a herrnhuti Testvérgyülekezet kiadásában, ez az Ige áll:
„A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek” (ApCsel 11,26).
Ott, ahol abszolút lejtmenetet szenvedtek a keresztyének a történelem során, mert hittek a Názáretiben (Noun), s az általa írni kezdett, s az Élet Könyvébe bejegyzett üdvtörténetnek, boldogítás történetnek. Alkaida, ISIS ide vagy oda, a mai napig inkább vállalják a mártíromságot, de iszlámot századokkal előző keresztyén hitük ősi földjéhez ragaszkodnak. Számunkra elképzelhetetlen áldozathozatallal, kockázatvállalással. Mert nem akarnak szégyent hozni hitvány utódokként a drága névre, amit Krisztus Urunk követésében a keresztségben kaptak. Ezért e mai Úr napját javaslom Antiókhia vasárnapnak elnevezni, és imádkozni szíriai, s közel-keleti keresztyén testvéreinkért!
Fülep Lajos zengővárkonyi lelkész és a magyar esztétika toronyőre kiengeszteléséért
Isten Szentlelke azt sugallta, hogy engesztelő zarándokútra induljak Fülep Lajos lelkipásztor testvérem, a magyar esztétika és művészetfilozófia toronymagas művelője nyomában. Engesztelő zarándokútra, sokak nevében is megkövetve őt emlékezetében is, hiszen 1927-1947 között egyetemi tanárként, akadémiai szintű tudósként, Európa olasz és francia, német művészei, és esztétái között is kiemelkedő névvel élt visszahúzódva a zengővárkonyi egyszerű parókián. Az 1920-as években végigzarándokolta „magyar Krisztusként”, ahogyan a festők, írók nevezték, Itália halhatatlan művészeti központjait. Szerelmese volt Firenzének, a csodálatos festővárosnak és Assisi Ferenc közeli bölcsőjének. A tehetségkreáló Isten kínálta vászoncsodáknak. Az alkotások lélegzetelállítóan finom elemzőjeként írásai olaszul, németül, franciául ihlették értő csodálatra a korabeli Európát.
Itthon a református egyházban feljelentések, gyanúsítások szürke homálya borult rá. Durva személyeskedő támadások közepette alkotott, lelkében fájlalva a magyar reformátusság szégyenfoltjait. De hitéhez, sokra hivatottságához, és baranyai népéhez ragaszkodott. Elhatároztam: amikor egyházunk annyi bocsánatkéréssel tartozik múltja takarásba hozott nagyjaiért és névtelen hőseiért, én akkor az egyéni kiengesztelés zarándokútját fogom járni – Fülep Lajos nyomában Itáliában. Teszem ezt a Doktorok Kollégiuma egykori Irodalmi Szekciója kimellőzött elnökeként, íróként, spirituális publicistaként. Minden útközbeni templomba bemegyek bocsánatkérő imát mondani, érte és másokért, ezzel a jézusi Igével:
Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekszenek (Lukács 23,34).
Nem szeretném „letudni” sem a bocsánatkérést, sem az engesztelést mai módon, egyetlen gesztussal. Ezért legalább egy éven át minden írásomat, imámat, zarándokléptemet Fülep Lajos emlékezete megtisztításának, megszentelésének szentelem. 77 évesen annak, akivel nagybecskereki és bácskossuthfalvai égi csillagképem földiként összeköt. Annak, aki Itáliában nagyobb megbecsülést szerzett a magyar művészetfilozófiának, mint odahaza. Annak, aki az idők különös konszonanciája és éteri egybecsendülése okán idén 140 éve született, 55 éve hunyt el, s 85 földi évéből húsz teljes évet adott vissza prédikációval, imákkal, zsoltárénekléssel, lelkigondozói beszélgetéssel az Úrnak. Mert minél lejjebb próbálták taszítani névleges keresztyének, annál magasabbra emelte fel őt Isten többre bízó kegyelme. Cáfolatként, ítéletként.
Így legyen magunknak is szent Úrnapja a mai, Antiókhia vasárnap, a lejtmenetben is egyre feljebb vezető kegyelmi utunkon tartalmas ünnepként, imanapként!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
