Az alábbi párbeszéd a szlovákiai EP-választások napján, szombaton hangzott el. A pozsonyi közvélemény-kutató gyanútlan munkatársa egy alapvetően jó kedélyű, jó humorral és örök optimizmussal megáldott és nem mellesleg közéleti ügyekben is kellően tudatos felvidéki magyar választópolgár telefonszámát tárcsázta.
– Jó napot kívánok, XY vagyok, az YX közvélemény-kutató cég munkatársa. Szeretném megkérdezni, hogy Ön volt-e már szavazni?
– Nem.
– És el kíván menni később?
– Nem.
– És azt megkérdezhetem, miért nem?
– Mert tele van a hócipőm az Európai Unióval.
A hócipőben nem vagyok biztos, rémlik, mintha az elbeszélő valamivel szalonképtelenebb „tárgyat” használt volna, de egyáltalán nem ez a lényeg.
Ebben is – ahogy számos ismert és kevéssé ismert megszólaló véleményében – benne van az, amit a számok nyelvén immáron így írunk le: tizenhárom százalék. Ez az a szavazati arány, amit a szlovákiai sajtóban neveztek már szégyenteljesnek, gyalázatosnak és még ki tudja mi mindennek. De annál kevesebbszer annak, ami valójában: az Európai Unió működéséről kiállított bizonyítványnak, az EU intézményrendszerébe vetett „bizalom” hőfokának.
Ahogy a kérdezőbiztos nem érdeklődött tovább, úgy nekem sem kellett megkérdeznem, miért is van tele az a bizonyos hócipő az Európai Unióval, annak parlamentjével, bizottságával, tanácsával, bíróságával stb. Elvégre elég jól ismerem saját apám – példaképem – életét ahhoz, hogy tudjam, mi vezetett idáig…
Mit is adott ez a szép új világ tehát 2004-től a szó legjobb értelmében vett egyszerű embernek? A derék öreg évtizedeket húzott le ugyanazon a munkahelyen, elismert szakember, amihez ért, abban valóban a legjobbak közé tartozik. A munkahelye mégis hipp-hopp megszűnt, az üzemet elnyelte a köd, illetve a felszámoló. Az állam nem léphetett vona közbe – ugyanis az uniós versenyjog ezt kőkeményen tiltja. Esélyegyenlőség, ugye. És aki ötven fölött lapátra kerül, annak az esélyeiről kár is beszélni. Pláne a déli végeken, Szlovákiában.
Na de nyithatott volna cukrászdát Bécsben. Avagy örülhetne annak is, hogy immáron útlevél nélkül szabadon, annyiszor látogathatja meg a magyar fővárosban virgonckodó fiacskáját, ahányszor csak akarja. Csakhogy a derék ember azt tapasztalja, hogy a régi rendszerben, de még az átkosban is (!) többször engedhette meg magának ezt az utat a magyar fővárosba, mint ebben a szép új világban. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt tíz évben esélye sem volt kitenni a lábát a „kinyílt Európába”. A húsz éve a spanyol Földközi-tengerből merített sós víz azóta is ereklye s a tengerparti nyaralás egyetlen utolsó illúziója. Európa, 2014.
Persze lehet mondani, hogy akkor ideje felkerekedni és szerencsét próbálni másutt, ha már olyan jó szaki valaki. Rugalmasság, mobilitás – hiszen ezek a jelszavak jöttek divatba a régiek helyett. Valóban, lehetne. De mondják ezt egy olyan embernek, aki két kezével a nulláról indulva épített fel egy csinos kis házat, melynek kertjében most már a saját szőlejét gondozza, annak borát issza és a saját fáiról lepotyogott gyümölcsből főzi a saját pálinkáját – ha ugyan még meri a közelmúltbéli „nyugati” fejlemények következtében.
E példa persze sarkos, leszűkített és a személyes érintettség okán természetesen elfogult, érzelmektől átitatott. Na de a választópolgárok már csak ilyenek: minden politikusi hiedelemmel ellentétben nem csak szavazógépek, melyeket választási ígéretekkel, programokkal lehet olajozni. A legnehezebben munkálható anyagból – emberből – vannak és a saját benyomásaik alapján döntenek, a saját orruk után mennek. Kontinentális jelentőségű kérdések helyett – amilyen például az Európai Néppárt vs euroszocik párharc, vagy éppen Jean-Claude Juncker karrierjének további alakulása – egészen egyszerű, mondhatni földhözragadt dolgok foglalkoztatják őket. S amint élnek, úgy ítélnek…
Apám, én megértem, hogy a 87 százalékkal tartottál, mert érteni vélem a 87 százalék által kinyilvánított véleményt. Az a baj, hogy ez senkit sem érdekel és még ennél is nagyobb baj, hogy odaát Brüsszelben még a kóbor kutyát se. A dolgok jelen állása szerint minden megy tovább a maga régi útján.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46010,46003,46001″}
