Anyai nagymamám 7 évvel a huszadik század beköszönte után látta meg a napvilágot egy kis palóc faluban, nem messze Szécsénytől. Templomba is oda járt, csak úgy toronyirányt, a legrövidebb úton, átpallózva a hol haragos, hol szelíd Ipolyt, néha csak átgázolva a nyári melegben a sekély vízen. Gyakran emlegette, ő még látta Ferenc Jóskát délceg lován, majd az első világháború pokla végleg elsöpörte ezt a világot. Egy napon arra ébredtek, hogy cseh legionáriusok kutyákkal őrzik a határt és úgy lettek egyik percről a másikra egy új műállam polgárai, hogy a Magyar Királyság soha meg nem vonta tőlük a jogot a magyar állampolgárságra. Remélték, lesz még ez jobb. Kezdetben ígértek sok mindent az új tulajdonosok, hogy várjunk, legyünk türelemmel, de a hazugságra épített légvárak, hamar összeomlottak. Az egykori monarchia még ötnyelvű marhalevelei után, az új gazda kiáltványaiból lassan eltűntek a anyanyelvbe ojtott betűk, s maradt a szigorúan őrzött hajózható folyó, mely már nem hívta harangszóra haza a szécsényi templomba egy imára az övéit. A második világháború már a csecsemő édesanyámmal együtt találta ugyanitt, a palóc dombok tövében az akkorra már négytagúra nőtt családot. Ismét magyar állampolgárok lettek, s remélték lesz még jobb, de mire megszokhatták volna a háború poklának tornácán ezt az állapotot, ismét fordult a kocka, s nemhogy állampolgárságot nem kaptak az új államtól, ahová visszakerültek, de még hontalanná is lettek. Marhavagonok, kitelepítés, kierőszakolt nyelvtelenítés és hazátlan nyomor. Aztán jött az új ,,Isten”, akihez nem imádkozni kellett járni,de jelszavakat kiabálni és indulókat énekelni, az ősök földjét ingyenesen beszolgáltatni, és mondták, hogy várjunk, mert nemsokára jobb lesz, most nem kell lázongani. Közben a szécsényi harang szava már odaát is el-elnémult: ott is más ,,Isten” lett az Úr. Majd jöttek a tervek, a vérbetaposott forradalmak. Gondolták talán lesz még jobb, és édesanyám egy jobb élet reményében szegényen, de szeretetben egybekelt édesapámmal. Álmodtak egy szebb jövőt, nekünk, velünk. Mondták nekik, hogy dolgozzanak sokat és tűrjenek, mert most már a magyaroknak is jobb lesz. A 68-as események már engem is e földi létben találtak, valahol nagyanyám kis házának árokpartján, ahol a munkából fáradtan hazasiető édesanyámat vártam gyakran. Lassan felcseperedtem, s megértettem, megtaláltam, hol a helyem a világban. Egyszer megkérdeztem anyámtól: édesanyám, ki a magyar? Azt mondta: ,,magyar az, aki magyarul álmodik”. És én álmodtam, magyarul, szépeket, és reménykedtem, egyszer talán csak jobb lesz. Aztán jött egy új világ, amikor azok, akik eddig azt mondták, hogy így volt jó, most azt kezdték mondani, hogy úgy lesz jó. S mi hittük az igazat, mert a palóc dombok tövében nem szoktak hazudni az emberek, s reméltük, most már jó lesz, magyarnak is lenni. Együtt énekeltünk a tereken, hogy szeretetet ígértünk, de lassan elhalkultak az énekek, és azt mondták, mit keresnek itt az olyan emberek, akiknek görbe a lábuk, kis mongol lovakkal jöttek az ő földjükre és érthetetlen nyelven beszélnek. És úgy lettünk ismét egy új állam polgárai, hogy nem kérdeztek meg, akarunk-e! És mondták, hogy most hallgassunk, mert most nem jó az idő, és örüljünk, hogy élünk és dolgozhatunk, hogy a földön, amit nagyanyám, anyám és apám és azok szülei műveltek, még élhetünk. És én immár kis családommal négyesben, az új otthon fészkének melegében, csendesen reménykedtem, egyszer csak jobb lesz. S az évek deresre festették hajamat. A szeretteim csendesen kifordultak az időből. Itt hagytak bennünket. Elmentek a nagymamák, a szülők, új sírhalmok nőttek a csendes palóc dombok tövében, és mi reménykedve járunk gyertyát gyújtani, reménykedve, talán majd jobb lesz.
Kilencven éve várunk! Jobb időre, jobb korra, jobb emberekre, jobb kormányokra, jobb törvényekre. Mindig azt mondják nekünk, most nem jó az idő. Most rossz az idő. Kilencven éve vagyunk rossz időben, rossz helyen. Rosszkor születtünk: a nagyszüleink, a szüleink, mi is, és születnek a gyermekeink és a gyermekeinknek a gyermekei. Rosszkor ünneplünk születésnapot, rosszkor temetünk, rosszkor sírunk és rosszkor örülünk. Mi vagyunk a legrosszabb kor generációi, a bűnös nemzedékek sora. Úgy lettünk vádlottak, hogy bűnösök sem voltunk, csak láttuk ,ahogyan kihúzzák a tolvajok a lábunk alól a magyar jövőt. Mert nekünk látni is bűn, érezni is bűn, remélni is bűn, élni is bűn. Pedig mi nem mentünk sehová. Itt vagyunk az ősök sírjainál immár négy generáció óta. Itt a szülőföldön, a palóc dombok tövében, még mindig konok hűséggel. Jó helyen. A világ legjobb helyén. Itthon! Voltunk magyarok, felvidéki tótok, csehek, csehszlovákul beszélő magyarok, visszacsatolt felvidéki kommunisták, hontalanok és szolgák,a szocializmus építői, kisebbségi magyarok, határon túli magyarok, rendszerváltó csehszlovákiai magyarok, szlovákiai magyarok, nemzetiségiek, és kisebbségi polgárok. Mára ezt is elvették tőlünk. Az új nevünk: nemzetbiztonsági kockázat!
Most azt mondják, hogy visszakaphatom azt, amit nagyanyámtól, kilencven évvel ezelőtt elvettek. Csalnak, hazudnak, megfélemlítenek, megaláznak, csakhogy megtagadjam, ami vagyok: de én nem várok tovább. Nekem már nincs kilencven év türelmem. Elég volt! Nem várok tovább a jobb időkre. Nem akarok többé ,,gyáva csendet”.
Hrubík Béla, Felvidék Ma
