Átestünk a Krisztus után huszonegyedik évszázad második évtizedének első, csaknem összeurópai választásán. A „csaknem” arra vonatkozik, hogy csupán azon a területen létező államokban nem választottak képviselőket az Európai Parlamentbe, amelyek a korábbi ezer évben nem vettek részt az Európai együttműködésben.
Vannak határesetek. Egyik Románia – az 1920 óta létező állam területének nyugati fele a történelmi Európa része volt mindig, a keleti része csak az elmúlt két évszázadban lopta be magát a hagyományos Európába, ennek köszönhetőn ma már (2007-től) az EU tagja és fekvésének köszönhetően Bulgária is. A másik terület Szerbia, amelynek a ma Vajdaságnak nevezett része mindig az európai együttműködéshez tartozott, de egy ideje a szerb politika kivonta onnan. A harmadik a Kárpátok észak-keleti karéjában lévő terület, amely ma Ukrajna felségterülete – történelmileg Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros egy része. A jelenleg zajló politikai és hatalmi mérkőzés (pl. az ukrajnai válság és az elhúzódó tárgyalások Szerbia és az EU között) éppen arról szól, hogy ez a két utóbbi térség is ennek az európai együttműködésnek a részévé váljon. Mindhárom említett állam területén kisebb, nagyobb lélekszámú magyar közösség él 1920, a történelmi Magyarország feldarabolása óta.
Csak emlékeztetőül: a francia enciklopedisták a 18. század második harmadában európai kultúrvidék keleti határát a gótika keleti irányú elterjedésével szabták meg, ami egybeesett a történelmi Magyarország észak-keleti, keleti és dél-keleti határával.
A most lezajlott Európai Parlamenti választásnak magyar szempontból volt egy olyan sajátossága, ami nem túlságosan keltette fel a közérdeklődést. A magyarországi EP mandátumok egy részét a Fidesz-KDNP jóvoltából, nemzetpolitikai megfontolással hozzáférhetővé tették az ukrajnai és a szerbiai magyaroknak is, egy-egy befutó helyre tett jelölt által. Ez a nagyvonalú cselekedet két szempontot vesz figyelembe: az EU-n kívül rekedt magyarok érdekképviseletét, és az ukrán és a szerb szempontoknak a megjelenítését is az EU-ban. Ez utóbbi szempont fontosságát kevesen érzékelik. Magyarország valamint a magyar nemzet érdekeinek a megjelenítésével egyetemben lehet képviselni azokat az ukrán, ukrajnai valamin szerb és szerbiai érdekeket az EU-ban, amelyek összhangba hozhatók az európai szellemiséggel. Ez a megoldás kissé hasonlít Horvátország E-uniós csatlakozásához, amelynek legelkötelezettebb támogatója Magyarország volt (akárcsak az 1990-es évek első harmadában Horvátország függetlenségének is, ami „kalasnyikov-ügyként” híresült el). Ez kimondatlanul a társnemzeti szellemiség gyakorlati megjelenése. A Visegrádi országok körének kiteljesedésével, akár egy történelmileg is meghatározott térség együttműködését vetíti előre.
A mostani Európai Parlamentbe megválasztható képviselőkre leadott szavazatok kapcsán azonban elmondható sok egyéb tapasztalat is. A térségünknél maradva két szempontra kell felhívni a figyelmet. Lengyelországban, Magyarországon és Horvátországban, tehát a több mint ezeréves európai államiságra visszatekintő Kelet Közép-európai államokban és országokban a konzervatív és a néppárti irányultságú politikai erők voltak a legsikeresebbek. A térségnek történelmi szempontból kevéssé súlyos államaiban, Szlovákiában és Romániában a szocialisták győztek viszonylagosan, de a megválasztott EP képviselők nagyobb része feltehetően a néppárti csoportba fogja kérni a felvételét, ami a hagyományos európai együttműködéshez való felzárkózást jelenti. A liberálisok súlya mindenütt csökkent a neoliberalizmus irányába való eltolódás miatt. Az Európai Uniót különböző szempontból bíráló és elmarasztaló politikai erők, amiket helytelenül euro-szkeptikusoknak neveznek, noha közelebb állnak az euro-realista állásponthoz, mindenütt megerősödtek, volt ahol győztek is.
Összeurópai viszonylatban, azaz az EU egészére kiterjedően az Európai Unióval kapcsolatos kritikai szemléletnek a megerősödése a jellemző, aminek az elmúlt mintegy nyolc éves (2008-2014 és további) időszak áll a célkeresztjében. Egy biztos, hogy az európai liberálisok és a magyarországi Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció kivételével ma már senki sem hozakodik elő az európai egyesült államok eszméjével. Ugyanakkor tisztázatlan a nemzetek Európája fogalom is. Európa nyugati felében az abszolutizmus fasizmusba hajló kibontakozásával a nemzet és a nemzetállam fogalma azonossá vált, ami sem akkor, ma már pedig biztosan nem fedi a Nyugat-európai valóságot pl. a skót önállósulási népszavazás, a spanyolországi baszk vagy katalán törekvések, esetleg a lehetséges bajor önállósulás tükrében. Kelet Közép-Európában pedig soha sem voltak nemzetállamok. Igaz volt egy középkori magyar állam, Rex Hungariae, ami az újkorban Magyarország volt, de nem nemzetállam – esetleg a képzeletben – és ma sem az. Mint ahogy a többi Kelet Közép-európai állam sem nemzetállam, csak szeretne azzá válni – emiatt virágzik errefelé a túlélő fasizmus. A nemzetek Európája csak a régiók Európája révén teremthető meg, ami átlép az államhatárok fölött, de nem vonja kétségbe az államok jogát, csupán az egyeduralmukat gyengíti, de nem a központ, hanem a térségi szubszidiaritás javára.
Most, 2014-ben alakul úgy az európai helyzet, azaz az Európai Unió, aminek alapját jelenti a parlament, még ha a kormányfők tanácsa vindikálja is magának a döntési jogot. Talán lehetőség nyílik arra, hogy az Európai Unió visszatérjen az eddigi globalista irányból a hagyományos, a keresztény Európa kerékvágásába, aminek ma már több mint egy évezredes hagyománya van (Quedlinburg 973), még ha többször el is tértünk ettől az iránytól.
Megválasztott képviselőnkre tehát nagy feladat vár. Reméljük, alkalmasak lesznek a helytállásra.
Duray Miklós, Felvidék.ma
