Szlovákiában, a főiskolai végzettségű emberek közül is sokan lényeges dolgokat nem tudnak a Szlovák Nemzeti Felkelésről. A középiskolások zöme pedig alapvető ismeretekkel sem rendelkezik. A legképzetlenebb a pozsonyi diákság, állítja Eugen Kropilák a felkelés egyik ma is élő résztvevője, egy volt partizán.
Szlovákia polgárai minden évben állami ünnep keretében ünnepelik meg 1944. augusztus 29-ét, a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulóját. „Engem főleg az zavar, hogy a felkelésről alig tudnak valamit a diákok, és e téren Pozsonyban a legrosszabb a helyzet ”, nyilatkozta a TASR szlovák hírügynökségnek a ma 87 éves volt partizán. Megemlítette még, hogy ott, ahol a lakosságnak közvetlen kapcsolata volt a felkeléssel, és a fiatalok együtt ünnepelnek a veteránokkal, ott nagyobb a hagyományokhoz való kötődés. „Én partizán voltam, húszévesen álltam önkéntesnek”, mondta Kropilák. „Rózsahegyen diáktársaimmal már a felkelés kitörése előtt megfigyeltük a keleti frontra tartó vonatszerelvényeket. Már akkor tapasztaltuk, hogy a vagonok oldalán hatalmas feliratok voltak: Halál a fasizmusra!”, emlékszik vissza. A szlovák katonák a fronton nem akartak az oroszok ellen harcolni, ezért sokan átszöktek a németektől a Vörös Hadsereg alakulataihoz. „Én már akkor is nagyon szerettem a természetbe járni, a szlovák hadseregben tovább edzettem magam”, mondja Satanislav Kropilák a szlovák kosárlabdasport kiemelkedő játékosának édesapja. „Fogtam a hátizsákomat, egyedül, minden poggyász nélkül átgyalogoltam Zólyomlipcsére, a falu felsőrészén levő táborba. Ott először a megbízhatóságomat ellenőrizték. Utána két koffer aknát és egy puskát kaptam, azzal mentem tovább Prasnikirtványra, ahol a központ volt”, meséli a veterán. „Most is felmegyek Dóvalra, mert onnan átlátni az irtványra, ahová az első szovjet ejtőernyősök leereszkedtek. Itt volt valamikor a kiképzőtáborunk, és az ejtőernyőkből épített sátrakban laktunk”, emlékszik vissza. „Az alapkiképzés tíz napig tartott. Éleslövészetet, kúszómászást gyakoroltunk és harcban edzett partizánok politikai előadásait hallgattuk. Többek között szakaszvezetőnk Mečislav Bohinský beszédét, akinek az egész családját kiirtották a németek. Ő tizennyolc évesen szökött át a partizánokhoz, Szovjetunióban harcolt, majd végül visszatért Szlovákiába”, emlékszik rá vissza Kropilák. „A szokásos kiképzés után a Vág-mentén végeztünk felderítést, majd rajtaütéseken vettünk részt. A csoportban képzett lőszerrészek voltak, akik tudtak bánni a robbanóanyaggal, a segítségükkel hidakat repítettünk a levegőbe. A csoportunk első emberét, Janko Kalinskýt Németlipcsét veszítettük el. Tudtuk, hogy vallásos ember volt, ezért megkértük a helyi plébánost a végtisztelet megadására. A temetés végén, „Aki az igazságért ég” című dalt énekeltük el neki. Később minden elesett harcos temetésén ezt énekeltük, mert ez lett az elhunytaknak szóló búcsúdalunk”, emlékszik Kropilák. „A felkelés idején a csoportunk Besztercebányán harcolt, majd leverése után Óhegyre húzódtunk, onnan gyalog Túrócra mentünk, amikor szeptember közepén egy értelmetlen parancsot kaptunk: elhagyni a várost és környékét, amit a Sztálin és Jegorov partizánbrigáddal közösen foglaltuk el”, meséli Kropilák, aki Alexej Semionovič Jegorovot, a partizánparancsnokot személyesen is ismerte.
Eugen Kropilák viszonylag magas kora ellenére a partizánharcokról szeretne könyvet írni. Főleg azért, hogy a partizáncsoportok banditizmusáról alkotott néhány szlovák történész nézetét helyre tegye. A volt felkelő Szlovákiában ezt marginális jelenségnek tartja. „Sok magasan képzett fiatal ma a felkelésről csupa valótlanságot beszél. Már olyat is olvastam, hogy először puskáinkat az Alacsony Tátrába aláereszkedő orosz ejtőernyősök ellen kellett volna fordítanunk”, mondta felháborodottan Eugen Kropilák.
Felvidek.ma, a TASR nyomán DG
