December 24-e megannyi népszokást, hiedelmet is „vont maga köré”. Nem csoda, hisz e napnak vannak a kereszténység előtti időkig visszanyúló gyökerei; szokásköre egyaránt táplálkozik a téli napforduló meg az évkezdet mágikus eljárásaiból, valamint az ünnep keresztény jellegéből. (Manga J., 1980. 61. l.)
„Ádám-Éva, esetleg az őket idéző nap és hold szimbólumával, továbbá az élet paradicsomi fájával a házasság, emberség gyümölcsöző jelképeként, oltalmaként megjelenik népművészetünkben is” – írja Bálint Sándor. (1989. 23. l.) Ugyanő említi, hogy „Karácsony böjtje /dec. 24./, másként Ádám-Éva napja, két ünnepi mozzanatot foglal magában, amelyeket az Egyház liturgikus körültekintéssel kapcsolt össze. Egyrészt bibliai ősszüleinknek, Ádámnak és Évának névnapja, emlékezete: a karácsonyi minsztériumjáték és ünnepi szimbolika forrása. Másrészt az Ószövetség megváltatlan világából, Ádám és Éva örökségéből az új Ádám fogadására, egyúttal a halott természet életre igézésére, a kezdődő új esztendőre, továbbá az emberi megújulásra való előkészület, vigilia: archaikus emberi követelményei szerint, de szakrális-liturgikus értelemben is.” (1989., 51. l.)
December huszonnegyedike tulajdonképpen az advent utolsó ideje, a karácsonyi ünnepkörnek szokásokban, hiedelmekben és mágikus cselekedetekben is a leggazdagabb napja. Balassa–Ortutay Magyar néprajzában olvashatjuk, hogy a karácsonyi ünnepkör valamennyi napja „az egyházi év ünnepkörébe olvadt bele, és ezzel sajátszerűen interferál a nép régibb évfordulókhoz kötött pogány hagyományvilága, valamint az újabban alakult paraszti szokások is.” A szerzők továbbá leszögezik: „A magyar nép vallásos szokásait, az egyházi év ünnepeit e nélkül a kereszteződés nélkül meg sem érthetnők a maguk valójában.” Majd így folytatják elmélkedésüket: „Nem kell arra gondolnunk, hogy a pogánykori hagyományok továbbélésével van minden esetben dolgunk. Az azonban bizonyos, hogy a parasztság számára oly fontos évfordulók, a tavaszi, a nyári, őszi és téli napfordulat szokásai, hagyományai és hiedelmei kapcsolódtak, átolvadtak az egyházi év hagyományaiba.” (1979. 615. l.) Éppen ezért a tárgyalt szokásanyag lényegét mi is csak úgy érthetjük meg, ha azokat szélesebb összefüggéseiben tárjuk fel. S bár olykor az egyes szokásoknak kevés közük van a kereszténység vallási parancsaihoz – hisz közülük több ősi eredetű, pogánykori emlék –, az egyház liturgiáját mégsem hagyhatjuk említés nélkül.
Advent utolsó napját a Középső-Ipoly mentén is mindig szigorú böjtölés töltötte ki. Sok helyen estig még enni sem igen volt szabad. A nap első fele mindenekelőtt a délutánra való előkészületekkel zajlott. Bálint Sándornál olvassuk, hogy ilyenkor „mindennek a helyén, otthon kell lennie”. Éppen ezért hazakérik a kölcsönvett tárgyakat is, nem adnak, nem kérnek kölcsönt, nem örülnek a látogatóknak stb. Csupán a pásztorokat vagy a kántáló gyermekeket fogadján szívesen. (1989. 23. l.) Miután a parasztember a legfontosabb tennivalókkal rendben volt, megtisztálkodott, ünneplőbe öltözött, s a karácsonyfa közelében nagy gonddal megterített asztalhoz ült. Étkezés után pedig közösen várták az úrjövet idejét, az éjféli misét. A nap folyamán azonban még néhány dramatikus szokásra is sor került. Mielőtt az ünnep apróbb mozzanatait bemutatnánk, ejtsünk néhány szót ezekről is.
A pásztorok karácsonyi vesszőhordása
A karácsony böjti szokások fontos szereplői voltak a pásztorok. Göcsejben „a sötétség beálltával kezükbe vett csöngettyű és kolomp rázásával, kürtfúvással, ostorpattogtatással végigvonulnak a falun, jelezve – mint mondják – a Betlehembe menést. Azt hiszik, ha ilyenkor nagy lármát csapnak, a következő évben sok malac és borjú lesz.” (Bálint S., 1989. 66. l.) A zajkeltés egyébként a gonoszűző szokásoknak is egyik praktikája.
A Palócföld egyes helyein karácsony böjtjének reggelén kezdődött a pásztorok vesszőhordása. Valamikor a juhász és a csordás együtt járt házról házra. Hónuk alatt nyírfa-, fűzfa- vagy veresgyűrővesszőt vittek. Az ünneplőbe öltözött pásztorok ostorukat, botjukat is magukkal vitték. A vesszőt egyes helyeken „aprószentek”-nek, máshol „karácsonyi vessző”-nek, „csordavessző”-nek vagy „szent vessző”-nek nevezték.
Előfordult az is, hogy a pásztorok külön jártak. Manga János említi, hogy Őrhalomban 1950 körül még mind a három pásztor /kanász, juhász, csordás/ együtt ment. Kopogtak, bementek a szobába vagy a konyhába, majd a gazdasszony előtt elmondták mondókájukat, amely így hangzott: „Szerencsés ünnepeket kívánunk kendteknek!/ Több jóval, egészséggel múlathassák/ Krisztus urunk születése napját,/ Adjon bort, búzát, békességet,/ Országunkban megmaradást,/ Holtunk után léleküdvösséget/. Valamennyi széna-szalma van a kendtek házuknál,/ Annyi barmocskájuk szaporodjon kendteknek.”
A gazdasszony ezután így szólt: „Úgy engedje az Isten!” Majd mindegyik pásztor csomójából húzott kötényébe vagy vászontörülközőbe csavart kezével, s a vesszőkkel megverte a pásztorokat, akik vidáman ugráltak, hogy a „barmocskák” is „vígak legyenek”. (1979. 202. l.)
Előfordult, hogy egyik-másik faluban december 28-án, aprószentek napján hordták a vesszőket, s a gyermekeket vesszőzték meg. A szokás, amely csaknem az egész Ipoly mentén elterjedt, tájainkon is karácsony vigíliájához kapcsolódott. A szokásanyag manapság is jól gyűjthető, mivel a legtöbb faluban egészen a második világháború végéig hordták a pásztorok az „aprószenteki” vesszőket.
Bár az állatok szaporodását célzó szokás lényege a legtöbb faluban megegyezett, az egyes részletek mégis némi eltérést mutattak. Éppen ezért érdemes a községenként gyűjtött anyagot részletesebben, külön-külön is bemutatni.
Ipolyhidvégen már reggeltől jártak házról házra a pásztoremberek, hogy egészséget és boldogságot, áldásos gyarapodást kívánjanak. A hónuk alatt vitt vesszőkötegből szoknyájuk szélével húztak néhány szálat a gazdasszonyok. Elsősorban azért, hogy állataik a következő évben is egészségesek legyenek. Jókívánságaikért s az aprószentekvesszőkért a pásztorok bort, cipót, esetleg pénzt kaptak. Az aprószentekkel a gazdasszony itt a teheneket is megvesszőzte. Tavasszal meg a gazda tette azokat az ekére, hogy szántáskor jobban húzzanak az állatok.
Tésán a kanász hóna alatt vitte a fűzfavesszőt. A gazdasszony „a kötinyt a kezire csavarta, oszt ugy húzott kettőt belőle”, mellyel „megpaskóta” a pásztor fenekét, aki közben nagyokat ugrott. (Mészáros István, 1906., 1996.)
Pásztorjáráskor Kelenyén férfiember nem tartókodhatott a házban. Az itteni asszonyok törülközővel húztak pár szálat az említett kötegből. A vesszőkkel aztán a kanász, a juhász meg a tehénpásztor sorra megveregette a lányokat és a fiúkat, hogy azok „vígak legyenek, ne legyen rajtuk var, és fickándozzonak, mint a báránykák”. A pásztorok távozása után a gazda vette kézbe az aprószenteket, s a feleségét vesszőzte meg, hogy az „mindig friss legyen”. Ezután a ház valamelyik sarkába tette a vesszőket, aprószentek napján pedig ezekkel hajtotta ki inni a teheneket.
Pereszlényben a három pásztor a déli harangszó után kezdte a vesszőhordást. A plébános urat keresték fel elsőként, majd folytatták a többi helyen. Köszöntőt mondtak ők is, majd ezt követően a gazdasszony felé fordultak, aki köténye sarkával annyi vesszőt húzott ki a kötegből, ahány állat a háztól kijárt a pásztorral. A vesszőkkel kettőt-hármat rácsapott a pásztor hátára is. Miközben az ugrándozott, ezt mondta: „Igy ugrájjonak az álattyai e!” A házigazda ezután borral kínálta a „látogatókat”, az asszony pedig pénzt és cipót adott nekik. A vesszőket itt a ház sarkába dugták, a karospad mögé. Puszta kézzel nem volt szabad hozzájuk nyúlni, mert „birgéssek” /varasak/ lettek volna. Amelyik gyerek rosszul viselkedett a háznál, azt ezekkel a vesszőkkel verték el, ami kellemetlen volt, mert – az emlékezet szerint – „varas lett a fenekük”.
Az aprószenteket vízkeresztig hagyták a sarokban. Utána a háziasszony kivette azokat onnan, végigverte velük a malacokat, a teheneket és a juhokat, miközben ezt mondta: „Így fickándozzatok e!”
A pereszlényi kanász köszöntőjét a falu szülötte, a jeles folklórkutató, Manga János jegyezte le az 1940-es években. Ez így hangzott: „Hálát adjunk a fölséges Úristennek, hogy emgengedte érnünk az Úr Jézus Krisztus születése napját. Arra is fölkérem magukat, tisztelt ház népe, hogyha a lefolyt esztendőben nem szógálhattunk vóna eléggé szóval, vagy cselekedettel, de azt kívánom a fölséges Úristentől, hogy adjon bő áldást szantó-vető földjeikre és bő szaporodást mindennemű barmaikra és kívánom a fölséges Úristentől és a boldogságos szűz Márijától, hogy több szent karácsonyt érhessünk erő-, egészségben. E szó mondásom. Dicsértessék Jézus Krisztus!” (Kézirat. MTA Néprajzi Intézet. Jelzet: 1122–1127.)
Nagycsalomján szenteste előtt jártak a pásztorok. A háziasszony itt annyi szálat húzott kötényével a csomóból, amennyi a családtagok száma volt. A vesszőkkel mindenkire ráhúzott egyet, végül maga a pásztor is kapott. Őt azért vesszőzte meg az asszony, hogy „eleven és virgonc” nyájat őrizzen.
Az aprószenteket hordozó pásztor Ipolyvarbón megállt az ajtóban, „dicsértessék”-et köszönt, majd ezt a verset mondta: „Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok kendteknek!/ Mulassák kétek Krisztus urunk születése napját/ Több jóval, kevesebb búval!/ Aggyon Isten országunkba´ bort, búzát,/ Csendes békessíget,/ Holtunk után léleküdvössíget,/ E szó mondásom!” (Csáky K., 1987. 49. l.) Kötényükkel a varbói asszonyok annyi szálat húztak a csomóból, amennyi kijáró állatuk volt. Ám az aprószentekkel itt csak a disznópásztort veregették meg. A tehénpásztort nem lehetett, „mer akkor rúgott vóna a tehen”.
Csábon a három pásztor – csordás, kondás, juhász – együtt járt az „aprószentekvel”. A háziasszony kötényével annyit húzott a „kötegcsomóbol”, ahány személy volt a családban. Ezekkel veregette a pásztorok lábát, hogy az állatok is „vígak” legyenek, s „ugy táncojjonak”, mint őrzőik. A vesszőt a házsarokba tették, s ha a gyerekek rosszalkodtak, azokat is elverték velük. (Cellenk István, 1921., 1995.)
Felsőszemeréden mogyoró- és fűzfavesszőt vittek a pásztorok. Olyan vesszőket, melyeknek végén 8-9-10 „ágacska vót”. Az asszony a kihúzott vesszővel „megpaskóta” a pásztor lábát, s az elkezdett „ugrányi meg táncónyi”. Utána „megszámóták, hány ágacska vót a vesszőn. Ahány vót, annyi malac lett aztán.” (Csavojec József, 1918., 1998.)
Ipolybalogon az asszonyok azért húzták kötényükkel a vesszőket, hogy ne legyen „kelíses” a kezük. Ezekkel itt hármat-négyet csaptak a pásztorok fenekére, utána bort, szalonnát és kolbászt adtak nekik. A balogi pásztorok köszöntőversét Balla János volt kanászembertől jegyeztem le. A vers így hangzott: „Dicsértessik a Jézus Krisztus!/ Hálákat adunk a fölséges Úristennek,/ Hogy megatta szent karácsony böjtyét,/ Többéli örömteli napokat./ Aggyon az Úr Jézus sok bort, búzát, békessíget!/ Akit az úr Jézus kiszólít az árnyékvilágbol,/ Aggya meg annak az Úristen örök boldogságát!/ Dicsértessék a Jézus Krisztus!” (Csáky K., 1987. 50. l.)
Drégelypalánkon mindhárom pásztor külön-külön járt. Vesszőiket a pap megszentelte, s az egy évig maradt a házsarokban (Jacsovicsné Urbán Margit, 1920., 2001.)
Ipolyfödémesen hasonlóképp cselekedtek az aprószentekkel, mint Kelenyén. Itt azonban éjféli mise előtt jártak a kanászok, s az említetteken kívül egyéb mágikus cselekedetre is sor került. Erről majd az éjféli mise tárgyalásakor szólunk részletesebben.
A palásti pásztorok vesszőhordását Péter Borbála mondta el a következőképp. „Ilyenkor jártak a pásztorok, a tehénpásztor, a disznópásztor meg a kecskepásztor. Ollyan hosszú vesszőket hoztak. Aprószenteknek híták azokat. Nyírfábó´ vótak. Az asszonyok kötinyükvel fokták meg, mer´ ha puszta kézvel fokták vóna meg, kelíses lett vóna a kezük. Mikor kihúszták a vesszőt, rácsabdostak vele a pásztoroknak a lábaszárára, hogy ugy táncojjonak a báránykák vagy a bornyúk. Eggy vesszőt húsztak csak, amit asztán betettek a sarogba.”
A bernecebaráti szokás kapcsán az alábbiakat jegyezte le az 1950-1960-as évek közt Kocsmáros lászló: „Karácsony előtti nap a pásztorok /kanász, juhász, kecskés, tehenes/ a régi szűrökbe felöltözve járnak a faluban házról házra. Egy csomó vessző van a hónuk alatt. A hátukon hátizsák üvegekkel telve, és az egyik kezükben is üveg vagy korsó van. Egy kis verset mondanak, ezután a gazdasszony a kötényével kihúz 2-3 vesszőt, és a pásztoron jól végigver. Ezeknek a pásztoroknak kalácsot, bort és pénzt szokott a gazdasszony adni. Megjegyzendő, hogy a pásztorok között Bernecebarátiban is nagyon észrevehető a társadalmi elkülönülés, együtt nem járnak sohasem, hanem csak külön-külön. Ma is él még ez a szokás.” (EA 14 775. 5. l.)
Vámosmikolán 1952-ben dr. Györffy Györgyné gyűjtött adatokat a szokásról. Ezt írta többek közt: „Karácsonykor este minden házhoz megy a kanász. Ahonnan disznók járnak ki, oda pásztorvesszőt hoz. A vesszőknek négy-öt ága van. Ahány ágast húz a gazdasszony, annyi malac lesz. A vesszővel meg kellett verni a kanászt, aki táncol, hogy frissek legyenek a malacok. Kap egy liter bort, meg egy szalonnás lepényt. Még most is megvan.” (EA 26 816.)
Bori községben Manga János jegyzett le 1939-ben ide vonatkozó adatokat, többek közt az alábbiakat: „Vacsora alatt egymás után jönnek a pásztorok és mindegyik rövid köszöntőt mond. A köszöntő után a gazdasszony két vesszőt húz ki a nyírfavessző-csomóból, kezét kötényébe csavarva, majd a kihúzott vesszővel ráver a pásztorra, miközben a pásztor táncol, ugrál, hogy a barmok frissek és egészségesek legyenek. Ha sok ág van a kihúzott vesszőn, akkor szaporák lesznek az állatok. A juhász csak egy ágat, a kanász öt-hat ágat hagy a vesszőn. A pásztorok cipót, bort, pénzt kapnak. A gazdasszonyok aztán a nyírfavesszővel hajtják ki az állatokat.” (EA 000 903. 1. l.)
Szetén amikor a vesszővel a gazdasszony a juhász lábát verte, ezt mondta: „Prüccs ki, prüccs ki!” A tehénpásztort meg így biztatták: „Hajts ki, hajts ki!” A kanász verése közben pedig így kiáltozott: „Kuss ki, kuss ki!” (Krizsan István, 1908., 2003.)
Karácsony böjtjén a református Perőcsényben is várták estefelé a kanászt, „Ferobátyát”. Hóna alatt hordta a sima fűzfavesszőket, elmondott egy hosszú verset /erre már nem emlékeznek/; bort, búzát, békességet kívánt. A gazdasszony az ajtó mögül levette a törölközőt, húzott a kötegből, s megveregette a pásztor lábát, hogy ügyes legyen. Az meg „ugy kapkodta a lábát, mintha táncót vóna”. Régebben a lába alá gabonát is szórtak, amit aztán összesepertek s a tyúkoknak adtak. (Bugri Józsefné Darányi eszter, 1934., 2001.)
A pásztorjárás szokásainak felvidéki elterjedtsége kapcsán Manga János említi, hogy Vámosladányban az asszonyok karácsony napján kalácsot és pálinkát visznek a pásztornak, aki egy csomó fűzfavesszőt tesz a gazdasszony elé, aki ebből egy szálat húz ki, s ahány rügy van azon, „annyi szaporodás lesz a következő esztendőben az állatokon”. A vesszőket azonban csak kendővel lehetett kihúzni, ellenkező esetben kopasz lett volna a borjú.
Zsérén, a Zobor vidékén a pásztorjárás közvetlen nem volt szokásban. Itt Márton napjának előestéjén hordták a pásztorok a mogyorófavesszőt. Másnap ezzel hajtották ki az állatokat a csordába.
Mint láthattuk, a fa, illetve a vessző a karácsonyböjti szokásokban is varázseszközként szerepel, mágikus funkciót tölt be: biztosíthatjuk vele az egészséges szaporodást, az újjáéledést stb. A dramatikus szokás ugyanakkor itt is utal az ünnep keresztény jellegére: a betlehemmel, azaz a születéssel kapcsolatos örömhírre, az új esztendő kezdetése stb. Megintcsak szép példája ez a szent és profán közös jelenlétének, a szokássorok együttes előfordulásának, összefonódásának.
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”58277″}
