A Felvidék tragikus 20.századi történelmével kapcsolatban a lakosságcsere, a csehországi deportálás vagy a kényszerű reszlovakizáció jut eszünkbe. Az, hogy a GULAG-ra is jutott a felvidéki magyarokból, már kevésbé ismert tény.
Ezért jól választott Martényi Árpád a Rákóczi Klub vezetője, amikor hagyományos – minden hónap első szerdáján a budai Várban, a Magyarság Házában tartott – klubnapjukra Köteles László képviselőt hívta meg, aki „Elhallgatott történelem,” – málenkij robot a Felvidéken címmel tartott előadást.
Amint belép a terembe, nyilvánvaló, hogy életkoránál fogva nem tartozhatott az érintett nemzedékhez, sokkal inkább azok közé, akik előtt a szülők, nagyszülők elhallgatták a történteket. Köteles Lászlónak szerencséje volt családjával.
„Voltak, akik hallgattak, de voltak, akik nem, ez családunkon belül is megoszlott. A nagyapám, aki egy mélyen hívő katolikus ember volt, próbálta elfelejteni. Míg az életvidám, nagyhangú nagybátyám nyíltan mesélte az átélt szörnyűségeket, de sajátos módon nem az ukrán és az orosz népet vádolta, hanem az akkori hatalmasságokat a kommunista párttól kezdve az itteni csehszlovák hatóságokig.”
Mikor kezdődött, kin múlt, hogy kik kerültek a Gulagra? Ez az, amiben a szovjet Vörös Hadsereg által megszállt más országokétól eltér a felvidéki történet, hiszen itt kezdetektől fogva etnikai hangsúlyt is kapott.
„1944 végén a szovjet csapatok kezdték elfoglalni Kárpátalja után a jelenlegi Szlovákia területét, és azzal a lendülettel, ahogy Kárpátalján már összegyűjtötték a magyar és német férfiakat, ugyanúgy folytatódott a deportálás a felvidéki magyarság soraiban is. Sajátos módon volt egy kis megszakítás, aztán Kassán és környékén folytatódott tovább a történelmi Torna megye határáig. Ez már 1945 januárjában volt, majd február 22-én hirdették ki, hogy a férfiak jelentkezzenek 18-tól 50 éves korig háromnapi élelmiszerrel. Felsorolták, hogy hol fognak dolgozni. A mi környékünkön azzal hitegették őket, hogy mennek a kassai repülőteret helyrehozni, míg a Királyhelmec, Nagykapos környékieknek a csapi vasútállomáson való munkát ígérték. A kiválasztás úgy történt, hogy megmondták a bírónak, vagy inkább a kinevezett komisszárnak, hogy hány személyt kell összeszedniük. Aztán a komisszáron múlt, hogy kiket válogatott ki, illetve olyan is előfordult például Deregnyő községben, hogy vagy a bíró letagadta az embereket, vagy inkább a szovjet hatóságok embereit igyekezett itatni, megvesztegetni, hogy az ő falujából ne vigyenek el senkit. Ez persze akkor sikerült, ha már úgyis megvolt az előírt létszám.”
Köteles László Tornaújfalun született, (a történelmi Torna vármegye székhelyétől 3 kilométerre fekvő községben, Kassa és Rozsnyó közt a félúton – magyarázza). A férfilakosság zöme hadköteles volt vagy munkaszolgálatos, maradtak a valamilyen okból otthon lévők. Hozzáteszi, hogy mindez az ott élő magyarokra vonatkozott, mert a deportálások pontosan követték az etnikai határt. Színtiszta szlovák vagy rutén vidékekről tömeges deportálás nem történt, onnan főként a megbízhatatlannak ítélt vagy antikommunista nézeteket vallókat vitték el.
„Viszont a tőlünk 10 km-re fekvő Mecenzéf kisvárosból, amely mindig jellemzően német lakosságú volt, onnan már vitték 13 évestől 60 évesig a férfiakat, sőt a nőket is.
Kérdésemre, hogy mi történt a vegyes lakosságú falvakban, elmondja: a tömeges deportálásoknál meg volt adva a nemzetiségi hovatartozás, illetve az első gyűjtőtáborokban a kihallgatásoknál, ha valaki tökéletesen tudta bizonyítani szláv származását, akkor szabad volt.
„Tehát lehetett az illető cseh, szlovák, rutén, ukrán, egyes esetekben – de nem mindig – zsidó. Azért közülük sem engedtek el mindenkit, mert a fogolytáborokban lehetett találkozni ezeknek a nemzetiségeknek a képviselőivel is, akiknek ugyanaz lett a sorsuk, mint a deportált magyaroknak vagy németeknek.”
Köteles szülőfalujából huszonnégy férfit deportáltak, közülük egyet tbc miatt még a lengyelországi gyűjtőhelyről visszaküldtek, míg a kényszermunka évei alatt nyolcan haltak meg. De – mint elmesélte – a kérdés más kutatóival is összevetve az adatokat, az derült ki, hogy a magyar falvakban a férfilakosság vérvesztesége a „málenkij robot” miatt majdnem mindig meghaladta a háborúban elesettek számát. Ami az életben maradottakat illeti: hazaengedésük fokozatosan történt az 1940-es évek végén, de akik valamilyen speciális szakmával bírtak, illetve a politikai elítéltek csak Sztálin halála után térhettek haza.
„Hozzá kell tenni, hogy őket Csehszlovákia nem fogadta be, mert az volt a hivatalos álláspont, hogy a Szovjetunióban nincsenek hadifoglyok. Így ők Magyarországon át, többnyire a határon át szökve jutottak vissza szülőhelyükre, ahol meg kellett küzdeniük a csehszlovák hatóságokkal, amelyek szívesen megszabadultak volna tőlük, mint „megbízhatatlan” magyaroktól. Családjuk addigra – az 50-es évek közepéről beszélek – már letette az úgynevezett állampolgársági esküt, rájuk azonban ez nem vonatkozott. A családokat gyakran éppen az ő sorsukkal zsarolva kényszerítették a 40-es évek végén a reszlovakizációra. Tehát el kell mondanunk, hogy a felvidéki magyarság egy részét már akkor megtörte a hatalom, s bár jöttek történelmi változások, valahogyan ott maradt a félsz, hiszen a beneši dekrétumok a mai napig érvényben vannak, sőt 2007-ben megerősítette a szlovák parlament, amelynek az egyik tagja ma igazságügyi miniszter, és ráadásul magyar szavazatokkal került oda.”
Érdekelt, hogy mérnök létére miért, mikor kezdett hozzá kutatásaihoz? Elmondja, hogy a mai napig furdalja a lelkiismeret, amiért gyermekkorában, amikor először hallott minderről a családjában, nem vetette azonnal papírra a történeteket. Foglalkozni viszont már parlamenti képviselőként kezdett az üggyel, amikor a politikai változások után Szlovákiában is, Magyarországon is elkezdődött a kárpótlási folyamat, és sokan megkeresték Köteles Lászlót, hogy segítsen különböző dokumentumok beszerzésében. Ő kassai, pozsonyi, budapesti, prágai levéltárakból kért ki anyagokat, és akkor megdöbbent. Addig azt hitte, hogy csak saját szülőfaluja és a környékbeli települések voltak érintve, akkor viszont felismerte, hogy Kelet-Szlovákia határain belül, tehát a történelmi Zemplén-, Ung- és Abaúj-Torna megye határain belül is igyekeztek megszabadulni az ott élő magyar és német lakosságtól.
Műszaki emberként nem kenyere az írás, de tanulmányok azért születtek, és most is folyamatosan kiegészíti, pontosítja az eddigieket, és kutat újabbak után.
„Köszönettel tartozom elsősorban kárpátaljai barátainknak, akik ezzel profi szinten foglalkoznak, és magyarországi barátainknak, és most együtt, közösen kellene nyilvánosság elé tárnunk kutatásainkat, akár interneten, akár egy központi adatbankban, amely számunkra egy olyan elvi elkötelezettség lenne, mint a zsidóság számára a holokausztkutatás. Ez a magyar holokauszt. Újdonság és kellemes meglepetés számomra, hogy újabban cseh történészek és közéleti személyek is kezdenek nyitottak lenni ebben az irányban, jóllehet Csehországot kevésbé érintette a „málenkij robot”, viszont meg kell mondani, hogy az akkori csehszlovák vezetők közül sokan asszisztáltak hozzá, vagy aktívan részt vettek benne. Igen sok még a fehér folt közös történelmünkben, nagy a felelősségünk abban, hogy tisztázzuk: ki volt annak idején, akit kísértek, és ki volt, aki kísért. Tudatosítanunk kell az akkori történéseknek a jelenbe átnyúló hatását, hogy soha ne ismétlődhessék meg.”
