A Komáromi Szalon a közelmúltban a második világháború utáni jogfosztottságunkkal, a kitelepítésekkel és deportálásokkal foglalkozott. A szomorú téma teltházat vonzott, köztük fiatalokat is: számukra ez a legjobb alkalom volt elődeik gyötrelmes életszakasza megismerésére.
A csaknem három órán át tartó műsort Bödők Gergely történész-doktorandusz vezette, aki két, a múltunkat kutató jeles szakemberünket: a nyolcvanhat éves Vadkerty Katalint és a negyvennégy esztendős Popély Árpádot kérdezgette az eseményekről.
Megtudtuk, hogy bár még manapság is Edvard Benešben látjuk a főbűnöst, elsősorban őt okoljuk a történtekért, a valóság nem ilyen egyértelmű. A magyargyűlölet a kommunistákat, tehát Gustáv Husák, Vladimír Clementis, Daniel Okáli és társaik ténykedését jellemezte leginkább. Beneš azért válhatott főszereplővé, mert 1948-ban, a” jégtörő február” után őt lehetett mindenért felelőssé tenni, hiszen a fordulat a magyaroknak is biztosított bizonyos jogokat. A Szovjetuniónak pedig az volt az érdeke, hogy a befolyási övezetébe került Csehszlovákiában megszilárduljon az új társadalmi rendszer. Ez a magyarázata annak is, hogy Sztálin, aki a háború idején még vagonkérdésnek nevezte a magyarok felszámolását, az új viszonyok kialakulásával hangnemet váltott.
Vadkerty Katalin a Beneš-féle dekrétumok kapcsán elmondta, hogy a magyarokat érintő rendeletek eredeti formájukban nem voltak annyira durvák, mint ahogyan végrehajtották őket, ugyanis torzítottak rajtuk az egyes járások vezetői, majd maguk a végrehajtók helyben, a településeken. Népiesen mondva: mindenki rátett egy lapáttal. Ezért őrizhette meg az egyik jegyzőkönyv a valamelyik szlovák csendőr véleményét a magyarok kitelepítésével kapcsolatban: „Ilyen kegyetlen bánásmóddal még nem találkoztam!” És mégis, micsoda irónia: számok, tények bizonyítják, hogy a felvidéki magyarok a csehországi németekhez viszonyítva „jobban jártak” az üldöztetések során, hiszen a négymillió németből alig maradhatott valaki a hazájában… (A magyar népesség Trianon óta nagyjából a felére csökkent (Cseh)Szlovákiában: kilencszázezerről nem egészen ötszázezerre.
Ez a tény igazolja, hogy a velünk szembeni zsarnokoskodás folyamat. ) Úgy tetszett, hogy az est közönsége józanul szemléli a második világháború utáni „szelíd népirtásunk” kapcsán az Európai Unió hozzáállását, tudatosítja: ennek a hatalmi struktúrának nincs érdekében, hogy ( legalább) bocsánatkérésre kényszerítse a szlovák kormányt, a kárpótlásról nem is beszélve. Bizonyosra vehető, hogy a jogfosztottság, a kitelepítések és a deportálások, a lakosságcserének álcázott elüldözési-mód nagyban közrejátszik a felvidéki magyarság mai – nehezen írom le – reményvesztettségében. Nem törhet felszínre az igazság, hiányzik a tisztesség, a becsület velünk szemben.
„Kultúra nélkül nincs Magyarország” – fogalmazta meg Trianon után Klebelsberg Kuno kultuszminiszter. De hogyan lehessen kultúrában, élni, ha, például, a magyaroklakta Rőcei, Rozsnyói, Rimaszombati járásban a negyven százalékot is eléri, sőt meghaladja a munkanélküliség? A Szlovák Rádió valamelyik hajnali adásában egy szakember „hladová dolina”-ként (éhségvölgynek) jellemezte ezeket a térségeket – villant eszembe a kiváló Vadkerty Katalint és Popély Árpádot hallgatva, de mielőtt elcsüggedtem volna, eszembe jutott Esterházy János is, és megnyugodtam, mert tudom, övé a jövő.
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: Tóth Attila (www.profoto.ws) {iarelatednews articleid=”41680,38820″}
