Érdekes a névhasználati kapcsolatunk a százegy éve elrabolt területeinkhez. Leszámítva azokat, akiket a nemzeti érzés ellen már gyermekkorukban beoltottak, minden magyar eredeti nevén emlegeti a régi településeket: Dévénytől, végig körben a Kárpátok karéján belül, majd délen egészen Lendváig. Kissé más a viszonyunk a nyugati határ túloldalán húzódó sávhoz, amelynek falvait és városait jóval ritkábban említjük magyar nevükön. Magát a területet is csak kevesen mondják Őrvidéknek, vagy tükörfordításban Várvidéknek, többnyire mindenkinek: Burgenland.
Bevallom, hogy amikor németországi családom a hosszú karantén után meghívott egy párnapos együttlétre a Fertő-tó osztrák oldalán található Mörbisch-be, szégyenkezve fedeztem fel a névmutatóban, hogy Fertőmeggyesként illene ismernem.
Amúgy a helységnevek kiírását magyarul nem vártam, hiszen hiányukhoz gondosan hozzászoktattak más szomszédaink, akik pedig jóval nagyobb magyar területeket és lakosságot kaptak ajándékba a más kárára bőkezű nyugati hatalmaktól.
Egy kellemes meglepetés mégis ért. Sógorom a helyi prospektust áttanulmányozva Forchtenstein várának fegyvergyűjteményére volt kíváncsi, így nekivágtunk, és egyszer csak ott álltunk FRAKNÓ várának bejáratánál. Ez és csak ennyi állt a kapun: Fraknó! Mert onnan kezdve már Esterházy-tulajdonban jártunk, ahol minden felirat, minden ismertetés három nyelven volt olvasható: magyarul, németül és angolul. Köszönhetően a vár utolsó urainak: az ÁVH börtönéből 1956-ban szabadult Esterházy Pál hercegnek, a Mindszenty-per egyik vádlottjának és kitelepítésből visszakerült feleségének: Ottrubay Melindának, az Operaház egykori prímabalerinájának.
Fraknó vára (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A 94 évet megért, 2014-ben elhunyt hercegné férje végakarata szerint járt el és alkotta meg a három Esterházy Alapítványt, ezáltal biztosítva a jövő generációk számára az egyedülálló kulturális örökség elidegeníthetetlenségét és feloszthatatlanságát.
A hercegi pár romantikus leányregényként kezdődő, majd thrillerré váló, de végül békés Svájcban és Ausztriában töltött évekkel befejeződő történetét egy másik kiállításon, a kismartoni („világpolgárok” kedvéért: Eisenstadt) Esterházy-kastélyban lehet megismerni. Ez kisebb, szerényebb kiállítás, míg
Fraknó várában több emeletet foglal el az Esterházy család eredetét, felemelkedését, Közép-Európa történelmében, kultúrájában betöltött szerepét bemutató anyag, és itt látható a híres Esterházy-gyűjtemények azon része, amely Trianon után az osztrák oldalra került, illetve amit a történelmi viharokból sikerült kimenteniük.
Ez sem csekély anyag.
Az egyes termek bejáratánál elvehető ismertetők háromnyelvű változatát érdemes összevetni – jó értelemben. (A lapokat elolvasás után az állvány aljára kell tenni, ahonnan állandóan begyűjtik és fertőtlenítik.) Tartalmuk nem mindig azonos szó szerint, de nem azért, mert megmásítottak vagy eltagadtak volna valamit, hanem mert a kurátorok pontosan érzékelték, mi az, ami csak a magyar látogatót érdekelheti, illetve mi az, amit a magyarnak nem kell megmagyarázni. Például azt, hogy ki volt Kun Béla. Ugyanis az egyik terem fenyegető vörös és komor fekete színekben rajzolt címe:
300 évig gyűjtetett, 3 nap alatt elveszett
és az időszaki tárlat a Tanácsköztársaság azon eseményeit idézi fel, amikor a várban 1919. április 1-jén megjelentek Sopron és Sopron vármegye direktóriumának tagjai, akik az évszázadok óta egységben őrzött műkincsek egy részét lefoglalták és Magyarországra vitték. A visszaszerzett anyag Budapest 1944–45-ös ostroma idején részben a várbeli Esterházy-palota romjai alá került, de sok érték tűnt el az egymást váltó hadak és felszabadítók kezén, valamint a kommunista államosítás után.
A kiállítás témájának és a magyar nyelv várbeli egyenrangúságának köszönhetően Fraknón nem éreztem, hogy „külföldön” vagyok. De másutt sem. Talán mert a „trianoni örökösök” itt nem szenvedtek kisebbrendűségi érzéstől, ami az erőszakos változtatások szülője.
Ezért a falvak hasonlók, mint nálunk, csak több a virág, s azokat ápolják is. Ruszt belső régi negyedének hangulata, az épületek stílusa Kőszegre, Sopronra emlékeztet, Szentmargitbányán ugyanúgy barlangszínház működik, mint Fertőrákoson, Kismarton sétálóutcáján a végleg bezárt kis üzletek aránya, mint itthon. Az autóút mentén olyan pultokról kínálják a friss gyümölcsöt, mint nálunk, sőt, a fiatal nő, aki árulta, maga is magyar volt.
Akár Kőszeg is lehetne… csak a virág több… (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Egyébként a magyar szó itt is, ott is megüti az ember fülét, főként, ha beül egy vendéglőbe, ahol a pincérek többsége ingázó. A határ mentén elég ehhez egy jó kerékpár.
Fertőmeggyes főutcája a falu határán túl erdei útban folytatódott gyalogosok, kerékpárosok és lovasok számára. Az ott található, magyarul hirdetett Mithrasz-szentélyt keresve néhány száz méter után egy piros-fehér-piros táblát pillantottunk meg: fehér sávjában az Ausztria felirattal. Pár lépésnyire másik tábla, piros-fehér-zöld és benne: Magyarország. Sehol egy sorompó, sehol egy elhagyott őrbódé vagy határkő, ami figyelmeztetett volna. Csak a két tábla. Azok sem figyelmeztetésül, csupán jelzésként, hogy már másik országban járunk.
Megnéztük a szentélyt, sétáltunk még egy kicsit immár hazai földön, míg feltűnt az erdőben egy fertőrákosi vendéglő hirdetése. Két kilométer gyaloglás után akár „itthon” vacsorázhattunk volna. Nem tettük, mert a mörbischi „Csárda” (így írva!) konyhája kitűnő volt. De számomra ez volt az a pillanat, amikor megértettem, mit is jelent a fogalom: légies határ.
