Napjainkban egyre több jelenség van, ami előtt egy vélhetően normális gondolkodású ember értetlenül áll. Olvasom, hogy egy ausztrál művész kénytelen volt lefesteni az ukrán és orosz katonákat összeölelkezve ábrázoló utcai falfestményét, miután a közösség felháborodott azon. A melbourne-i alkotás a két ország közötti békés megoldást szorgalmazta – állítja az alkotó, Peter Seaton.
Ezt az igyekezetet kissé naiv, de mindenképp dicséretes szándéknak tarthatjuk, ezzel szemben egyesek a háromemeletes freskót orosz propagandához hasonlították a BBC szerint. A kritikus vélemények alapján a mű hamis erkölcsi egyenlőséget vont a két fél közé.
„Mit gondolhatnak az emberek, ha egy falfestményen egy erőszaktevő és egy áldozat ölelkezik?” – mondta Stefan Romaniw, az Ukrán Szervezetek Ausztrál Szövetségének társelnöke egy nyilatkozatban. „Azzal, hogy megpróbálunk »egyenlőek« lenni, és elfogadunk egy hamis narratívát, miszerint »csak békére van szükségünk«, azzal a gonoszt támogatjuk” – tette hozzá.
Nos, némileg árnyalja ugyan a képet, hogy egy ukrán ember nyilatkozott így, de hogy ez a jóakaratú kezdeményezés olyan negatív visszhangot keltett, hogy a művész kénytelen volt megsemmisíteni az alkotást, mindenképp elgondolkodtató.
Józan ésszel ugyanis nehéz elfogadni, hogy egy békére buzdító törekvést, melyet hogyan máshogy is fejezhetne ki egy művész, mint a saját eszközeivel, ilyen támadás érjen. Szerintem a normális emberek többségének a háború kitörésének pillanatától kezdve nincs egyéb vágya, mint az, hogy mihamarabb érjen véget az öldöklés, s ennek az óhajnak nincsenek olyan „csak akkor lesz béke…“ kezdetű feltételei, melyek Zelenszkij szájából naponta elhangzanak, hanem az a lényege, hogy ne oltsanak ki több emberéletet, legyen vége a szenvedésnek, öldöklésnek.
Ez lenne a normális, keresztényi elvárás, nem pedig az, hogy a béke óhajtása orosz propagandának minősüljön. Vagy ha mégis így van, akkor nagyon el kell gondolkodnunk a háború indítékain, a konfliktus valódi gyökerein.
Ennek a logikának alapján nem az lenne a kívánatos, bár sajnos kissé naiv elképzelés, hogy a testvérnépek egymás gyilkolása helyett letegyék a fegyvert és békejobbot, baráti ölelést nyújtsanak egymásnak? Hiszen valójában mindketten szerencsétlen, vágóhídra terelt feláldozhatók, akiknek az élete az őket harctérre küldők számára fabatkát sem ér, s néhány kivételtől eltekintve nem vérengző, kegyetlen fenevadak. A háború mindenkit megnyomorít, függetlenül attól, hogy orosz vagy ukrán parancsnak engedelmeskedik, hadbíróság elé állítás vagy ennél is rosszabb terhe alatt, az arctalan háborús gépezet felőrli a lelket és megnyomorítja, megöli a testet.
A fenti történet pedig jól szemlélteti, hogyan ver gyökeret a fékevesztett gyűlöletet a megtévesztett emberek fejében. Mindezzel kapcsolatban eszembe jut Assisi Szent Ferenc fohásza: „Uram, tégy a béke eszközévé, hogy szeretetet vigyek oda, ahol gyűlölet van, hogy megbocsássak, ahol bűn van, hogy egyesítsek, ahol széthúzás van, hogy igazságot hozzak, ahol tévedés van, hogy hitet vigyek, ahol sötétség van, hogy örömet vigyek oda, ahol szenvedés van.”
Szegény Szent Ferenc, ha ma élne, vajon az ő jámbor fohászát is orosz propagandának, felforgató gondolatoknak minősítenék mindazok, akik kizárólag a fegyverekkel történő „béketeremtést” tartják az egyedüli járható útnak megszámlálhatatlan áldozat árán is? Félek, hogy igen, és hogy igen nagy baj van a világgal…
(NZS/Felvidék.ma)
