Akik a drogfogyasztás szabadságáról beszélnek, egy nagyon lényeges dologról feledkeznek meg. arról, hogy a drog éppen a szabad akaratot szünteti meg.
A drogok története a késő kőkorszakba – korai bronzkorszakba nyúlik vissza. Az ember nagyon korán rájött, hogy egyes növényekben tudatformáló erő van, és ezt az erőt ki is használta. Az elmúlt néhány ezer évben a drog nagy utat tett meg a sámánok sátraitól az utcasarokig: volt varázsszer, gondűző és gyógyszer, de végül a társadalmi züllés szimbólumaként és illegális élvezeti szerként végezte. Nem tudni, hogy mi lesz a drogok sorsa, de egy ideig biztosan együtt kell élnünk velük. Ezért érdemes megismerni őket. A használat fő iránya eleinte sokkal inkább volt vallási és egészségügyi, mint élvezeti. Az ópium és marihuána hamarabb volt gyógyszer, mint drog, és a közép-amerikai gombák és kaktuszok is többet forogtak a sámánok kezében, mint az átlagemberekében. A legtöbb drognövény fogyasztását szabályok korlátozták, így a függőség kialakulására kevés esély volt, és veszélyeik sokáig rejtve maradtak. Az első társadalmi problémák az alkohollal kapcsolatban jelentkeztek, mégpedig a XVII-XVIII. századi művelt nyugaton, ezt követték az ópiumgondok a XIX. századi Távol-Keleten, és végül a többi droggal kapcsolatos problémák szerte a világban; ezek a XX. század második felében csúcsosodtak ki. Bár a kockázatokra fokozatosan fény derült, a XIX. században, amikor a nyugati tudomány hozzákezdett a titkok módszeres megfejtéséhez, még sokkal több volt a remény, mint az aggodalom. A kutatók gyógyító erőt sejtettek a rendkívül erős pszichikai hatások mögött, és nyomába eredtek a kérdésnek.
Először az aktív hatóanyagokat izolálták, később megoldották ezeknek az anyagoknak a laboratóriumi szintézisét, végül hozzákezdtek még hatékonyabb vegyületek létrehozásához. Ez a munka nagyobbrészt német és francia gyógyszergyárakban és kutatólaboratóriumokban folyt. A kísérletek nyomán valóban létrejöttek gyógyszerek, amelyek egy része ma is használatban van. E gyógyszerek terjedésével (és talán a társadalmi szabályok fellazulásával) párhuzamosan azonban a drognövények, szintetizált hatóanyagaik, és ezek még hatékonyabb szintetikus változatai kiléptek az orvosi rendelőkből, és elképesztő gyorsasággal épültek be a klubok és szórakozóhelyek életébe. A drogfogyasztás lassan ugyanakkora problémává vált Amerikában és Európában, mint másfélszáz évvel korábban a Távol-Keleten. A veszélyt az Egyesült Államokban szimatolták meg először; itt hozták meg az első drogellenes törvényeket is. Korábban a drogok fogyasztását semmilyen törvény vagy szabály nem korlátozta. Quincey írja le saját tapasztalatait összegző könyvében (Egy ópiumevő vallomásai, 1821), hogy a gyógyszerészek már délután kikészítették a pultra az ópiumos zacskókat, hogy a munkaidő lejártát követő tumultust elkerüljék, és a vevőket minél gyorsabban ki tudják szolgálni. Az ópium az egész XIX. században nagy népszerűségnek örvendett, mert olcsóbb volt, mint a szesz. Mindez radikális változáson ment át a XX. század elején. Az amerikai törvények persze nem oldották meg a problémát. Ötven évig tartott, amíg a nemzetközi közösség is elfogadta az Egyesült Államok álláspontját (a XX. század közepén születtek meg a megfelelő ENSZ-határozatok), a drogfogyasztást pedig máig sem sikerült felszámolni. Drogot már nem lehet gyógyszertárakban beszerezni, de könnyen hozzá lehet jutni a szórakozóhelyek mellékhelyiségeiben vagy az utcasarkon. Kivételes esetekben a drog elleni küzdelem radikális formákat öltött (razziáktól a dzsungel-laboratóriumok elleni gépfegyveres harcig), de általában véve, meglehetősen lagymatag.
A drogfogyasztás föld alatt marad, de valójában tolerált státusban, pedig az ehhez szükséges rendőri erők bevetésével és nagy elszántsággal fel lehetne számolni (vagy legalábbis elhanyagolhatóvá lehetne tenni). Ez sikerült a kommunista Kínában, és sikerült Ausztrália és az Egyesült Államok néhány tagállamában. Igaz, hogy e két utóbbi esetben az ópiumra és a heroinra koncentráltak, nem tettek kísérletet a drogfogyasztás teljes felszámolására. A részcélt azonban sikerült teljesíteni, a lehetőség tehát nyitott. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a közeljövőben bárki hajlandó lenne bevetni azokat a rendőri erőket, melyek a cél eléréséhez szükségesek. Ennek több oka is van; ezekre alább részletesen kitérünk.
FOGYASZTÁS
A drogokat el lehet rágni, bele lehet keverni az ételbe, meg lehet inni, orrba lehet szippantani, el lehet füstölni, be lehet injektálni, le lehet nyalni bélyegről, be lehet dörzsölni a végbélbe, vagy be lehet venni tablettában. Ez azonban semmi más, csak technika. A Hogyan fogyasztják? kérdésre adott igazi válasz: könnyelműen. Olyan korban élünk, amelyben a vegyi anyagot gyanakvás övezi. A környezetvédők attól félnek, hogy tönkre teszi a környezetet, a betegek, hogy a gyógyszerek mellékhatásai ártanak nekik, és mindenki fél az élelmiszerekben levő tartósítószerektől. Ezek a félelmek természetesen nem alaptalanok, de minden anyag, amivel kapcsolatba kerülünk, valamilyen szinten kontroll alatt van. Tévedések, túlkapások, és bűnesetek persze mindig lesznek. Néha habosodni kezdenek a folyók, és még az is előfordul, hogy egy agyonvizsgált gyógyszerről utólag kiderül, hogy nem várt mellékhatásai vannak. Akármilyen nagy baj ez, mégis kezelhető, mert a vegyi anyagokat hatalmas apparátussal dolgozó nemzetközi szervezetek folyamatosan vizsgálják, és ha probléma merül fel, közbelépnek. Lehet, hogy késve, hogy lassan, hogy alkalomadtán hagynak kiskapukat, de mégiscsak megteszik, és az intézkedéseknek előbb-utóbb foganatja lesz.
Mindez nem állítható a drogokról. Persze a drogokat is vizsgálják, mégpedig nem kevésbé nagy apparátussal dolgozó nemzetközi szervezetek. Ezek a szervezetek is megteszik a szükséges intézkedéseket, például törvényen kívül helyezik a drog termelését, forgalmazását, és alkalomadtán a használatát is. Ennek azonban nincs foganatja: a drogfogyasztás nem csökken, sőt sokszor éppenséggel növekszik. Ez a helyzet felróható a törvényhozásnak, a rendőrségnek, a bűnbandák pénzéhségének stb. A valódi baj azonban a fogyasztóval van. Ugyanaz az ember, aki aggódva számlálgatja az E kódszámú vegyületeket az élelmiszerek összetevői között, néha maradéktalanul lelkesedik a marihuánáért, és általában: a drogok fogyasztásában megnyilvánuló személyi szabadságért. A könnyelműség azonban nemcsak globális; tetten érhető a nagyon konkrét fogyasztási szokásokban is. Van az interneten néhány weboldal, ahol a drogok fogyasztói beszámolnak élményeikről. A vallomások elképesztők. Az egyik beszámoló szerzője éppen takarított a lakásban, amikor eszébe jutott, hogy a bútorfényezőnek drogszerű hatása van, mire simán belefújta a fényezőt a saját orrába, majd lelkes irományban értékelte a hatásokat. Kétlem, hogy ugyanaz a személy csak úgy beleinna a dioxinba. Ezt még akkor sem tenné meg, ha nem is tudná mi az, mert elriasztaná vegyi anyagot jelző név. Pedig a drogokban is vegyi anyagok vannak; D9-tetrahidrocannabinolt valószínűleg kevesen fogyasztanának, marihuánát viszont elég sokan, pedig az előző az utóbbi hatóanyaga. Egy másik beszámoló szerzője barbiturátokat vett be, de elégedetlen volt az eredménnyel, ezért rátöltött egy kis alkoholt, sőt, kis idő múltán egy harmadik drogot is. Az egymással versengő és interakcióban levő drogok kockázatai természetesen halmozódnak, amit valószínűleg az illető is tud, vagy – ha feltennénk neki a kérdést – ki tudna találni. Az élmény keresése közben azonban nem fontolgatott: bevette egyik drogot a másik után. A hasonló beszámolóknak se szeri, se száma. Nem hinném, hogy a drogosok tüntettek volna már a vegyi anyagok korlátlan használata érdekében. Kedvenc vegyi anyagaikat azonban korlátozás nélkül szeretnének fogyasztani.
ÉLMÉNY
A drogokkal kapcsolatban két ellentétes álláspont verseng egymással: (1) a drog veszélyes méreg; (2) a drog a természet ajándéka. Az utóbbi álláspont hívei tagadják, hogy a drog ártana legalábbis nem tartják ártalmasabbnak, mint a konyhakést, amivel lehet ölni, de többnyire kenyeret szelnek vele. A drogot kárhoztató írásokban viszont minimális helyet foglal el az élmények méltatása. A szerzők hellyelközzel bevallanak némi eufóriát, de még az akut hatás (nota bene az élmény) leírásánál is a negatív aspektusokra helyezik a hangsúlyt: memóriakiesésekről, ostoba heherészésről, bamba tekintetekről, vagy hányásról, viszketésről, szorongásról stb. számolnak be. Tévednek azonban, ha azt hiszik, hogy a drogosok azért nyúlnak a kábítószerhez, hogy szorongva, és bambán bámulva heherésszenek, miközben viszketve hánynak. Ha a drog nem lenne jó, nem fogyasztanák évezredek óta. A csapda éppen abban rejlik, hogy miközben ártanak, a hetedik mennyországba repítik az embert – legalábbis egy részük. Ezt eltagadni lehet, de nem érdemes. A drogos nem tájékozatlan, sőt, ellenkezőleg: nagyon is tájékozott. A tagadó elvben elérheti a célját: az élmény minimalizálása és a kockázat maximalizálása visszariaszthat egy-két galamblelkű kezdőt.
Ha valaki olyan irományt olvas, amelynek mindjárt az elején be akarják csapni, nemigen fogja elolvasni a folytatást. A vetőmagból így lesz falra hányt borsó. A kábítószerek egyedülálló élményt nyújtanak; elég baj, de ez az igazság. Az igazságot bevallani pedig még akkor is jobb, mint elhallgatni, ha kellemetlen.
HOGYAN HATNAK?
A drogok hatásának módja évezredekig misztérium volt. Jobb magyarázat híján a hatást a transzcendentálissal hozták kapcsolatba. Az istenek ereje valamiképpen beleköltözött egyes növényekbe, és ez a hatalom átszállt azokra, akik fogyasztottak a növényből. A drog olyan állapotba hozta élvezőjét, amelynek létezéséről nem is tudott. Titkok kapuja tárult fel előtte: úgy érezte, hogy belepillant valami titokzatos földöntúli világba, egy magasabb rendű igazságba, amely ugyanolyan valóságos, mint saját hétköznapi világa. Ez a nézet évezredekig tartotta magát, bár a vélemények néha megoszlottak abban a tekintetben, hogy a kaput az istenek, vagy az ördög nyitotta-e fel. A XIX. század folyamán azonban a földöntúli világ hajója léket kapott: valamennyi drog hatóanyagát sikerült azonosítani, sőt, ezeket a hatóanyagokat lombikban is elő lehetett állítani. A kutatók még továbbmentek: szintetizáltak egy sereg olyan anyagot, amelyek hatása még erősebb, mint a növényi kábítószereké. Azt talán még el lehet képzelni, hogy az istenek ereje egy növénybe költözzön, de hogy a vegyész lombikjába – ez meglehetősen valószínűtlen. Az elemző értelemnek új utakat kellett keresnie. A titok nyitja az idegsejtek közötti kommunikáció. A XIX. század második felében Luigi Galvani felfedezte azt, amit ő állati elektromosságnak nevezett, és amiről utólag kiderült, hogy a sejtek közötti kommunikációt szolgálja. Az idegrendszer elektromossághoz hasonló jeleket generál, és ezek által irányítja a szervezetet. A sejtekben keletkező áramok azonban meglehetősen gyengék, ezért természetesnek tűnt, hogy az idegrendszer összefüggő hálózatot alkot, amelyen úgy fut végig az ingerület, mint egy készülék vezetékein. A XX. század első harmadában a kutatók – Camillo Golgi, Ramon Cajal és nem utolsósorban Szentágothai János tevékenysége nyomán rájöttek, hogy az idegvégződések és a célsejtek között van egy aprócska rés, amit az áram nem tud átugorni. Felvetődött az égető kérdés: hogyan terjed tovább az ingerület, ha az áram nem terjedhet tovább? A mechanizmus zseniálisan egyszerű: az elektromos inger hatására az idegvégződésben vegyi anyagok szabadulnak fel, amelyek átúsznak a résen, ingerületbe hozzák a célsejtet, és az ingerület – ismét elektromos jel formájában – továbbterjedhet. Magát a vegyi anyagot egy receptornak nevezett fehérjemolekula fogja fel, amely szerkezete révén különbséget tud tenni a jel, és más molekulák között. A receptor azonban nem tévedhetetlen: ha olyan molekulával találkozik, amely hasonlít a jelátvivő anyaghoz, ugyanúgy ingerületbe jön, mintha a jelátvivő anyaggal találkozott volna. Ezen a tévedésen alapul a modern gyógyászat számtalan eszköze, és ezen alapul a drogok hatása is. Az idegrendszer nagyon sokféle jelátvivő anyagot használ, olyan egyszerű szerkezetű anyagoktól kezdve, mint a gamma-amino vajsav és a glutamát. egészen a peptidekig, amelyek sok aminosavból álló láncok. Mindegyik anyagnak saját szerepe van az idegrendszerben, sőt ugyanez mondható el a receptorokról is. Ezek száma messze meghaladja a jelátvivő anyagokét, mert ugyanazt a jelátvivő anyagot az idegrendszer különböző pontjain különböző receptorok ismerik fel. Az elektromos impulzusok, jelátvivő anyagok, és receptorok játékából alakul ki az, amit idegtevékenységnek nevezünk. A növények sok olyan anyagot tartalmaznak, amelyek hasonlítanak a jelátvivő anyagokhoz; ha a hasonlóság nagy, és az anyag nagy koncentrációban fordul elő a növényben, akkor hatásuk rendkívül erőssé válhat. Az anyag természetétől és erősségétől fuggően az ember meghal ezektől az anyagoktól, rosszul lesz, látomásai támadnak, vagy egyszerűen csak jól érzi magát tőlük. A drogok tehát nem valamiféle transzcendentális világba engednek bepillantást, nem a földöntiíli boldogság kapuját nyitják fel, hanem egyszerűen megbolondítják az idegrendszert. Mindaz, amit a drog hatására érzünk vagy látunk, a drogban található vegyi anyagoknak tulajdonítható, pontosabban annak a hatásnak, amelyet ezek az anyagok az agyműködésre kifejtenek. Az idegrendszeri, és a drog által létrehozott jelátvitel közötti különbség a mennyiségben, és a célzás pontosságában keresendő. A jelátvivő anyagok kis (éppen megfelelő) mennyiségben, és célzottan (éppen a megfelelő helyen) hatnak, a drog nagy mennyiségben, és az agyban mindenhol. A drogok hatása tehát attól függ, hogy milyen idegrendszeri folyamatokat befolyásolnak. Az ajzószerek azokat az idegrendszeri folyamatokat pörgetik fel, amelyek az ébrenlétben, a figyelem összpontosításában, és általában az idegrendszer működési sebességének meghatározásában játszanak szerepet, a kábítószerek az idegrendszer gátló folyamatait erősítik fel (ezáltal idéznek elő kellemes bódultságot), a látomásokat előidéző szerek az agykérgi idegsejtek működését vonják ki az ellenőrzés alól stb. Ahhoz azonban, hogy valóban jól érezzük magunkat, kell még valami: az, hogy a drog hasson az idegrendszer jutalmazási pályáira; azokra az idegrendszeri folyamatokra, amelyek általában is kellemes közérzetet idéznek elő, és amelyek elősegítik azt, hogy vonzódjunk a kellemes, és kerüljük a kellemetlen ingereket. A drog által előidézett kellemes közérzet persze mesterséges – egy vegyi anyag idézte elő -, de valóságosnak tűnik, mert az agyi receptor nem az inger természetét ismeri fel, hanem csak magát az ingert.
Függés
Akárki fogyaszthat drogot egyszer, anélkül, hogy ártana magának vele (kivéve persze, ha olyan nagy a dózis, hogy megöli). A probléma nem a terepet próbálgatókkal van, hanem azokkal, akik rászoktak. A kulcs tehát a függőség. Miért szokik rá valaki a drogra, és miért olyan nehéz leszokni róla? Az ember hajlamos arra, hogy a rászokást a drog által előidézett kellemes élménnyel hozza kapcsolatba. Ha valami jó, az ember újra és újra élvezni szeretné, ezért szokik rá a drogra gondolhatnánk. Tetszetős magyarázat, de nem igaz. Ha igaz lenne, akkor csak a legkellemesebb élményeket előidéző drogokra szoknánk rá, míg a kéj minimumát sem nyújtó drogokkal szemben védve lennénk. Ennek az állítósnak a hamisságát legkönnyebben a dohányosok fogják fel. A cigarettától az embernek nem támadnak látomásai, nem kerül euforikus hangulatba, nem élvezi jobban a zenét, nem telik el szeretettel önmaga és mások iránt egyáltalán: cigarettázás közben az ember feje teljesen tiszta marad. Legfeljebb egy kicsit jobban tud koncentrálni, de ez a hatás sem falrengető. Ennek ellenére a nikotin a legadditívabb drogok egyike. Nagyon könnyű rászokni, ha valaki rászokott, állandóan szüksége van rá, és borzasztó nehéz leszokni róla. Ezzel szemben az LSD -től az embernek látomásai támadnak, tudata kitágul, és utazni kezd egy ismeretlen világban. Az LSD mégsem különösebben addiktív, a fizikai függőség szempontjából legalábbis nem az. Csak kevesen szoknak rá, azok is többnyire rendszertelenül fogyasztják, és viszonylag könnyen le tudnak szokni róla. Az élmény erősségének és a függőségnek tehát semmi köze egymáshoz.
Ha nem az élmény kellemessége miatt szokik rá valaki a drogra, akkor miért? A válasz a drogok hatásmechanizmusában keresendő. Mint fent elmondtuk, a drog összekuszálja az agyműködést. Ha ez csak egyszer fordul elő, az agy helyrejön, és ugyanúgy működik tovább, mint annak előtte. Ha működése azonban ismételten zavart szenved, az agy elkezd változni, és a változások egy része már soha többé nem szűnik meg. Ilyen változás az idegsejtek pusztulása. Idegsejtből ugyan sok van, és néhányuk halála még nem katasztrófa, de ha a drogfogyasztás időben elhúzódik, már olyan sok idegsejt pusztul el, hogy annak komoly következményei lesznek. A sejtpusztulás – ha olyan agyterületeket érint, amelyeknek a jutalmazásban, vagy az akarat kialakulásában van szerepe – önmagában is oka lehet a függőségnek. Az idült alkoholisták erről sokat mesélhetnének. A rászokás szempontjából azonban sokkal fontosabbak azok a változások, amelyek az idegsejtek működését érintik. Az agy nem egy elektromos berendezés, hanem élő rendszer, amely reagál az őt ért ingerekre, és ezek függvényében szervezi meg- és szervezi át – önmagát. Érzékeli a drogot, és ha az gyakran és sokáig van jelen az agyban, egész működését ennek megfelelően alakítja át. Először csökken azoknak a receptoroknak a mennyisége, amelyekre az illető drog hat. Az agy így próbál meg védekezni az idegrendszeri zaj ellen. A második lépésben a drog által befolyásolt idegpályák egészének működésében zavar keletkezik, hiszen a receptorok száma csökkent, ami nem marad következmények nélkül. A változások azonban nem állnak meg itt. Az agy egy rendkívül bonyolult ideghálózat, amelyen belül minden mindennel összefügg. Ha egy mechanizmus megbetegszik, a többi folyamat sem marad érintetlenül: a változások továbbgyűrűznek. A végeredmény egy új működési állapot: egy olyan agy, ahol, minden korkbbi változás, minden alkalmazkodás értelmét veszti, és az agyműködés teljesen felborul. Súlyosabb állapot alakul ki, mint drogfogyasztás közben (az már más kérdés, hogy ha a drogfogyasztás folytatódik, a halál előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik). A megvonástól az ember rosszul lesz (ez a fizikai függőség lényege), és egyúttal ellenállhatatlan vágyat érez a drog iránt (ezt nevezik pszichikai függőségnek), mert hiányzik az anyag, amelyhez az agy a drogozás évei alatt alkalmazkodott. A hiány nagyon sokáig, egyes esetekben életre szólóan érezteti hatását, mert az agyműködésben beállt változások csak nagyon nehezen szűnnek meg. A függőség súlyossága azoktól az agyi folyamatoktól függ, amelyeket a drog befolyásol. Egyes drogokról szinte lehetetlen leszokni, mert a változások az agyműködés alapjait érintik, és a megvonás a drogos életébe kerülhet. Más drogok olyan idegrendszeri folyamatokat befolyásolnak, amelyeknek kisebb a hatása az agyműködés egészére, ezért ezekről az anyagokról könnyebben és gyorsabban le lehet szokni. Ennek semmi köze az élmény jellegéhez vagy kellemességéhez; kizárólag attól függ, hogy a drog milyen receptort befolyásol, és annak milyen szerepe van az agyműködés egészében.
KOCKÁZATOK
A drog legnagyobb kockázata a halál. Ez nincs feltétlen összefüggésben a drogfüggés erősségével. Sok olyan drog van, amely nem veszélyesen additív, de tönkreteszi az egészséget, és megöli az embert. Ez bekövetkezhet lassan vagy gyorsan – akár azért, mert valaki túladagolja magát, akár azért, mert a szíve felmondja a szolgálatot. A kockázatok listája azonban a haláltól függetlenül is hosszú. A drogos szervezete legyengül, érzékennyé válik mindenféle betegséggel szemben, emésztési, légzési, és keringési zavarai lesznek, hallucinációi támadnak, depresszióssá, szorongóvá, vagy ingerlékennyé válik, közömbössé válik külső megjelenése és társadalmi kötelezettségei iránt stb. Ezek közismert dolgok, amelyek a drogosok előtt sincsenek elrejtve, épp ellenkezőleg, ezt hallják éjjel és nappal. Miért nyúlnak mégis a droghoz? A tájékoztatás csődjének tulajdonítható ez, a társadalmi viszonyoknak, vagy az ellenpropaganda sikerének? A tájékoztatással minden bizonnyal baj van; valószínűleg túlságosan propaganda ízű, sok igazságot eltagad, és ezért hitelét veszti. A diszkóban izgalmas élmények várják a gyereket, az osztályteremben izgalmas előadások. Ha a kettő ellentntond egymásnak, annak hisz, aki közelebb áll hozzá, ez pedig sokszor az a szubkultúra, amelyhez tartozni akar. A társadalmi viszonyokkal is baj van: egyszerűen statisztikai tény, hogy minél nyomorultabb körülmények között él valaki, annál könnyebben válik a drog rabjává. Ez az összefüggés nem abszolút, de meglehetősen szoros. A küzdőtér ennél sokkal tágasabb. Nem a tájékoztatás, és nem a nyomorúság mezején vívják az igazi harcot, hanem a szellemi frontvonalakon. Sokak szemében a szabadság a tét. Az ember szabadnak születik, és értelemmel van felruházva: hadd döntse el ő, hogy mit akar kezdeni az életével. Ez az álláspont robusztusan jelenik meg abban a médiában, amely fölött a legkisebb az ellenőrzés, nevezetesen az intemeten. Nem kell sokat keresgélni ahhoz, hogy az ember részletes tájékoztatást kapjon az egyes drognövényfajták tulajdonságairól, sőt, postán megrendelhesse azok vetőmagjait, megismerje a növények termesztésének technológiáját, és végül a drogkészítés módozatait. Egyik-másik ilyen honlapot valóságos gurmandok írják, akik minden csínját-bínját ismerik annak, hogy ne csak hatékony, de gasztronómiailag is élvezhető készítményeket állítsanak elő. Tömegével lelhetők fel az interneten olyan honlapok, amelyek harciasan védik a kábítószerek fogyasztásának természetes jogát, dicsőítik az élményeket, és lehazugozzák azt, aki a kockázatokról beszél. A drogfogyasztás liberális felfogásával azonban nem csak az interneten találkozik az ember. Ez az álláspont lassan a nagypolitikába is beszűrődik, bár ezen a szinten konkrét útmutatásra és segítségre – egyelőre – senki sem számíthat. Teljes liberalizálásról persze egyetlen politikus sem beszél, de a lágy drogok liberalizálásáról elég sokan. Ezek az emberek az elvonás tünetei alapján fizikai és pszichikai függőségre osztják fel a problémát. Az előbbit (amely a kemény drogok sajátja) veszélyesnek tartják, de az utóbbit, a lágy drogok következményét, veszélytelennek. Felfogásuk azonban tudatlanságon alapul. Az elvonás fizikai következményei – ha túlélhetők – előbb utóbb megszűnnek, és a drogos tünetmentessé válik. Izomgörcsei elmúlnak, nem hagy ki a szíve, normalizálódik a vérnyomása, nem hány, felszárad róla a hideg verejték, nem remeg, és megszűnnek a fájdalmai. E tünetek múlása azonban nem jelenti azt, hogy kiszabadult a csapdából. Továbbra is minden akaraterejére szüksége van, hogy Leküzdje a pszichikai tüneteket, vagyis a drog utáni vágyat. Ez évekig tarthat. Nem azok szabadultak meg, akik legyőzték a testüket – ez viszonylag könnyű -, hanem azok, aki a lelküket is legyőzték. A függőség akkor szűnik meg, amikor a pszichikai tünetek megszűntek- ez a lágy és kemény drogokra egyaránt igaz. Ráadásul vannak olyan lágy drogok (például a marihuána), amelyek kapukat nyitnak: idegrendszeri hatásuk révén hajlamosítanak a drogfüggésre, főleg a heroin- és alkoholdependenciára. Akik a drogfogyasztás szabadságáról beszélnek, egy nagyon lényeges dologról feledkeznek meg: arról, hogy a drog éppen a szabad akaratot szünteti meg. Mindenki szabadon dönthet arról, hogy kipróbálja a drogot vagy nem. Egyesek olyan szerencsések, hogy döntési szabadságukat viszonylag sokáig (egyes drogok esetében évekig) fenn tudják tartani, mert genetikai – és ezzel összefüggésbej agyi – sajátosságaik ezt lehetővé teszik. Ha azonban a függőség már kialakult – és senki sem tudhatja előre, hogy a szerencsések közé tartozik-e, vagy sem -, az ember már saját agyműködésének csapdájában vergődik. Miközben látszólag a szabadságával él, valójában eltorzult agyműködése parancsainak engedelmeskedik.
NEMZETKÖZI KÓRKÉP
Ha a kamaszok 1993-as és 2003-as adatait összehasonlítjuk, szinte minden drognál növekedett a fogyasztás. Egyes drogoknál, például a cigarettánál, inhalánsoknál és az alkoholnál a növekedés kicsi (néhány százalék vagy kisebb), más drogoknál azonban tetemes: a kokain és Ecstasy fogyasztása csaknem megkétszereződött, a heroiné megháromszorozódott. Az LSD fogyasztása az egyetlen, ami jelentősen csökkent, és néhány százalékos csökkenés látható a gyógyszerek drogként való felhasználásában is.
Ugyancsak változott azoknak a száma, akik 40-nél többször kipróbáltak valamilyen drogot, tehát, akiknél a hozzászokás veszélye már fennáll. A változás elhanyagolható a cigaretta esetében (2%-os növekedés), jelentős csökkenés látható az alkohol esetében (kétszeres), a törvénytelen drogok esetében a növekedés azonban már több mint két és félszeres (1993-ban az európai középiskolás diákoknak csak 1,41%-a használt valamilyen illegális drogot élete során 40-nél többször, míg 2003-ban ugyanez a szám már 4,15%). Ezek a számok nagy országonként különbségeket takarnak, de a drogfogyasztási szokásokban semmilyen rendszer nem figyelhető meg. A volt szocialista országok szétszóródnak a skála mentén. Még a látszólag nagyon hasonló, és szomszédos országok között is jelentős különbségek vannak. Svájc és Csehország például a lista élén található, míg Ausztria és Slovákia a középmezőnyben. Bulgária a középmezőnyben van, míg Románia a lista végén. Sőt, a teljesen törvénytisztelő (illegális drogot soha nem fogyasztó), és a törvényt gyakran megszegő kamaszok arányának listája között sem túlságosan nagy a korreláció. Úgy tűnik, hogy a drogfogyasztást helyi szinten érvényesülő tényezők szabják meg, amelyek sem a történelmi múlttól, sem a földrajzi elhelyezkedéstől, sem a gazdasági fejlettségtől nem függnek.
GYÓGYÁSZAT
Az emberiség évezredek óta próbál kigyógyulni betegségeiből, és erőfeszítéseit kétségtelenül sikerek kísérik. Bár bizonyos szempontból egészségtelenebb körülmények között élünk, mint hajdan – elég a metropoliszok zsúfoltságára, a környezetszennyezésre, túlfeszített életmódra, az élet általános felgyorsulására gondolni -, átlagosan sokkal tovább élünk (ráadásul jobb egészségben), mint akár csak száz évvel ezelőtt is. A siker jelentős részben a modern gyógyszereknek tulajdonítható. A drogok szerepe ebben azonban nagyon csekély. Ha a drog jó gyógyszer lenne, nem száz, hanem több ezer évvel ezelőtt kezdődött volna el az átlag életkor rohamos növekedése. A drog még a psziché gyógyítására is alkalmatlan, annak ellenére, hogy talán egyetlen olyan anyag sincs, amely olyan erőteljesen befolyásolná lelkiállapotunkat, mint éppen a drog. Az ópium boldoggá teszi a boldogtalant, a depressziót mégsem gyógyítja, mert ha huzamosan él vele valaki, előbb utóbb depressziósabbá válik, mint valaha volt. Az alkohol kioldja belőlünk a szorongást, de közben tönkreteszi a májat, és az agyat. Nagyjából ez a helyzet a többi droggal is: sok betegségben hoznak enyhülést, de a mélyben szinte azonnal elkezdik aknamunkájukat is, és a végeredmény kár, nem haszon. A drogokat nem rosszindulatból tiltják, hiszen eleinte a hatóság is nagy reményt fűzött gyógyító erejükhöz. Ez a remény legalább száz évig tartott; ha az ősidőket is figyelembe vesszük, akkor több ezer évig. Ami károsságukról meggyőzött, nem valamiféle elméleti megfontolás, hanem a tapasztalat, mégpedig lassan kétszáz éves tapasztalat. A drogok több bajt hoztak ránk, mint amennyi enyhülést adtak, zömük pedig nem hozott enyhülést semmire sem. Néhány drogszerű anyag mégis fennmaradt a szűrőn. Ennek ugyancsak tapasztalati okai vannak. Egyes drogszerű molekuláknak vannak olyan tulajdonságai, amelyek kizárják, hogy függőséget, és ez által jelentős károkat okozzanak. Ilyen például a kodein, amely ugyanúgy opiát, mint a heroin, de sajátos szerkezete miatt nem hat az opiátok azon receptorain, amelyek a függőségért felelősek. Ártalmatlan a nabilon is, mert bár ugyanúgy cannabinoid, mint a marihuánában található 09-tetrahidrocannabinol, nem vált ki függőséget, és ezért felhasználható gyógyszerként. Droggal, vagy a drogokkal rokonságot tartó vegyületekkel továbbra is gyógyítunk betegségeket, és megfelelő ellenőrzés mellett ezzel nincs is gond. Nem sok ilyen gyógyszerünk van, de az a néhány – a maga helyén – hasznos. Maga a drog azonban nem gyógyszer. Épp ellenkezőleg.
forrás:IPM
