Az alábbiakban Ternyák Csaba egri érsek húsvétvasárnapi gondolatait adjuk közre, amelyeket külön a Felvidék.ma olvasói számára fogalmazott meg.
Ünnepi elmélkedésében az érsek atya a feltámadás örömhírére, annak mélyebb lelki és hitbeli jelentésére irányítja figyelmünket. Gondolatai segítenek mélyebben megérteni, mit jelent számunkra a Krisztusban elnyert új élet, és hogyan válhat ez az örömhír a mindennapok lelki támaszává.
Húsvét az ünnepek ünnepe, amely nem csak egy napig, hanem egy egész héten át tart, és aztán az év minden vasárnapja is valójában húsvét. A feltámadás csodája fölött nem lehet napirendre térni. Isten megtestesülése mellett ez a világtörténelem legnagyobb eseménye. Krisztus feltámadása ünnep, a szó legvalódibb értelmében. Megkérdezhetnénk, akkor vajon mégis miért van az, hogy még a keresztények között is a karácsonyt szokták látványosabban megünnepelni? Talán azért, mert az lett a „szeretet ünnepe”, egy gyermek születésének, a pozitív érzelmeknek az ünnepe, amely egy kicsit mindenkié.
A húsvét viszont nem ilyen. Míg a születés csodája általános emberi tapasztalat, addig feltámadás csodája olyan rendkívüli esemény, amely meghaladja az emberi tapasztalat határait. A világ egy téli napon megértően elfogadja a jászolba tett gyermek történetét.
Itt van azonban ez a tavaszi vasárnap, amelyen mi keresztények arról teszünk tanúságot, hogy hisszük, nem a halálé, hanem az életé az utolsó szó.
Mi történt pontosan húsvét hajnalán abban a sziklába vájt sírban, amelynek bejáratát hatalmas kővel zárták el, és eléje még őröket is állítottak? Senki sem látta, hiszen a feltámadás eseményének nem volt egyetlen tanúja sem. A sírt őrző katonák nem láthatták, mert ők aludtak, az apostolok és a tanítványok sem látták, mert ők félelmükben szétfutottak. Mária Magdolna sem látta magát a feltámadást; ő már a vele szemben jövő feltámadt Krisztussal találkozott, amikor a sírhoz igyekezett.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
Először fel sem ismerte; azt hitte, hogy a kertész az. Amikor nem sokkal később Mária Magdolna szavai hallatán Péter és János is a sírhoz siettek, nem találták Jézust. János ért oda először, de ő még nem ment be, hanem előre engedte Pétert, és csak utána lépett be ő is az üres sírba. Gondolatban mi is belépünk velük együtt, mert megragadja képzeletünket az evangéliumi elbeszélés:
„János látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, külön összehajtva más helyen. Látta és hitt“ (Jn 20,6-7).
Miért hitt? Talán mert eszébe jutottak Jézusnak a feltámadásáról szóló jövendölései? Vagy talán az üres sír miatt hitt, amit a saját szemével látott? Talán a lepel összehajtogatásának Jézusra jellemző módja győzte meg arról, hogy a Mester feltámadt? Nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy bár senki emberfia nem volt ott, aki látta volna, hogy mi történt, ott volt az összehajtott lepel, a sírt lezáró kő és az üres sír. Ők tanúskodnának, ha meg tudnának szólalni.
Tanúskodnak is a Szentsír kövei, amelyekhez olyan sok hívő zarándokolt el az évszázadok során. Mert ezek a kövek végül is beszélnek, sőt olykor az emberek helyett is szólnak.
Mintha bátorságot merítenének Jézus szavaiból, akit jeruzsálemi bevonulásakor tanítványai hozsannázva köszöntöttek. Akkor a farizeusok azt kérték tőle, hogy hallgattassa el a tanítványait. Ő azonban így válaszolt nekik: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni” (Lk 19,40). De nemcsak a kövek tanúskodnak Jézus feltámadásáról, hanem tanúskodik a gyolcs is, amely feltehetően azonos a torinói lepellel. A rajta lévő titokzatos, festék nélküli kép olyan, mint egy negatív fotó, amely egy keresztre feszítve meghalt ember vonásait viseli.
Ezek a tárgyak tanújelek, amelyek némán is beszélnek, és alázatra intik az embert. Ők ugyanis ott voltak, ahol mi nem lehettünk jelen.
Mi ez? Talán az anyagvilág tanúskodása Jézus feltámadásának az ügyében?
Bár a feltámadás eseményénél senki sem volt ott, viszont sokan találkoztak vele feltámadása után, és ezt nemcsak az evangéliumok írják le, hanem Pál apostol is felsorolja egyik levelében (1Kor 15,5-8). Elgondolkodtatóak ezek a beszámolók. Megtudjuk, hogy Jézus feltámadott teste bár kitapintható, valóságos test volt, mégis különbözött a miénktől. Ugyan nem volt szüksége táplálékra, mégis együtt evett tanítványaival. Képes volt zárt ajtók mögött is megjelenni, és volt, amikor nem ismerték fel azonnal.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
A feltámadt Jézus teste megdicsőült test, amely már annak az új, megdicsőült anyagvilágnak a tulajdonságaival rendelkezik, amely az idők végén az új teremtésben valósul meg. Jézus feltámadása annak az elővételezése, amiről a Jelenések könyve azt írja, hogy Isten a világ végén új eget és új földet teremt (vö. Jel 21,1kk).
Hogyan lehetséges a feltámadás, amely ellentmond minden emberi tapasztalatnak? XVI. Benedek pápa arra emlékeztet bennünket egyik homíliájában, hogy a döntő szempont az, hogy Jézus nem volt egyedül, mert nem egy önmagába zárkózott személy volt. Az élő Istennel volt azonos, mert ő a második isteni személy.
Teljes egységben volt Vele, aki maga az Élet, nemcsak érzelmi kötődésével, hanem olyan módon is, hogy Isten magába foglalta és átjárta egész lényét.
Élete nemcsak a sajátja volt, hanem Istené is, ezért azt nem is vehették el tőle végérvényesen. Irántunk való szeretetből hagyta magát megölni, és éppen ezáltal szüntette meg a halál véglegességét, mivel benne már ott volt az Élet véglegessége. Jézus azonos volt az elpusztíthatatlan Élettel, oly módon, hogy az még a halálon keresztül is újra kisarjadt. Ezért húsvéti feltámadása, a csillagászok nyelvét használva, olyan volt, mint egy fényrobbanás, mint egy szeretet- és életrobbanás. A létnek és az életnek egészen új dimenzióját vezette be, amely megkezdte az anyagi világ átalakulását. Ezért feltámadása az új világ nyitánya.
Mit jelent a feltámadás az emberiségnek? Mit jelent az élővilágnak? Mivel ez az esemény annyira kívül esik horizontunkon és minden emberi megtapasztaláson, csak a hitben tudjuk megragadni. Ezért fogalmaz így XVI. Benedek pápa a már említett homíliájában:
„Krisztus feltámadása – ha használhatjuk az evolúció elméletének a nyelvezetét – a legnagyobb mutáció, a legdöntőbb ugrás egy teljesen új dimenzió felé, amely az élet és annak fejlődése hosszú történelmében valaha is történt: ugrás egy teljesen új rendbe.”
Ha az evolúció elmélete körüli vitákra gondolunk, talán meglepő, hogy maga Benedek pápa folyamodik Darwin tanának a nyelvezetéhez, és azt Krisztus feltámadására alkalmazza.
Azért teszi ezt, hogy a ma embere számára könnyebben érthetővé tegye azt az újdonságot, amit Krisztus feltámadásának a távlata állít az emberiség, és külön-külön minden ember elé. Ez az esemény ugyanis a múltnak nem egy olyan csodája, amely, mint különleges, egyedi eset, végső soron közömbös is lehetne számunkra. Valójában itt a földi élet történetében megvalósult minőségi ugrásról van szó, és ez senki számára sem lehet érdektelen.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
Az új, jövőbeli életnek a távlata egy új világ felé is kinyitja az embert, amely Krisztus feltámadása óta már egyre jobban behatol jelen világunkba, fokozatosan átalakítja és magához vonzza azt.
Nem túlzás tehát, hogy Krisztus születésével új időszámítás kezdődött az emberiség életében, hiszen benne jelent meg az új ember, az új, minőségi élet!
Ebben a távlatban érthetjük meg igazán, hogy keresztény hitünk nem csupán parancsolatok és szabályok összessége, vagy egy szép hagyomány ápolása, amely őseinknek olyan kedves volt, hanem maga az élet. A feltámadás hite nem kegyes legendák és kitalált mesék tovább élése, amelynek semmi köze a való világhoz.
Ferenc pápa írja a reményről szóló, Szentévet meghirdető bullájában: „Hitünk szíve közepe a meghalt és feltámadt Jézus. A keresztény remény éppen ebben áll: a halállal szemben, ahol minden véget érni látszik, megkapjuk annak bizonyosságát, hogy Krisztusnak, a keresztségben velünk közölt kegyelmének köszönhetően életünk megváltozik, de meg nem szűnik. A keresztségben ugyanis – Krisztussal együtt eltemettetve – őbenne, a feltámadottban megkapjuk annak az új életnek az ajándékát, amely áttöri a halál falát, és a halált átjáróvá teszi az örökkévalóság felé.”
Ez az ajándék tesz képessé bennünket arra, hogy felülmúljuk önmagunkat, hogy mi is részesei legyünk az „evolúció legjelentősebb mutációjának”.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
Krisztus ugyanis azért jött el hozzánk, hogy kiszabadítson minket önzésünk rabságából, és elvezessen minket Isten fiainak szabadságára. Az általa hozott megváltás abban áll, hogy visszakapjuk eredeti ártatlanságunkat és felismerjük hivatásunkat, mert akik befogadták őt, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek (vö. Jn 1,12).
Ez az igazi nagy változás. Ezt szolgálja az üdvösség egész története: hogy megvalósuljon a szent csere. Azért lett ugyanis karácsonykor az Isten emberré, hogy majd a feltámadásban nyilvánvaló legyen Isten gyermekeinek megistenülése.
Ternyák Csaba, egri érsek
BN/Felvidék.ma
