A felvidéki magyarok egyikének, palócföld szülöttjének egyetlen hármas egységű nemzeti jelképem van: a piros-fehér-zöld zászló. Ez jelenti számomra a nemzet egységét, Székelyföld zászlajával együtt a nemzetünk egyetemességét.
A magyar nemzeti és történelmi jelképek, a történelmi Magyarországot ábrázoló térképek használata miatt 1920 óta sok herce-hurca adódik a trianoni Magyarország államhatárán kívül, elsősorban a történelmi Magyarországtól elcsatolt területeken létrejött új államokban, azok politikusainak, politikai pártjainak gerjesztésére. Most éppen Romániában csapnak zajt a románság veszélyeztetettségét kiáltó hangok egy világoskék alapszínű selyemdarab, Székelyföld történelmi zászlaja miatt.
Mondhatnánk, hogy egy ilyen jelképért vívandó küzdelem elveszi erőnket a jövőnkért folytatandó munkától, hiszen pótcselekvésre kényszerít bennünket, eltereli a figyelmünket a lényegről, sőt a velünk szembenállókat erősíti. Ez a megállapítás formálisan igaz, sőt úgy is, hogy az ellenfelünk számára kedvező helyzetet teremtő füstbomba szerepét tölti be, aminek leple alatt megcselekedheti azt, ami egyébként politikai kockázatot jelentene számára, esetleg eltereli gyengeségeiről a közfigyelmet.
Pontosan erről van szó. Botrányt azért kell kelteni, hogy a zavarosban lehessen halászni. Most Romániában Székelyföld zászlójáról van szó, korábban a dunaszerdahelyi szurkolókat verték agyba-főbe a szlovák rendőrök. Ezt megelőzően a temeríni fiúkon statuált példát a szerb hatalom, tíz évvel ezelőtt pedig Magyarországot borították érzelmi lobogásba az állampolgárságról szóló népszavazás buta kezdeményezésével a Magyarok Világszövetségének provokátorai.
Le kell azonban szögezni – eltekintve a többi, felsorolt eseménytől – Székelyföldnek most vitatott jelképe több mint négyszáz éves múltra tekint vissza, amikor Románia még nem is létezett. De soha sem államhatalmi jelképként használták, hanem a sajátos jogállású székelység és az ő általuk lakott, eredetileg nyolc székely szék jelképeként. Ma is csak erről van szó: ennek a történelmi, jelenleg a Román állam keretei között lévő területnek az azt lakó székely-magyarok általi megtartásáról, aminek egyik jelképi kifejezője a zászló.
Teljesen nyilvánvaló, hogy Kovászna megye főprefektusa Codrin Munteanu hónapokon át tudatosan provokálta a székelyföldi települések önkormányzatait és polgármestereit a zászlajuk használata miatt. Nagyvonalúan szemet hunyt afölött, hogy az állami szervek számára a törvény előírja a kötelességeit, a többiek számára pedig tilalmakat kell állítani – egyébként mindent megtehetnek, amit a törvény kimondottan nem tilt. Mire kellőképpen felhergelte a hangulatot 2013 januárjának utolsóelőtti napján felfelé buktatták őt. A hadügyminisztérium szervezeti főhivatalnoka lett. Helyzetteremtő munkáját elvégezte, olyannyira, hogy öt nap múlva a zászló-ügy Magyarország és Románia közötti diplomáciai konfliktussá fajult. Hát fiúk, ez volt a cél, ebben a helyzetben már a román miniszterelnök is mutogathatja az izmait a román szuverenitás megmentőjeként. Talán még Magyarország bukaresti nagykövetét is kiutasítják, mert merte kijelenteni a román televízióban, hogy ha a székelyek is úgy akarják, támogatni fogja Székelyföld autonómiáját.
Látjuk, hogy milyen fontosak számunkra a jelképek, még mindig. Saját jelképeik vannak a történelmi egységeknek és az önálló jogalanyiságú területeknek – ez így hagyományozódott. Viszont hiba lenne, ha ez majmolási hullámmá fajulna. Például saját jelképet akarna magának Kárpátalja, ami a magyar felfogás szerint nem is létezik (a Kárpátok alatt mást jelent), hiszen ezt a csehek találták ki arra, hogyan lehessen a területet tudatilag is elhatárolni a történelmi Magyarországtól és az ott lakókat a magyar nemzettől vagy a térséget lakó ruszinokat egymástól. Felvidék kapcsán ugyancsak ez a helyzet. Alig akad ember, aki meg tudná határozni Felvidéket, ezt a publicisztikai fogalmat, ami koronként mást és mást jelentett. Ma is vannak olyanok, akik egész Szlovákiát tartják Felvidéknek, vannak, akik csak Szlovákia magyarok által lakott területét, de 1918 előtt a mai Kárpátalja is, sőt Eger vidéke meg a Börzsöny és Pilis is Felvidék volt, de Csallóköz és Bodrogköz nem. Hát csak a tudatilag széteső ember követelhetné, hogy ennek a bizonytalan egységnek legyen külön címere és zászlaja vagy himnusza. Arról nem is beszélve, hogy végre sikerült politikailag is megegyeznie a „felvidéki” magyar politikusoknak arról, hogy a Szlovákiában élő magyarok a magyar nemzet részét alkotják. Ugyanez a helyzet Vajdaság vonatkozásában, ami szerb fogalom és a magyarban nincs megfelelője, a délvidék sem jelenti ugyanazt.
Ebből adódóan számomra, mint a felvidéki magyarok egyikének, palócföld szülöttjének egyetlen hármas egységű nemzeti jelképem van: a piros-fehér-zöld zászló, a történelmi magyar címer és himnuszom az „Isten áldd meg a magyart” kezdetű Kölcsey Hymnus. Ez jelenti számomra a nemzet egységét, Székelyföld zászlajával együtt a nemzetünk egyetemességét.
Viszont ebben az ügyben nem ártana, ha az éppen érvényben lévő Magyarország Alaptörvénye is egyértelmű lenne, és nem keverné össze az állami és a nemzeti jelképeket, mert pont ezzel teremt az államhatárain túl élő magyarokkal szembeni támadási lehetőséget. Ha a hivatalos magyarok nem tudják mi a különbség az állami és a nemzeti jelkép között, mért kellene ezt tudnia a román, a szlovák és egyéb politikusoknak, újságíróknak, propagandistáknak és a szlovák meg a román és a szerb népnek.
Duray Miklós, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”37855,37884″}
