Huszonöt éve, 1989. november 17-én Csehszlovákiában olyasmi történt, amit a szkeptikusok nem tudtak elképzelni. Munkahelyemen nagyképűen kijelentettem valamikor november elején, hogy nálunk sem tarthat már sokáig a korábbi állapot. Egyik kollégám utólag bocsánatot kért tőlem, hogy akkor kapitális marhának tartott. Éreztem a levegőben. Ugyanúgy, mint nem sokkal később azt, hogy Csehszlovákia is történelmi szerepét eljátszotta.
Már korábban elindult valami akkor, amikor 1985-ben Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió első embere. A neosztálinista Csehszlovákiában még sokáig megállt az idő annak ellenére, hogy a Szovjetunióban más retorika divatozott és nemsokára a kárpátaljai magyarok is könnyebben kezdtek lélegezni. Örömmel vettük tudomásul, végre elindulhatnak az önszerveződés útján. Magyarországon és Lengyelországban is zajlottak az örvendetes események, a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságja olyan hangot ütött meg, melyet korábban a Szabad Európa Rádió hullámhosszain tapasztaltunk. Kassán korán reggel sétálva, a nyitott ablakon kora reggel ez a műsor hallatszott ki az utcára. 1989 júniusában sor került Nagy Imre és társai újratemetésére. Azután a kelet-németek elmentek egészen a Bodrogközig és ott szöktek át a határon Magyarországra. Elhagyott Trabantokat lehetett találni a határ mentén. Engem is leállított egy német „turista” és érdeklődött, a másik oldalon milyen város található. Rögtön tudtam, mi járatban van. Barátom szabadságot kívánt neki. Azután megszűnt a vasfüggöny Ausztria és Magyarország között. Azt a darabját, melyet Duray Miklósnak szánták, végül nekem ajándékozták.
Lukáč főhadnagy, a titkosszolgálattól november 13-án, hétfőn felhívott, beszélni akar velem. Azzal hárítottam el, hogy majd egy hét múlva. Most nincs időm, mert előadásom lesz. Amúgyis már akkor eléggé elszemtelenedtem. Sokszor, amikor berendeltek, arra a napra szolgálati útra mentem s így „legnagyobb sajnálatomra” nem tudtam rendelkezésükre állni. Egy alkalommal íróinkkal kapcsolatosan faggattak. Duba Gyulától kezdve Dobos Lászlóig mindenkit agyondicsértem. Szerintem, nem sokra mentek velem. Egyszer azért szívesen belenéznék az aktákba, melyek ilyen beszélgetések nyomán készültek. Vajon torzítottak, vagy reálisan adták vissza, amit mondtam? Amikor hazajöttem, mindig leírtam, miről esett szó. A kettő összevetése érdekes lehet. Néha a munkahelyemen keresett a főhadnagy, akkor fehér köpenyben kimentem vele egy kávéra. Fizetett volna bármit, de erre nagyon vigyáztam. Azután néhány perc múlva elnézést kértem, mert vissza kell mennem a munkahelyemre. Rendszerint a vámhivatalba invitáltak alkalmanként. Először azt hittem, valamilyen küldemény vár, aminek tartalmát gyanúsnak találták. Azzal kívántam védekezni, hogy én nem felelek a küldemény tartalmáért. Egyik nyugatra szökött ismerősöm ugyanis még a Brezsnyev-korszakban egy olyan levelet küldött, melyben az állt, hogy a Kárpát-medencében állomásozó szovjet csapatokat kell fölhasználni Nagy-Magyarország visszaállításához. Mi magyarok már véreztünk eleget, csapolják meg most magukat az oroszok a mi érdekünkben. Hogy mit gondoltam a levél küldőjéről és a szöveg megfogalmazójáról, azt nem szükséges ecsetelnem. De valahogy elkerülte a csehszlovák elhárítás figyelmét.
Egyszer meg teljesen ignoráltam őket. Nem mentem be. Az igazgatóm keresett ezután. Soha azelőtt, sem azután ezt nem tette. Nem tudtam elképzelni, mi történt. Hát a titkosszolgálat hívta, hogy nem mentem el, küldjön ő. Miért nem mentem, faggatott. Nem akartam munkaidőben menni, válaszoltam. Így meg kellett neki ígérnem, hogy bemegyek. Rá is kérdezett utána, hogy beváltottam-e ígéretemet. Ekkor egy időre megszakították velem a kapcsolatot. Aláíratták velem, hogy államtitkok tulajdonába jutottam, s ha erről beszélek, akkor börtönbüntetés vár rám. Háromszor olvastam el, mielőtt aláírtam. De mivel ezzel senkit, magamat sem kompromittáltam, eleget tettem óhajuknak. A rendszerváltás után egyik ismerősöm kivette aktámból ezt a nyilatkozatot és a jelenlétemben égette el. Mondtam neki, nyugodtan a helyén maradhatott volna, ez nem ártana senkinek. Ő azt mondta, a szlovákok aktáit kitisztították, csak a magyarokét nem. Minek maradt volna ez ott!?
Korábban a tisztek azzal szórakoztattak, hogy Nagyidai Ernő, kassai jogász Fábry Zoltán titkos naplóját nekem adta át Losoncon egy Csemadok-rendezvényen. Nem tudtam én akkor erről a kéziratról semmit, amely a rendszerváltás után látott nyomdafestéket. Így nyugodtam közöltem, ha Nagyidai valamit át akar adni nekem, akkor fölhív telefonon, én meglátogatom lakásán, átveszem azt, amit nekem szán. Miért kellene Losoncra utaznunk és ott találkoznunk? Mulatságos volt számomra ez a körmönfont konspirációs pszichózis.
Ha jól emlékeszem, nekem éppen novemberben kellett volna a prágai Ady Endre Diákkörben előadást tartanom Csehszlovákia megalakulásáról. Az akkori elnök levélben kért erre föl. Megegyeztünk abban, hogy néhány nappal előtte még fölhív és megerősíti a meghívást. Egyik szép napon – két nappal az előadás időpontja előtt – a munkahelyemen megjelent egy jól öltözött ügynök. A főnökömmel együtt a nagy tárgyalóteremben ült le velem és megkérdezte, igaz-e, hogy Prágába készülök előadást tartani. Igennel feleltem. Tudja, ott most zavaros helyzet uralkodik, tüntetnek, saját érdekemben tanácsolja, ne utazzak föl. Magamban mosolyogtam. Már tapasztaltam, hogy a csehszlovák kommunista titkosszolgálat csupa enthuziazmussal megáldott emberbarátból áll, akik önzetlenül mindig a saját érdekemben dolgoznak éjt nappallá téve. Aktatáskájából egy üres papírlapot vett elő, s megkérdezte, hajlandó vagyok-e aláírni, hogy nem tartom meg az előadást. Miközben beszélt, azon törtem a fejemet, miképpen szereztek tudomást erről. Figyelik a postámat, a telefonomat? Évekkel később kaptam azt a választ egyik ismerősömtől, az AED akkori elnöke besúgó volt. De az interneten nem szerepel a közzétett listán! Máig nem tudom, mi volt ez az egész.
Az agyam lázasan dolgozott. Ha nemet mondok, leszednek a vonatról, ugrott az útiköltség és az előadást sem tudom megtartani. Ha aláírom, hogy most nem megyek, ezzel semmit sem kockáztatok, s kötelezettséget sem vállalok, hogy máskor nem utazom föl. Így igent mondtam és leírtam, ebben az időpontban nem utazom föl Prágába előadást tartani és aláírtam. Az illető elégedetten távozott. Felhívta a figyelmünket, erről a találkozásról nem szabad beszélnünk. Főnököm első dolga volt, végigjárta az összes irodát, jelentőségteljesen felemelte a szemöldökét és közölte, Zoli nagyon meg fogja ütni a bokáját, mert lám, itt járt a titkosszolgálat. Legyintve mondtam neki, ebből nem lesz semmi! – pedig belül kétségek gyötörtek, hiszen a titkosszolgálat már amúgyis hosszabb ideje zaklatott.
Egy nappal az előadás előtt felhívott az elnök, hogy jövök-e. Mondom nem, mert megígértre, hogy felhív, de most már késő van, így más időpontra kell halasztani. Azután már nem jelentkezett.
Miután elhagytam akkori munkahelyemet, a főnököm soha többé nem fogadta köszönésemet. Ugyanis néhanapján összefutottunk. Most már nem fogunk, mert távozott az élők sorából.
Végül jött november 17-e és megszabadultam ezektől a kellemetlen beszélgetésektől. Csak egyszer találkoztam az utcán Lukáčcsal – ez volt a valódi neve? Akkor zavartan oldalt nézett és gyorsan elsomfordált. Pedig elvártam volna tőle, hogy bocsánatot kérjen! A másik kellemetlen személy Bičkoš rendőrőrnagy volt. Mondta, könnyen megjegyzem a nevét a bicskás nyomán. Ezekkel az emberekkel igyekeztem, mindig szlovákul beszélni, így jobban tudtam összpontosítani arra, hogy véletlenül se szóljam el magamat.
Ezektől az ismerősöktől november 17-én megszabadultam. Nem kellett szoronganom, mikor fognak nálam házkutatást tartani, ám amikor 1994-ben Habsburg Ottó Kassára jött, lakásom tele volt lehallgató berendezéssel annak ellenére, hogy az Páneurópai mozgalom elnöke lakásomat nem tervezte felkeresni.
Részt vettem mindenben, amiben csak lehetett. A szónokok csak szervezetek nevében léphettek a mikrofonhoz. Sebaj, sebtiben átalakítottuk a Kassai Környezetvédők Körét Kassai Magyarok Baráti Társaságává és így felszólalhattam a téren ennek nevében. Kétnyelvű beszédet tartottam. Mély élmény volt, hogy évtizedek óta elsőként beszéltem a nagy nyilvánosság előtt magyarul. És mindenki megtapsolt.
Az előbbi szervezet miatt is zaklatott a rendőrség, mert környezetvédőkként levelet írtunk a prágai román nagykövetségnek, melyben tiltakoztunk a falurombolás ellen. Ekkor is elővettek. Megkérdeztem tőlük, mit szólnának, ha szülőfalujukat lebontanák. Nem tiltakoznának ellene? Erre nem mondtak semmit, csak azzal érveltek, hogy a mi szervezetünk illegális. Ugyanis mi benyújtottuk alapszabályzatát a Csemadok kassai szervezetéhez, de semmilyen választ sem kaptunk. Így azzal érveltem, hogy a hallgatás beleegyezés. Ezt nem fogadták el. Jó, mondtam akkor a nagykövetségnek megírom, nem egy szervezet, hanem saját nevemben írtam a levelet. Ez nem szükséges – válaszolták -, mert a román elvtársak úgyis tudják, hogy szervezetünk nem létezik. Erre nem mondtam semmit, csak befelé nevettem, hogy ne etessenek már ilyesmivel, hogy a román diplomaták ilyesmivel törődnének. Néhány hét múlva a levelet visszaküldték, tettetve, mintha ki sem bontották volna. De más borítékban érkezett. Így ez alkalmat adott rá, megköszönjem nekik, hogy ilyen sokáig tanulmányozták. Erre sem kaptam választ, a rendőrség sem vette még egyszer elő az ügyet. A Csemadokban néhányan nekem jöttek, hogy mertem ilyet írni. Jól fog ez még nektek jönni egyszer! – válaszoltam. Egyikük, aki a leginkább nekem jött, most is magas poszton lebzsel és jól megszedte magát. Ha említeném neki ezt az ügyet, akkor bízvást letagadná akkori viselkedését.
Nos, ez a világ omlott össze 1989. november 17-e után. Még azt sem mondhatom, hogy milyen hősiesen viselkedtem, milyen érdemeket szereztem és milyen sérelmek értek. Ennyi történt. Ami kellemetlen volt, az ember nem tudta biztosan kiben bízhat meg és kiben nem, de a szorongásokon túltettem magamat. Mégha néha arra is gondolnom kellett, hogy házkutatást végezhetnek nálam. 
A változás napjaiban belevetettem magamat a forgatagba. Igyekeztem mindenütt ott lenni. A Kossuth Rádió hívott. Ismertettem a kassai történéseket. A hírekben óránként megismételték. Majd a Szabad Európa Ráció munkatársa készített velem interjút. Arról beszéltem, hogy Csehszlovákiában három kormány és parlament létezik, egy föderális, egy cseh és egy szlovák. Mire a riporter megkérdezte, hogy lesz-e magyar kormány is. Ezt nem tartottam valószínűnek. Majd később megkértem, ezt a kérdést és feleletet vágja ki, mert ez félreérhető és esetleg úgy magyarázható, hogy mi magyar autonóm kormányt akarunk alakítani, amiről szó sem volt. Közölte, hogy ezt kivágták és nem hangzott el. Én a beszélgetést nem hallottam. Ezután Furman Zoltán azzal a meglepő információval keresett meg, hogy nevemben a Dargó áruház előtt aláírásokat gyűjtenek egy autonóm magyar kormány érdekében. Majd Bajnok István pszichiáter is azzal rukkolt elő, hogy Révkomáromban is hasonló aláírásgyűjtés folyik nevemben. Hitelt adott neki, mert én olyan forrófejű vagyok. Küldtem neki egy képeslapot, melyen sajnálkozásomnak adtam kifejezést, hogy későn jelentkezett és így csak az édesvízi alkoholbúvárlati tárcát tudom neki fölajánlani. Ez az ügy azután csöndben elült és soha többé nem hallottam róla.
A Magyar Demokrata Fórum miskolci szervezete segítségével adtuk ki a Kassai Fórumot. Ott nyomtatták és hozták át. Büszkén árultam az első magyar újságot. A második számot viszont a határon elkobozták. Furman Zoltán feleségével és kiskorú gyermekeivel órákat töltött a Sátoraljaújhely melletti határátkelőn. Egyből bejegyeztettük a Kassai Magyarok Baráti Társaságát és felhívtam Forró Evelynt, aki a magyar rádió népszerű prágai tudósítója volt akkor. Könnyű volt megszerezni a telefonszámát, mert Bredár Gyula, a Károly Egyetem magyar tanszékének tanára készségesen segített. A Szabad Európa Rádió is átvette a hírt. Mikor barátaim kimentek a határra átvenni az elkobzott lapszámokat, a vámosok kérték, máskor az ilyesmit a Szabad Európa Rádióval ne sugároztassunk.
Az akkor kiragasztott, majd lehullott röplapokat, plakátokat gyűjtögetni kezdtem és tudtommal nekem van a legnagyobb ilyen gyűjteményem Kassán. Pedig nem sok darabból, tán ötvenből áll. Zömük egyedi alkotás. Akkor a Fő utcán, de a mellékutcákban is egymás mellett lógtak a falon, kirakatokon. Magam is készítettem kétnyelvű plakátokat, melyekre bibliai idézeteket írtam. Az egyik imateremre is kiragasztottam rendszeresen néhányat, de néhány órával később már nem voltak ott. Szórakoztatott, de egyben el is szomorított, hogy az egyik kisegyház nem meri a bibliai idézeteket vállalni?
Azután jött az első körmenet a Szent Erzsébet-székesegyház körül. Kit láttam a hívek között? Az üzemi párttitkárunkat! Az emberek gyorsan igazodni kezdtek, amint világos lett, a régi rendszer megbukott. Számos konkrét példát lehetne fölsorolni, hogy sokan váltottak anélkül, hogy egy halk bocsánatot kértek volna korábbi magatartásuk miatt, amivel a rendszert szolgálva legitimálták.
Új, kemény kihívásokkal találtuk magunkat szemben ebben az új világban, mely nem a maradandó értékekre épít. Nem kősziklára, hanem fövenyre. Ettől sokan visszarettentek és szeretnének visszatérni abba régi tespedtségbe, mely ugyan nem kecsegtetett semmi jóval, de legalább valamilyen anyagi biztonságot jelentett. Ezért is elszégyenítő a hivatalos ünnepségek hiánya ebből az alkalomból, amikor a diákságnak köszönhetően megindult egy folyamat, mely lerázta a régi igát. Viszont azt is ki kell hangsúlyoznunk, hogy azóta sem tudtuk a kihívásokat úgy kezelni, ahogy kellett volna. Nagyon sok mindent mulasztottunk, nem mertünk következetesen és egyértelműen politizálni, kiállni. Nem mertünk nagyok lenni, felnőni az embert próbáló feladatokig. Emiatt gyakran arra gondolok, nem érdemeltük meg ezt a kegyelmet, hogy szabadságban élhessünk, mert rosszul használtuk föl a lehetőségeket és e huszonöt évet elfecséreltük. Ezért nem tud az ember annyira felszabadultan ünnepelni, örülni, mert saját mulasztásaink elhomályosítják azokat a napokat és heteket, amikor végre szabadon lélegeztünk és reméltük, most nemsokára valami nagyot, sőt világraszólót fogunk tenni. Nem mertük megalkuvásból, kényelemszeretetből, kishitűségből, műveletlenségből, a tisztánlátás hiányából, félelemből és önzésből. Ezeken a tulajdonságainkon meg nincs mit ünnepelni. Nem harcoltuk ki helyünket a nap alatt! Csak eredményeinket tudva a hátunk mögött lehetne örülni. Olyan katzenjammeres ébredés volt ez az ünnepi időszak után amikor kiderült, elmulasztottuk egy lehetőséget, mely életünkben már nem fog megismétlődni. Ezért vagyok szomorú. Ünnepelni nincs igazán mit, csak a pillanatot, mely fölszabadított minket, de mulasztásaink miatt feladataink száma egyre növekszik. Még sok mindent azonban még megtehetünk!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
a szerző felvételei
{iarelatednews articleid=”49951,49997,49975″}
