A házasság nem csupán egy ünnepélyes fogadalom, hanem egy évtizedeken át formálódó, közösen épített életút. A nemrégiben véget ért Házasság hete alkalmával az apácaszakállasi Krastenics-házaspárral, Máriával és Jánossal beszélgettünk, akik immár negyvenöt éve élnek boldog házasságban. Történetük azonban ennél is régebbre nyúlik vissza: napra pontosan ötven esztendeje, 1975. február 28-án találkoztak először egy farsangi bál alkalmával a nagymegyeri gimnáziumban. Beszélgetésünk során többek között arra voltunk kíváncsiak, milyen elvek vezérelték őket a házasságkötésük előtt, milyen szerepet játszik hitük a házasságukban, hogyan támogatták egymást az évek során, és mit jelent számukra a hűség egy közel fél évszázados közös élet tükrében.
Milyen elvek vagy értékek vezérelték Önöket a házasságkötésük előtt?
Krastenics Mária: Amikor a párok egymásra találnak, akkor hirtelenjében elvekről és „nagy szavakról” szó sincs, egyszerűen megtetszik egymásnak két ember. Ez alapján érezzük azt, hogy megtaláltuk a másik felünket. Vagy rögtön eszünkbe jut az, hogy vele le tudnánk élni az egész életünket. Mi Jánossal nem egyházi berkekben kötöttünk házasságot. 1980-ban még más volt a helyzet, mint napjainkban, ezért a hivatalban házasodtunk össze, annak ellenére, hogy mindketten református hívők vagyunk. Református neveltetésben részesültünk, konfirmáltunk is. A több mint négy évtized során e vallás szellemében igyekeztünk együtt élni.
Milyen emlékeket őriznek a találkozásuk pillanatáról?
Krastenics János: A negyvenötödik házassági évfordulónkat idén ünnepeljük ugyan, viszont kereken ötven esztendeje, 1975. február 28-án, a tavaszi szünet előtti utolsó iskolai napon találkoztunk először a nagymegyeri gimnázium falai között. Én negyedikes voltam, ő pedig elsős. Egy farsangi bál alkalmával ismerkedtünk meg, majd a rendezvény után elkísértük egymást a buszmegállóig. Ott vette kezdetét az egész történet.
A Krastenics-házaspár átveszi az oklevelet Hideghéthy Andreától, a SZAKC ügyvezető igazgatójától Apácaszakállason, a Házasság hete alkalmából szervezett idei rendezvényen (Fotó: HA/Felvidek.ma)
Évtizedek távlatából visszatekintve, milyen emlékezetes mozzanatokat idéznének fel az esküvőjükről?
Krastenics Mária: Nem volt nagy esküvőnk. Hatvan személyes volt. Mind az eskütétel, mind pedig a lagzi Nagymegyeren zajlott. A városi hivatalban történt eskütétel után átsétáltunk az akkori „Hármasnak” nevezett vendéglőbe. Ott volt a mulatság. Nagyon jóleső érzés volt, hogy a rokonság összejött. Nagyon kedves volt velünk mindenki. Egy kissé elcsépeltnek hangzik az, hogy „minden jót kívántak” a számunkra, viszont mi tényleg azt éreztük, hogy ez a jókívánság tiszta szívből jött, és a jelenlévők igazán azt akarták, hogy boldogok legyünk.
Krastenics János: Én csupán csak annyit tennék hozzá, hogy nem voltunk – és most sem vagyunk – anyagiasak, ezért az esküvőnk megszervezésekor próbáltuk a legszerényebb megoldást választani.
Milyen szerepet játszik a hitük a házasságukban?
Krastenics Mária: A hit az egyik legfontosabb dolog. Sokszor jönnek elő problémák. Ez mindenkinél így van. Ilyenkor nem azon gondolkodik az ember, aki szereti a párját, hogy most akkor elszalad vagy szakít, hanem akármilyen gond van, a legészszerűbben próbálja megoldani. Az esetleges gondok megoldását közösen beszéljük meg. Jézus maga a szeretet. Az Ő tanítása is többek között erről szól, hogy hordozzuk egymás terhét. E tanítás szellemében próbálunk mi is élni. Kölcsönösen megpróbáljuk elfogadni egymás hibáit. Hiszen minden embernél előfordulnak ilyenek, és ha szeretettel hordozzuk ezeket, vagy megpróbáljuk rávezetni a másikat arra, hogy valamit esetleg másképp csináljon, az kizárólag szeretettel működik.
Krastenics János: Sokan mondják, hogy együtt könnyebb. Mi is ehhez tartjuk magunkat, mivel ennek így kell lennie.
Milyen módon támogatták egymást lelki értelemben az évek során?
Krastenics Mária: Negyvenöt év távlatából visszanézve elmondhatom, hogy lelki értelemben teljes mértékben támogatjuk egymást. Mikor az egyikünk látja, hogy a másik csügged, esetleg beteg, vagy gondja van, akkor megpróbálunk lelket önteni egymásba. Éreztetjük a másikkal, hogy bármi van, akkor is mellette vagyunk. Ez a legfontosabb, hogy együtt érezzünk.
Krastenics János: Nálam az évek során kialakult egy sclerosis multiplex elnevezésű betegség, aminek következtében depresszióba estem. Kezdetben nem voltak ennek a betegségnek nagyobb tünetei, de így is bekerültem a kórházba, ahol nagyon rossz tapasztalataim voltak. Megismerkedtem ott egy fiatalemberrel, aki már nem tudott járni, és nem sokkal később el is hunyt. Sokáig rágódtam rajta, és eszembe is jutott, hogy szegény miképp festett, miképp vánszorgott el a mellékhelyiségre. Én azonban nem adtam fel, arra gondoltam, hogy nekem még van „küldetésem”, de sajnos, a depresszió némiképp azóta is velem maradt. Ez egy olyan betegség, amivel kénytelen vagyok együtt élni. Nem csak fizikailag, hanem lelkiekben is megvisel, viszont a feleségem és a két lányom végig mellettem volt, és most is mindenben segítenek.
Családi kiránduláson (Fotó: A család archívumából)
Mit jelent számukra a hűség és az elköteleződés közel öt évtized után?
Krastenics Mária: Megvan az első szikra, amikor meglátjuk egymást. S ha ez a szikra még negyvenöt év után is pislákol és „él”, akkor továbbra is életben tudja tartani a szerelmet és a szeretetet. De ez egyáltalán nem elég, ugyanis elkötelezettség is kell hozzá. Hogy tudatosan tudjuk azt, nem fogunk kilépni a kapcsolatból, bármilyen probléma is van, hanem közösen próbáljuk megoldani a gondokat. Sok esetben a szerelem elmúlik, viszont egy pici szikrának még mindig kell lennie. Viszont, ha valamilyen esetekben már az sincs meg, akkor ott van az a fajta elkötelezettség, amikor eltökéljük magunkban, hogy a párunkkal akarunk maradni. Ez lélekben, tudatosan működik.
Krastenics János: A feleségem ezzel kapcsolatban mindent elmondott (nevet – a szerk. megj.).
Mik azok a legfontosabb ajándékok, amelyeket a házasságuk adott Önöknek az évek során?
Krastenics Mária: Elsősorban mindenképpen a két gyermekünket, valamint a két unokánkat. A másik dologként pedig azt, hogy támaszai lehetünk egymásnak. Én mindig úgy érzem, hogy bármilyen helyzetben is vagyok, mindig számíthatok a férjemre. Ez a múltban is így volt, és a jelenben is így van. Ő mindig mellettem van. Ez az érzés nagyon fontos, egyfajta biztonságot ad, s ez visz tovább egy kapcsolatot.
Krastenics János: Én is ugyanezt a két dolgot emelném ki.
A család többi tagja (Fotó: A család archívumából)
Milyen bölcsességet osztanának meg azokkal a fiatal párokkal, akik most készülnek összekötni az életüket?
Krastenics Mária: Én modern gondolkodású vagyok. Véleményem szerint nem a papír, a házasságlevél képezi igazából azt, hogy összekötjük az életünket, de valahol a házasság mégis egy tudatos döntés, és ott van az az érzés, hogy együtt megyünk az úton, és minden terhet együtt viselünk. Számomra legalábbis ezt jelenti a házasságlevél. Nem beszélnék számukra nagy szerelemről, szikráról és lángról, ugyanis ezek kialakulnak, viszont a házasságba tudatosan kell belemenni, komolyan el kell kötelezni magunkat. Ahogy a református hitvallásunk is mondja: jóban rosszban vele leszek, el nem hagyom se betegségében, se semmilyen rosszban. Továbbá fontosnak tartom a humort is, hiszen amikor a párunk szemére vetünk valamit, érdemes azt humorosan tenni – még akkor is, ha épp haragszunk rá. Így a másik fél sokkal könnyebben elfogadja és megérti a mondanivalónkat.
Krastenics János: Én azt tanácsolnám a számukra, hogy jól ismerjék meg egymást a házasságkötés előtt. Egymás jó és rossz tulajdonságait egyaránt. A jó tulajdonságokból merítsenek, a rosszat pedig próbálják magukban „elnyomni”, de lényeges dolog, hogy a másikban az utóbbit is el tudják viselni. Nagyon fontos, hogy ne maradjon tartós harag két ember között – nálunk szerencsére ez sosem volt jellemző.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
