A szlovákiai magyarok hajdanán az életet nem napokkal, hanem szívdobbanással mérték.
Nehéz szívvel beszélnek róla ma is. Pedig az apró gyerekek keveset éreznek meg a viharvert időkből. Később azonban, ahogy cseperednek, szavak és elbeszélés nélkül is rájuk rakódik a szülők, nagyszülők terhe, küzdelme a megmaradásért, az emberi jogokért, a zsákutca nélküli életért. Nem menekülhetnek a múltjuktól. A Harka gyerekek is kettős kötődésben éltek. Tudták, hogy amit hallanak otthon, azt nem lehet sehol sem elmondani. S ebből nem is származott baj. Különben is: a kritikus dolgokat a szülők szlovákul beszélték meg egymással. Mindaddig ment is ez, amíg a gyerekek el nem kezdtek oroszul tanulni…
Az arkhimédészi pont az életükben Kéménd volt. Egy isten háta mögötti, ma körülbelül kétezer lelket számláló, gyakorlatilag színtiszta magyar település, amelynek az első házához kiírható lett volna, hogy „zsákutca”. Olyan falu ez ugyanis ma Szlovákiában, mint például a Mátrában Bodony. Lelóg a térképről. A háború megérintette ugyan, de a nagypolitikától távol maradt. S ez áldás volt a falu lakóinak, köztük a Harka családnak, amelyben mindkét szülő pedagógus volt. Tornóczon tanítottak, 1942-ben házasodtak össze. Két lányuk született: Sarolta és Katalin. A családfőt behívták katonának, aki Dachau mellett amerikai, majd francia fogságba esett, és csak 1946 májusában érkezett haza.
Ebben az időben már javában zajlott az úgynevezett reszlovakizálás a Felvidéken. A magyar anyanyelvűekkel közölték, hogy valójában ők szlovákok – csak a magyar „elnyomás” alatt meg kellett tanulniuk magyarul –, és amennyiben kinyilvánítják ezt a magától értetődő „bizonyosságot”, akkor a jogvesztettségük megszűnik. A Harka szülők esetében konkrétan arról volt szó, hogy ha szlováknak vallják magukat, kapnak állást.
Mehettek, amerre láttak
A múltat csak így elfeledni? Amitől Kölcsey is féltette a magyart. „Nép, mi vagy – kérdezte –, hol a bizonyság, hogy tőlünk származtál?” A Harka szülők – annyi más magyarhoz hasonlóan – azzal feleltek a költőnek, hogy nemet mondtak a csábításra. Maradt a mezőgazdasági munka, amellyel azonban az ördögnek tartozott a pedagógus édesapa. Így aztán a család a nagyszülők és a rokonság hátán tengette az életét. 1947 januárjában megszületett a harmadik gyerek, István. Ekkor döntötték el, hogy – a nélkülözéseket és a kibírhatatlan állapotot hátrahagyva – márciusban áttelepülnek Magyarországra.
Az események nagypolitikai hátteréhez, a közvetlen előzményekhez tartozik, hogy magyar kormány a csehszlovákiai magyarokat ért sérelmek ügyében 1945 júniusáig 32 esetben, a Tildy-kormány megalakulásáig pedig több mint 150 esetben küldött írásos tiltakozást a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak. A csehszlovák és a magyar kormány között a tárgyalások felvételére azt követően nyílt lehetőség, hogy a három szövetséges hatalom vezetői a potsdami értekezleten (1945. július 17.–augusztus 2.) elutasították a csehszlovák kormánynak azt a kérését, hogy a teljes magyar lakosságot kitelepítse.
1947-ben tehát több magyar famíliával együtt a Magyarországot önként választó Harka családot is bevagonírozták Dunaszerdahelyen – egy vagonba két család jutott –, és így érkeztek meg Pestszentlőrincre. Amikor megállt a vonat, azt mondták az utasoknak: itt a végállomás, mehetnek, amerre látnak. Az öttagú Harka családban a legkisebb gyerek alig néhány hetes volt. A családfő az Üllői útra tévedt, és itt talált szerettei számára egy gazdag temetkezési vállalkozó lakrészében albérletet. Úgy is írhatnám azonban, hogy betelepített albérlők lettek. És a főbérlők olykor elzárták a vizet… Költöztek tovább. Tudták, hogy az élet mesterség, nem pedig tudomány. Szakma, nem pedig rejtvény. És további öröm forrása is lehet. A legfontosabb az volt, hogy taníthattak a szülők.
1947-ben átjött a család, de hogy az édesapa és az édesanya dolgozni tudjon, a két lánygyereket a Szlovákiában élő rokonok – a keresztapa közreműködésével – visszalopták. Más kérdés, hogy boldogan mentek a kicsik a nagyszülőkhöz. Azokról az évekről az Ipoly is mesélhetne. Derékig ért a vize, ezért csupasz lábbal is át lehetett kelni rajta. És aki ismerte a határőrök szokásait, könnyen ki tudta játszani őket. A felnőttek nyakukba vették a gyerekeket, így indultak neki a folyónak. S amikor a túlpartra értek, az égő cigarettával jeleztek: kört írtak le. 1950-re azonban már olyan szigorú volt a határőrizet, hogy csak hivatalosan, Szobnál kaphatták vissza a szülők a gyerekeiket.
Az itteni szlovákok nem akartak azát cserélni
Ebben az időben a szlovákiai magyarok az életet nem napokkal, hanem szívdobbanással mérték. Akik maradtak Szlovákiában, nem járulhattak a törvény elé, vagyonukat elkobozhatták, és állandó fenyegetettségben éltek. A Harka család rokonai között parasztemberek is voltak, akik maradtak Kéménden. Őrizték a gazdaságot, a földjeiket, az állatokat. De a házuk előtt bármikor megállhatott egy úgynevezett UNRWA-autó (az ENSZ menekültügyi teherautója), amelyre felpakolták a parasztcsaládot, és vitték őket cseh földre. Ismeretes, hogy a második világháború után Csehszlovákiából hárommillió szudétanémetet telepítettek ki Németországba, és a helyükre részben magyar családok kerültek. A veszélyeztetettség olyan nagy volt, hogy az emberek a Garam folyón át-átszöktek a túlsó partra, mert ott voltak a szőlőik, a pincéik, de előfordult, hogy átszöktek Magyarországra is. Ennek volt a következménye, hogy a Harka gyerekek egyik unokatestvére Pesten született, a Szent László Gimnázium mellett lévő Gizella-kórházban, mert az édesanyja a szülési fájdalmak megindulásakor éppen Magyarországon tartózkodott.
A lakosságcserére vonatozó cseh javaslat a tárgyalások során azt tartalmazta, hogy a magyarországi szlovákok közül a Csehszlovákiába való áttelepülésre önként jelentkezők helyébe ugyanolyan számú magyart telepítsenek át Szlovákiából Magyarországra. A nagy különbség azonban az volt – véli ma Harka István doktor, a Szent István Kórház főorvosa, az 1947 januárjában született fiú –, hogy a magyarországi szlovákok, akik évszázadok óta már Magyarországon éltek, és önként jöttek ide, nagyon jól érezték magukat választott hazájukban, és nem akartak elmenni. „Tudomásom szerint csak a lecsúszott, szegény emberek közül kerültek ki azok, akik mégis elmentek, s akiket azzal hitegettek, hogy ha visszamennek, földet és lakást kapnak, a megélhetésüket biztosítani fogják. Tehát nem arról volt szó, hogy az egzisztenciával bíró parasztemberek indultak volna útnak Csehszlovákiába.”
Amint azt a szakirodalom már évtizedekkel ezelőtt leszögezte, a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény nem két egyenjogú állam, illetőleg kormány, hanem a győztes Csehszlovákia és a legyőzött Magyarország megállapodása volt. Az sem lehet kétséges, hogy a magyar fél Csehszlovákiával szemben eleve vesztésre volt ítélve. Ezt bizonyították a későbbi béketárgyalások is.
Ami a vagyonelkobzást illeti: Harka Katalin, István nővére, az ELTE-n végzett kémia–fizika szakos tanárnő elmondta, hogy nekik „csupán” annyi veszteségük volt, hogy amikor a nagymama már egyedül maradt, az apai nagyszülők dunaszerdahelyi házába egy államügyészcsaládot ültettek be két gyerekkel. A férfi szlovák volt, a felesége morva. Elfoglalták a háromszobás házat, és a legkisebb szobába „száműzték” a nagymamát. Akinek a halála után szimbolikus összegért a betolakodóké lett a ház. A Harka testvérek szerint akadt olyan település is, például a Komárom felett harminc kilométerre fekvő Ógyalla (Hurbanovo), amely a betelepítés következtében tiszta szlovák falu lett. De Kéménd környékére nem telepítettek szlovákokat. Kétségtelen viszont, hogy semmi vonzó nem volt a faluban, ami miatt érdemes lett volna odamenni.
A Magyarországra települt szlovákiai magyarok sokáig nem kaptak útlevelet, és évente csak egyszer látogathatták meg rokonaikat. Amikor 1959-ben a Harka nagymama megbetegedett, nem engedték át a fiát, mert azon a nyáron már járt egyszer Szlovákiában. Többször előfordult az ötvenes években, hogy a családtagok és rokonok kimentek a Duna két partjára, és onnan integettek egymásnak, jelezvén, hogy még élnek. Mára nagyot fordult a világ. Egyik rokonuk 15 éves fia például Esztergomban jár iskolába. A magyarok rendszeresen átjárnak, és van, aki csak azért nem dolgozik az esztergomi Suzuki-gyárban, mert a nagy tempót nem bírja. De a lehetőség megvan rá. Párkányban annyi étterem található, mint égen a csillag, és magyar oldalról gyakorta járnak át oda jóllakni.
A bűnös nép máig élő eszméje
Kérdezem a Harka testvéreket, mi a véleményük arról, hogy a szlovák kormányfő a közelmúltban nem határolódott el a Benes-dekrétumoktól. Gyalázat, szégyen – mondják. A dekrétumok a kollektív bűnösség elvén alapulnak, ennek megfelelően a politikusok ma is úgy gondolják, hogy egy bűnös nép rájuk telepedett. Pedig a szlovákok a valóságban korántsem éltek olyan rosszul a felvidéki Magyarországon, ahogy azt a soviniszta történetírók később igyekeztek lefesteni. Amikor az önálló Szlovák Köztársaság megalakult (1939. március 14-én; 26 állam ismerte el, köztük Magyarország – a szerk.), a vezetőik megpróbáltak maguknak történelmet és múltat gyártani. Mindenhez visszanyúltak, s még a magyar ajkú embereket is igyekeztek szlovákoknak beállítani. A kisebbségi komplexus erősen él bennük ma is. A másik elgondolkodtató tény, hogy a mai szlovák földön sok ruszin, cigány, cseh és lengyel él, nem beszélve a magyarokról, tehát rendkívül sok nemzetiségű a társadalom. Miközben a Benes-dekrétumok éppen azt sugallták, hogy a szlovák nép nem tud és nem akar együtt élni a többiekkel, magyarul színtiszta nemzetállamot akartak létrehozni, csak nem sikerült nekik. Az viszont, hogy a szlovák kormányfő nem határolódott el a Benes-dekrétumoktól, egyértelművé teszi, hogy a magyar népet változatlanul bűnösnek tartják, ezáltal pedig önmagukat felemelni, kiemelni akarják. Holott, s ez is történelmi tény, nem a magyarok, hanem a horvátok és a szlovákok voltak Hitler utolsó csatlósai. (1945 áprilisára Szlovákia egész területe a szovjet hadsereg ellenőrzése alá került, s az első Szlovákia megszűnt létezni – a szerk.)
Eduard Benes 1938-tól emigrációban élt, 1940-től a londoni csehszlovák emigrációs kormány vezetője volt, majd 1946–48 között ismét a Csehszlovák Köztársaság elnöke lett. Sztálin leghűségesebb csaholó kutyáinak egyike, aki a szovjetek kezére játszott mindenben, s tőlük támogatást is kapott. A történészek felvetik a kérdést: vajon az akkori magyar kormány és külügyminisztere vagy az ő munkáját segítő külügyi apparátus megtett-e mindent a magyarságot fenyegető veszteség mérséklése céljából? A szomorú tény viszont az, hogy ebben a kérdésben a magyar kormány feje felett döntöttek. A nagyhatalmak döntéséhez pedig asszisztáltak a magyarországi rezidensek.
Harka István és Katalin is állítja, hogy a családi krónikák arról vallanak: sem az ő szlovákiai falujukban, sem másutt nem voltak a veszélyeztetett időkben magyarok és szlovákok között atrocitások.
Elképzelhető – vetem fel –, hogy a szlovák politikai vezetés elhatárolódik egyszer a dekrétumoktól? A válasz egyértelmű nem. A magyarázat pedig így szól: „Úgy érzik, hogy nemzeti felemelkedésükhöz, történelmük sarkköveihez, identitástudatukhoz, elismertségükhöz szükségük van ezekre a diszkriminatív és hazug okiratokra.”
Itt tartunk napjainkban. Mindenesetre a Harka testvérek hálásak a szüleiknek, hogy annak idején Budapestre jöttek. Ha nem így történik, aligha lett volna mindhárom gyerekből egyetemet végzett állampolgár, akik szép karriert futnak be. Sarolta testvérük szintén az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett, orosz–angol szakos tanár lett, ő sajnos időközben elhunyt.
