Legjelesebb Mária-napjaink közé tartozik az augusztus tizenötödikei Nagybolgadasszony napja, azaz Szűz Mária mennybe fölvételének (Assumptio Beatae Mariae Virginis) ünnepe.
Megünneplésére az V. századtól vannak adataink. A vele kapcsolatos asszonyi reménykedés a palócoknál „katolikus köntösbe öltöztetett” pogánykori emlék lehetett. A szakirodalomból tudjuk, hogy a néphit később Nagyboldogasszony közbenjárásától várta a gyermekáldást, s ezért a nők hét vagy kilenc kedden böjtöltek. Köztudott, hogy a palócoknál a szülőágyat is nevezték „Boldogasszony ágyának”, de ugyanitt „sátoros ágynak” is hívták azt. Az anya csecsemőjével együtt az”elfüggönyözött” helyre került, s addig maradtak ott, amíg a gyermeket meg nem keresztelték. ( Csáky K., 1987:178 )
Augusztus tizenötödike hosszú időn át nemcsak Mária mennybemenetelének, hanem Magyarország Mária oltalmába ajánlásának is az ünnepe volt. Egyes kutatók úgy vélik, hogy ebben közrejátszott a pogány magyarok Boldogasszony-tisztelete, az archaikus Emese-hagyomány is, s így lett Mária az Árpádoknak mennyei édesanyja, oltalmazó királynője is. ( Balogh J., 2000:153 ) A Magyarország Mária oltalmába való ajánlásának emlékünnepe azonban az 1896. évi millennium óta Magyarok Nagyasszonya néven külön ünnep lett, melynek napja október nyolcadika. ( Jankovics M., http:// 209.85.135. )
Balogh Julia említi, hogy „A nép körében terjedő legendák és jámbor történetek serkentették a Nagyboldogasszony napjához kötődő paraliturgikus cselekedetek jó részét, például Mária virrasztását.”( 2000:153 ) Somogyszentpálon az asszonyok „kora hajnalban kimentek a gyepübe, nézték a napkeltét”. Látni vélték a felkelő napban amint „a Szűzanya ringatja a Kisjézust”.
A fentiekhez hasonló hiedelmek vidékünkön, a Palócföldön is éltek. A nagycsalomjai Tandelné Vanda Margit (57éves 1985-ben) említette, hogy a gazdasszonyok augusztus tizenötödike után kezdték szedni télre a tojást, mert a Nagyboldogasszonyt követő napon „mán jobban tojtak a tyúkok”. Továbbá itt is azt tartották, hogy az ilyenkor keltetett csibék később jól tojnak majd, s meg is hevernek. Ugyancsak Nagycsalomján ebben az időben szokták kiszárítani az ágyhuzatot meg a ruhákat, mert azokat aztán „télen nem lepi meg a moly”.
Pereszléynben különféle gyógyfüveket is szedtek ezekben a hetekben, akárcsak az ország más táján. (Csáky 1987,179) Ugyanitt a XIX. század elején még kenyérszentelést is tartottak a templomban. A pap a szentmisén megszentelte az új kenyeret, s mise végeztével a templomatya minden hívőnek szelt „egy harapásra valót”. A kenyeret a falu legnagyobb gazdafelesége sütötte. Otthon a család valamennyi tagja megkóstolta, hogy a jövő évben is egészségesek legyenek, s megérhessék az új kenyér áldását. (Horváth Mihályné Sántha Margit, 1918)
A hiedelem szerint e naptól kezdve az asszonyok folyóbeli fürdése is tiltott volt. Muravidéken pedig dolgotiltó napnak számított augusztus tizenötödike. Nem volt szabad például sütni sem, mert a tűz kitört volna a kemencéből. Néhány előírásról is tudunk. A Drávaszögben például keresztet kellett a gyümölcsfákba vágni, hogy jobban teremjenek. (Tátrai – Karácsony Molnár 1997,142)
Nagyboldogasszony napja a búcsújárosoknak is kedvelt időpontja, hisz a Boldogasszony több templom, zarándokhely védőszentje. A görög katolikusoknál az ünnepet kéthetes böjti időszak előzi meg, a naphoz pedig mindenekelőtt búcsús hagyományok kapcsolódnak. Amint Bartha Elek írja: „Regionális szerepkörűvé fejlődött a Rakaca Nagyboldogasszony-napi templombúcsú, amelyet az Észak-Cserhátfavainak görög és római katolikus lakói évről évre felkeresnek.
A naphoz legtöbb görög katolikus vidéken máriapócsi vagy szentkúti zarándoklatok is kapcsolódnak.” ( 1999,153 )
A barkóság népéletének hitéletét vizsgálva Paládi-Kovács Attila is meállapítja, hogy „A fogadalmi búcsúk, búcsújáró helyek célpontjai közül kiemelkedik a szentkúti búcsú, különösen az augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján tartott. Gyalogosan, falvanként szervezett csoportokban tették meg az utat, évszázadokon át ugyanazon az útvonalon.” ( 2006,137 )
A mátraverebélyi szentkút a mi népünknek is kedvelt zarándokhelye volt. M. Csósza Mária írja az Ipoly menti Drégelypalánk lakosságának búcsújárása kapcsán az alábbiakat: „Augusztus 15. Nagyboldogasszony, kivételes ünnepként ünnepeltük. Ekkor a faluból 50-60 személy a szentkúti búcsúba ment, ez négy napos volt. Voltak, akik végig gyalog mentek, ami igen fárasztó, de vállalták. A későbbi évek folyamán Szécsényig vonattal, onnan aztán gyalog. Az úton énekeltek és imádkoztak az előimádkozók vezetésével. Ha némely fiatal nem illően viselkedett, megállt a csoport és a búcsús vezető térden állva megkerültette a csoportot. /…/ Visszafelé vonattal jöttek a búcsúsok. A családtagok a búcsúsok elé mentek a palánki nagyállomásra. Mikor leszálltak a kereszttel, a népek egyenként megcsókolták azt, így üdvözölték a búcsúsokat. Virágot is vittek és kidíszítették a keresztet. Egyházi énekeket énekelve jött fel a menet a templomba. Ha valakivel találkoztak, az is megcsókolta a keresztet, üdvözölte a búcsúsokat.” A templomban litániát és hálaadást tartottak a búcsúsokért. A gyerekek ezután nagyon várták, hogy megkapják a búcsúfiát: a cifra kamankósbotot, a fokost vagy a mézeskalácsból készült szívet, olvasót, babát. ( 2006,20-21 )
A nyelvhatáron települt palástiaknak is kedvelt célállomásuk volt Mátraverebély-Szentkút. Ők a Balassagyarmat-Szécésny közti utat tették meg vonaton, mer az nagyon hosszú vót”, de „ugy is vót, hogy tejjessen gyalog mentek. Egy sorban öten haladtak, elöl a legények vitték a búcúskeresztet. A reggeli utána templom előtti nagykeresztnél gyülekeztek. Rövid imát és fohászt mondtak, kérték a Jóistent, hogy segítse meg őket az úton. A mintegy ötven-hatvan fős csoport aztán az erdőn át elindult Ipolyhídvég felé, ott átkeltek a folyón, majd Drégelypalánkon át Balassagyarmatra gyalogoltak. Ott megáltak az iskolában, s másnap vonatra szálltak.
Szécsényből aztán egész szentkútig gyalog mentek. A búcsúsok olykor közel egy hétig távol voltak. Általában csütörtök reggel indultak, és péntek este értek a búcsúhelyre. Szombaton és vasárnap végezték ájtatosságaikat, hétfőn délben indultak vissza, s kedden értek haza. Egész útán imádkoztak, de „vót ugy, hogy eggy kicsit szünetőtek, leűtek vizet innyi”. Fennmaradt néhány olyan kép is, amely a hazaérkező búcsúsokat örökítette meg. Ilyen például egy 1941 augusztusában készült felvétel, amelyen jól látható a menet élén vitt búcsúskereszt, illetev az ötös sorokba rendeződött zarándokok csoportja.
Csáky Károly, Felvidék.ma
a szerző felvételei
{iarelatednews articleid=”55460,55441,55424,55175,55168″}