Kevesen tudják errefelé, hogy Magyarország két vezető egyetemének, a Corvinus Egyetem, és a budapesti műszaki egyetem révkomáromi székhelyen kívüli képzésének történelmi küldetése 2008 nyarán véget ért.
Jómagam 2005 és 2008 között tanítottam több száz diáknak magyar nemzeti önismereti tárgyakat, Felvidék-, magyar diplomácia-,gazdaság-társadalom- régió, valamint szlovák-magyar kapcsolattörténetet, regionális együttműködést. Az „Önarcképünk sorsunk tükrében”c. tantárgycsokor keretében hallgatóim tízoldalas dolgozatokat írtak család- és településtörténetükről, a magyar szlovák viszonyról, valamint arról, hogyan látják szűkebb hazájuk, és saját maguk jövőjét. A reprezentatív mintából a mai magyar felvidéki fiatal értelmiségnek néhány jellegzetes arcvonása rajzolódik ki.
Az alapfelismerés, ami végigvonul írásaikon, és beszélgetéseinken, hogy ők magyarok, de másképp magyarok, mint a 2004. december 5-ének mostoha anyaországában. A szlovák nemzet állama legszívesebben átűzné őket a Dunán, vagy reszlovakizálná őket, mint nagyszüleik nemzedékével tették, ott Délen meg leszlovákozzák őket, és elcsodálkoznak, hogy milyen jól tudnak magyarul? A kettős sértettség ellen nem vértezte fel őket a szülői, és nagyszülői környezet sem, amely évtizedekig tartó hallgatással táplálta beléjük a génjeikbe ivódott félelmet: ne magyarkodj fiam, lányom, mert kitelepítenek! Jól ismerjük az elfojtásnak ezt a mechanizmusát 1956 Magyarországával, vagy a szovjet hadifogságból hazatérőkkel kapcsolatban. Sokuk alapélménye a szlovák közvetlen környezettől elszenvedett megaláztatás, elnyomás, nemzeti önérzetük és büszkeségük sérelme. Nem egy, hanem számtalan Malina Hedvig él közöttük. Úgy érzik, nem jó magyarnak lenni Szlovákiában. Ehhez társul a nemzedéki szakadás, hiszen a jelenlegi dél-szlovákiai politikai és értelmiségi aktivisták és magyarországi társaik magatartásából hiányolják a gerinces magyar kiállást, érdekeik megfogalmazását, önzetlen képviseletét és következetes érvényesítését. Úgy érzik, mindaz, amit ők mondanak, fojtogatóan hazug, meghunyászkodó, idejét múlta és sehova sem vezet, nem ismernek magukra benne. Szerintük hiányzik a szabadság, az őszinteség, a bizalom, az egymásra odafigyelés, az egymásnak kezet nyújtás légköre, ami nélkül közösséget elképzelni nem lehet.
Innét adódik dilemmájuk is: a legjobb magyar egyetemek diplomájával a zsebükben, menni vagy maradni? Ha városba, szlovák munkahelyre kerülnek, be kell illeszkedni, nincs mese. Ha Magyarországra, vagy Nyugatra mennek, ezzel a diplomával jobban megbecsülik őket, de szétszóródnak. Néhányuk vállalkozásba kezd, és igyekszik hasznot húzni abból, hogy a magyar és a szlovák közegben egyaránt közlekedni tud. Összefogásuk, végzés utáni összetartásuk fenntartása elvileg az Alapítvány, vagy a saját maguk alapította Öregdiák klub feladata lenne. Figyeljünk rájuk, féltsük és szeressük őket, adjunk nekik erőt és kedvet a közösség építéshez, hogy ne legyenek ők a felvidéki magyarság árvái!
Fülöp Mihály, diplomáciatörténész, egyetemi magántanár
