Szomolai Tibor tavaly novemberben jelentette meg Felvidéki saga című könyvét. Erről beszélt számos író-olvasó találkozón. Sárospatakon a következő mondatokkal mutatta be a könyvet a szerző:
„Ennek a könyvnek minden porcikája szokatlan: írója, tartalma, ahogy megjelent. Benne van családom története. 1962-ben születtem, majd Mátyusföldön, Alsószeliben nőttem föl. A pozsonyi Duna utcai gimnáziumban érettségiztem és a pozsonyi Műszaki Egyetemen építőmérnöki diplomát szereztem. A szocializmus végén léptem munkába, majd a rendszerváltás után vállalkozó lettem. Rimaszombatba kerültem, így Gömörben élek. Nem jellemző hogy mérnökök írják tele a könyvespolcokat. Ha valaki korábban azt mondta volna nekem, hogy egy katolikus egyesület elnöke leszel és regényeket fogsz írni, azt mondtam volna neki, hogy rád esett a kókuszpálmáról valami. Miért írtam könyvet?
Erdei gombákkal foglalkozom. Nyáron-ősszel belehalok a munkába, a tél és tavasz munka nélkül telik. Ebben az időszakban több mindennel foglalkoztam. Például a hímes tojásaim sikeresek lettek, ma is árulják a Nemzeti Múzeum shopjában 5000 forintért darabját. Elviszem az első díjakat a kiállításokon. Végül más vonta el a figyelmemet. Azzal kezdődött, hogy én lettem a rimaszombati Katolikus Kör elnöke.
Katolikus családban nőttem fel. Egyszer ellógtunk és későn érkeztem a ministrálásra, a plébános megpofozott. Ehhez nem voltam hozzászokva, otthon kiskirálynak neveltek. Emiatt hosszú évtizedekig nem voltam vallásos. De ahogy az ember bölcsül, visszatértem. Hála Istennek! Feleségem templomjáró, így vele tartottam. Minél tovább jártam, annál furcsább érzéseim támadtak. Foghíjas padsorok, semmiféle közösségi érzés, a mise után a hívek szétfutottak a szélrózsa minden irányába. Gyerekkoromban még a mise után az emberek elbeszélgettek, a férfiak a focit tárgyalták meg, az asszonyok pletykáltak. A rendszerváltás után, a szlovák püspök atyák nagy nemzeti felbuzdulásuk után, a városokból, a stratégiai helyekről a magyar papokat áthelyezték. Ők két nyelven miséztek. Most szlovák papokat tettek helyükre. A kezdeti nagy eufória után kopni kezdett a magyar katolikus közösség. Az egyház közösségformáló erő. Szerezzünk magunknak papot! – mondogattam. Ha magyar plébánosunk lenne, megfordulna a helyzet. Kérvénnyel fordultunk a rozsnyói püspökhöz. A paphiányra hivatkozva utasított el. A Magyarországon tanulók is inkább ott maradnak, a szlovákiai egyházban kevés esély van a karrierre. Viszont azért, hogy legyenek magyar plébánosok, kevés történik. Így ez álságos dolog. A hívek ilyenkor feladják. Vállalkozóként hozzászoktam, utána kell menni a dolgoknak, próbálkozni kell, s azután mégis sikerül. Azt a taktikát választottuk, hogy polgári társulást hoztunk létre Katolikus Kör néven. Jelentős szervezet volt egykor a város életében. Mi szellemi jogutódoknak tekintettük magunkat. Hat elnökük volt régen, én lettem a Katolikus Kör hetedik elnöke. Roppant sikeresek voltunk, nagy igény mutatkozott munkánk iránt. Csináltunk mindent, ami előre vitte a dolgokat egyházi, közösségi vonalon. Összejöveteleinket minden hónap első szerdáján tartottuk. Egyházi és világi előadókat hívtunk meg.
Kozma Imre atya egy mondata befolyásolja életemet, amit tudtam addig is: Ima tettek nélkül keveset ér. Ezt elmémbe véstem. Papp Lajos szívsebészt, Eperjes Károly filmszínészt arról faggattuk, hogyan élik meg vallásosságukat. Tanulni szerettünk volna és tanultunk. Elpofátlanodtuk, egy idő után Fáklyavivő címmel saját lapot indítottunk. Körünk alelnöke azt mondta, nem fog menni, az újságírás nagyon nehéz! Én másként véltem: az újság nem más, mint szöveg és képek. Valaki pár fotót készített Mátraverebélyen, leírta, hogy érezte ott magát. Más írt az összejövetelekről. Hadd olvassák el, akik nem vehettek részt! Egy hét múlva osztogattuk a lapot. Azt is elértük, ami miatt megalakultunk, magyar plébánost kapott Rimaszombat.
A szlovák közösség duzzogott, megszűnt az énekkaruk, az atya ettől félni kezdett. Alig vett részt a magyar rendezvényeken. Meghívtuk vacsorára. Nyíltan megkérdeztem, miért nem jár a magyar rendezvényekre? Azt válaszolta, ő mindkét nemzet plébánosa, de ha állandóan eljárna minden rendezvényünkre, akkor ez úgy lenne értelmezhető, hogy elhanyagolja a szlovákokat és följelentenék. A szlovákok meg nem szerveznek semmit. Ő a régi népegyházi módon gondolkozott, én a pedig a közösségi egyház híve vagyok. A pap ne legyen megfellebbezhetetlen tekintély. Mind a két kezünkkel besegítünk, amit mi, civilek megtehetünk. Vonjon be minket a munkába! Több ideje marad arra, amit csak ő végezhet el. Odáig fajultak a dolgok, hogy egyre jobban eltávolodtunk egymástól. Beterjesztettem az elnökségnek javaslatomat, legyen a városnak szlovák és magyar plébánosa is. Így nem lenne gond. A vallás bensőséges ügy és összefügg a nemzeti érzéssel. Hiába tanul meg magyarul egy szlovák pap, az más. Neki Szent István egy elnyomó uralkodó, nekünk államalpító atyánk és egyik legnagyobb szentünk. Ezt a szakadékot nem lehet áthidalni. Azt szeretem, ha a szlovák barátaink is vallásosak. Ők Sásvárra, mi meg Csíksomlyóra megyünk. Ez így működik. – Legyen tehát két pap. De a magyar elnökség visszarettent. – Minek most keverni, ha van magyar plébánosunk? – De minek van, ha nem magyarként viselkedik? Most kell ezt napirendre tűzni, mert a szlovákokkal vállvetve mehetnénk a püspökhöz. De az elnökség inkább ült csendben, mint nyuszi a fűben. Egyik ellenérvük az volt, hogy ilyen Szlovákiában nincs. – De miért ne lehetne? Miért nekünk ne sikerülne? Egyre nőtt a szakadék. Végül oda jutottak, inkább ne dolgozzunk annyit, hogy közelebb jussunk a szlovákokhoz.
Amikor egyháztanácsi választásra készültünk, arról szólt a vita, hogy a nyolc személy esetében milyen arányban egyezzünk meg. Öt szlovák és három magyar? Vagy hat szlovák és két magyar elfogadható még? – Van egy magyar és egy szlovák közösség. Legyen az arány négy-négy! –mondtam. – Hogy ők többen járnak? De egyre többen vagyunk, ők meg duzzognak. Hogy lehet csatába menni felemelt kezekkel? Miféle alelnök vagy? A plébános dönthet másképp ha magyar emberként van képe hozzá! – Jaj, tudomásul kell venni, hogy mi ebben az országban másodrangú állampolgárok vagyunk. – Te igen, de én nem! Nem vagyok hajlandó egy hegyi bacsó mögé besorolni! Ennek az államnak hasznos és sikeres polgára vagyok. Emelem a GDP-t, javítom a külkereskedelmi mérlegét, a kulturális szintet, adót fizetek, munkát adok… Miért lennék másodrangú? Miért!? Egy idő után belefáradtam az állandó győzködésbe. Lemondtam elnöki posztomról, és kiléptem a Körből. Az addigi alelnök lett utánam a nyolcadik elnök. Valaha kommunista volt. Mindig tudott helyezkedni. Most ismét szlovák pap van, nem is lesz magyar többé. Méltánytalanságot emlegetnek, de közösségi élet nincs. Kik voltak a hibásak? A szlovákok? A kicsinyesség! Ehhez nincs szlovákokra szükségünk. Mi vagyunk ennek az okai.
Lemondtam elnöki tisztemről és kiléptem. Én ebben a mocsárban nem fogok üldögélni! Ezután már nem írtam a Fáklyavivőbe. Hiányzott az írás, mert egész jó véleménnyel voltak cikkeimről. Egyik nem vallásos barátom azzal adta vissza írásaimat, te egészen jól írsz! Ezen fölbátorodtam, amúgy is bosszantottak a történtek. A történet tanulságos volt. Úgy döntöttem, megírom a Körben tapasztalt élményeimet. 400 oldalas lett a Fáklyavivő című kötet. – Bolond vagy – mondogatták – ezt nem így kell csinálni! 45 éves korodig nem írsz semmit és egyszerre kiállsz egy 400 oldalas regénnyel? Közben tanárnők segítettek nekem a helyesírással, a szórenddel. A vesszőt sem tettem ki mindig helyesen. Amikor írok, erre nem figyelhetek, mert fő, hogy visz a lendület. Azután lehet javítani. Odaadtam barátaimnak, és papoknak is. Roppantul érdekelt a véleményük. Nem akartam ártani az egyháznak, de azért nyíltan fogalmaztam. Csak akkor lehet valamit megoldani, ha világosan írom le a véleményemet. Édesanyámnak ezt adtam születésnapjára ajándéknak. – Könyvet írtál? Örült neki, míg el nem olvasta. – Téged ki fognak átkozni! – Ez nem biztos. Két pap azt mondta, gyűjtik a máglyához a fát, a másik kettő viszont azt mondta: szentté fognak avatni. De anyámat megnyugtattam. A következő könyvem botránya elmossa majd az előzőt. – Miről fogsz írni? – A cigányokról! – Miért provokálsz? Meg fognak verni! – aggódott anyám. Belefogtam, mert az a véleményem, valami módot kel találni a munkanélküliségre. Valami víziót kell fölállítani. Gombáimat 99%-ban ők szedik össze. Tudom, hogyan kell velük bánni. Teljesítményt és összetartást tudok felmutatni. Más módon nem megy. Minden egyéb pénzpocsékolás, mellékvágány, ahogy máig csinálják. Ide sikertörténetek kellenek! Olyanok, mint ami Ausztriában történt. A cigányok Grazba jártak ki koldulni, szinte már társasutazás szintjén. Oda ment hozzájuk egy szerzetes: – Ha kapnátok munkát, abbahagynátok? – Igen! Gyülekezetében megkérdezte, ki tudna nekik munkát adni. Egy ember jelentkezett, hogy fakitermelésnél, erdőtisztításnál akár 40 embernek is tud munkát adni. Az atya a karitász-házban helyezte el őket. Rájöttek érdemes dolgozni, megkapták az osztrák fizetésnek megfelelő összeget. Két hetes turnusokban járnak. Ez már négy éve így működik. Pucher atya jóvoltából az elmaradt gömöri falu, Gesztete felvirágzott. Egy személy elintézte azt, amit a munkahivatal több ezer dolgozója nem! Ez követendő példa! Tudjuk, nem a legkitartóbb társaságról van szó, tartani kell bennük a lelket, és erre egy pap a legalkalmasabb. Nem Kenyába kell menni misszióba! De az Európai Unióban irtóznak az egyháztól.
Ezeket vázoltam könyvemben. 120 oldal után egyelőre abbahagytam, mert más ragadta meg a figyelmemet. És eljutottunk a Felvidéki sagahoz. Ennek elindítója egy halotti tor lett. Egyre kevesebb az esküvő. A fiatalok sem házasodnak össze, úgyhogy a rokonság a menyegzőkön ritkán találkozhat, de egyszer mindenki meghal. A toron beszélgettünk: ezzel mi van, azzal mi van. Vagy tudtuk, vagy nem. Árpád bátyám a legidősebb, kijelentette, nem akar addig meghalni, míg nem tudja, mi van a családdal. Az öregek elhatározták, hogy rendezünk egy családi találkozót. Édesanyám és az asszonyok összeírták a neveket, bevonták a fiatalokat is. Elkészítettem a családfát. Miközben ezt csináltam, fotókkal körberaktuk a neveket. Rájöttem, a rokonság felét sem ismerem. Kinek milyen volt az élete, ki Prágába, ki Budapestre került. Miért? Jé, milyen szép nő a másod-unokatestvérem! Össze kell hívni a rokonságot. Hazalátogattam a rokonokhoz és egyre több történetet hallottam. Miért ne írnék családtörténetet? Az izlandi irodalomról, a viking sagakról hallottak a rádióban ebben megerősítettek. Ezek ma már misztikus családtörténetek. A hosszú estéken meséltek az öregek, addig-addig, míg valaki leírta. Ez lett a legvilágibb irodalom. Egyértelmű emberek egyértelmű történetei. Én is az vagyok. Alsószeli hírhedt bicskás falu volt. Ez a sagakra emlékeztetett. Írok tehát! Csak semmi dosztojevszkiji pszichologizálás.
Családi összejövetelt szerveztünk. Engem bíztak meg, hogy mondjam el az ünnepi beszédet. Neked ez menni fog, te már könyvet is írtál! Megérkeztem a találkozóra. Jöttek a rokonok, öntöttem a stampedlikbe. – De jó hogy látlak! Mi van veletek? Itt kezdődött a siránkozás. Hallgattam. Nem írtam le a beszédemet, el tudom azt mondani papiros nélkül is, hogy dédapám és dédanyám hogyan ismerkedtek össze. Improvizáltam a sok panasz hallatán. Ha feltámadna dédanyátok, azt kérdezné: Normálisak vagytok!? Tele van előttetek az asztal, az autók sorban állnak az utcán, szépen fel vagytok öltözve, polgármesterek, vállalkozók, iskolaigazgatók vannak közöttetek. Több millió euró az összvagyonunk. Dédanyám ha kétszer lakott jól életében. Kétszer ment férjhez, idősebb emberekhez. Négy gyereket nevelt özvegyen, két világháborút élt át, 67 évesen deportálták Csehországba. Onnan halálos betegen tért vissza, de legalább szülőfalujában hallhatott meg. Ezt megadta neki az Úristen. Mégis zokszó nélkül élte végig ezt az életet. Én beleöltem volna magamat a Feketevízbe, ha előre tudtam volna azt a sorsot. Valami nagy baj van! Hasonlítsuk össze az életünket. Van-e jogunk siránkozni? Volt dédanyánk életének értelme? Nézzünk magunkra! Mi vagyunk az eredmény! Akkor 63 utódja élt. Ma ük-ükunokákból is ketten. Érdemes volt élni. Nem akkor élte meg a sikert, hanem utána. Miért sírunk mi?
Ekkor már tudtam, mire akarok kilyukadni, mit akarok megírni. Kihívtam a legidősebb családtagokat. Árpád bácsit, Rózsika nénit, segítsenek. Mondják el az életüket, vagy írják le. Árpád bácsi azt mondta, ő nem ír, de bor mellett mesél. Rózsika néni meg meglepett. – Jaj édes fiam, már leírtam! Tavaly meghalt az uram. Miután túl voltam az első gyászon, ne merüljön az életünk feledésbe, egy nagy füzetbe leírtam. Ezt adtam lányaimnak karácsonyra. Ez a legszebb ajándék. – Mennyit írt le? – Száz A4-es oldalt. Odaadom, de nem használhatod az eredeti neveket. Mert leírtam, kit vertek meg a csendőrök, melyik asszonyt erőszakolták meg az oroszok. Beleegyeztem, mert úgysem családi krónikát akartam írni. A szereplők fele kitalált személy lett. Nem csak egy család történetét akartam megírni, hanem a felvidéki magyarság életét egy családon keresztül, amelyen minden nyomot hagyott. Az első világháborúban családi halottunk nem volt. De a könyvben mégis lett. Kitaláltam és elveszejtettem az olasz fronton.
Nem történelemkönyvet akartam, abból sok van. A szegény emberek szempontjából írtam meg a történetet. Egy általános felvidéki sorsot örökítettem meg. Elképzeltem, hogyan tudta meg dédanyám, aki nem tudott írni-olvasni, hogy Ferenc Ferdinándot meggyilkolták. A plébános mondta el a misén, utána összecsődültek, beszélgettek egy keveset, szörnyülködtek: micsoda világ van … és hazamentek ebédet főzni. A háború nem érintette őket közvetlenül. De a képzeletbeli öcs másfél év után elpusztult. Ez már személyesen érintette őket. Lábjegyzetekben magyarázatokat írtam, mert nem akartam megszakítani a történetet. A konkrét eseteket lazán kezeltem. Még egy példát hadd mondjak. Édesapám korán meghalt, de a regényben még adtam neki 15 évet. Ahhoz tartottam magamat, ha valakiről rosszat írtam, az kitalált személy legyen. Létező családtagról rosszat írni nem lehet! Nekem nem kell, hogy egy toron fejbe csapjon valaki.
Szüleim faluinak, Királyrévének és Alsószelinek krónikáját is megírtam egyben. Az egyik falu elmaradottabb. Királyréven csak nyomor létezett, így onnan csak keveseket telepítettek ki. Apám gazdagabb családban született, Alsószeliben, ő megszenvedte a kitelepítéseket. Hűen ábrázolom, mi történt.
A harmadik szint a legérdekesebb. Ez minden magyart érint. Folyamatában fogja meg a történetet. Ez a legnagyobb erénye. Aki elolvassa, tudni fogja, mi miért történt.
Miért magánkiadás? Amikor megírtam a Faklyavivőt, odaadtam Hodossy Gyulának, az írótársaság elnökének, a Lilium Aurum vezetőjének. Elolvasták, roppant fontos könyvnek tartották. – Rendben van, pályázunk rá. Pályáztak, a kulturális minisztériumban. Magyar írók szavaznak a pénzek elosztásáról. Nem sok vizet zavarnak, mert a felállított listát a miniszter áthúzza. Ez egy kialakult kör, akik egymást kiáltják ki íróknak és osztják a pénzt. – Nem baj, majd jövőre – vígasztalt Gyula. A következő évben még kevesebb lett a pénz, Fico megvágta a költségvetést. Tudják miért csinálják. Ez a szlovákiai magyar kultúra sorsa. Amikor a sagát megírtam, akkor nem erre a sorsa akartam juttatni. Nem akartam, hogy fiókban maradjon. Bíztam benne, sikerülni fog. Egy alkalommal a kartongyártómmal beszéltem. Tudtam Cséplő Gáborról, hogy nemzeti érzelmű. Mondtam, ebben a témában egy könyvet írtam. – Be szeretném elolvasni! Kinyomtattam, elküldtem neki, amikor mentünk a kartonokért. Három nap múlva felhívott. – Ha én tudnék írni, ugyanazokat a történeteket írnám meg! Nálunk is ezek történtek meg. Ez a könyv már úgy kellett a felvidéki magyaroknak, mint egy falat kenyér, ezt mindenkinek el kell olvasnia! – Ha így gondolja, be lehetne segítenie! Adott 500 eurót. – Nem a pénzt köszöntem meg, hanem a gesztust, hogy egy ügy mellé önként állt be. Ő volt az első. A következő szombaton nem vette a telefont. Felhívtam a fiát. – Édesapámat most temettük! Az eset nagyon megrázott. Egyik tanárnő sem fogadott el pénzt a szerkesztésért. Köszönet jár a komoly összefogásért, segítségért.
Voltak olyanok is, akik másként látták a dolgokat. Erről is mondok egy jellemző példát. Tudtam, a könyv is termék, hiszen vállalkozó vagyok. A médiának is roppant nagy szerepe van. 52 évesen már van az embernek mindenütt ismerőse. Előzetes példányokat osztottam szét. Kivéve a legfontosabbat, az Új Szót. Furcsa dolgokat hallottam róluk. Nem vagyok újságolvasó, mert nem akarom fájdítani magamat. Ott van Szászi Zoltán, az Új Szó helyi tudósítója. – Zoli olvasd el! Fanyalogni kezdett. – Hát én is nem tudom. – A minőséggel van baj? – De így nem tudom… Fölháborodtam. Kihátrált, írja meg Emese, a másik tudósító. Ő is kihátrált. Ki a kulturális rovat szerkesztője? Lakatos Krisztina. Győri Attila könyvterjesztőt, a családi barátot kérdeztem. Ismeri Lakatos Krisztit. – Az kell nekünk! Felhívta. Megint fanyalgás. – Magánkiadás. – Mi a gyanús ebben? – Tudod Attila, engem még csak két hónapja neveztek ki, az előzőt leváltották, mert a kultúráról, filmről, könyvről mert írni. Az Új Szó a bulvár felé indult el. A celebekről kell írni. Szászit is megkérdeztem. – Mit csináltok ott? – Jobbról közelítjük meg és ha azt mondják, akkor balról. Valamiből meg kell élni! A Felvidéki ízek rovatot Dél-szlovákiai ízekre javították ki. Óriási kár, hogy az Új Szót feláldozták a pénz oltárán, holott az olvasók készpénznek veszik, amit a lap ír.
Miért bízta az Úr rám ezt az ügyet? Nem voltam hajlandó se jobbról se balról kerülgetni. Úgy írtam meg, ahogy az emberektől hallottam. Igenis ez az ő véleményük!
Miért néz ki így? Mi ez a szalag rajta? A Katolikus Kör összejövetelein merült fel, mit adjunk a vendégeknek. A püspöknek vázát? Ez gagyi! Ha minket érdekel, mit mond az előadó, akkor őt is érdekelheti, mi mit csinálunk. A Fáklyavivő példányait köttettük be. Összefogták a lapszámokat, rátették a műanyagfésűt. Azt rögtön kivettem. A lyukakat pántlikával fűztem össze. Az ötlet bevált. Sikeres lett. A megajándékozottak mindannyian az ajándék szélét nézték. Láttam, ez megfogja az embereket. Elhatároztam, ez lesz a könyvön is. Megpróbáltak lebeszélni. Megdrágítja, mondogatták. – Olcsónak kell lenni? Így a könyvnek lelke lesz és annyira nem drágítja meg. Marketing szempontból is jó ötlet. Ha egy könyvet beteszek más 10.000 közé, akkor egy lesz a sok közül. De ha az enyémet teszem be, akkor egyedi lesz! Sokan megvették azért is, mert így van kötve. Így legalább megnézik a könyvesboltban. Könyvem fonását a munkanélküli cigányaim végzik. Szezon után jöttek hozzám. – Főnök, 200 euró kellene, mert kikapcsolják a villanyt. Kölcsön nem adok, mert nem tudjátok visszaadni. De megdolgozhattok érte. Befűzitek a könyvet. – De mi ezt nem tudjuk! – Lehet sötétben is élni! 5 perc alatt megtanulták. Érdeklődtek, hogy egy ilyen könyvet milyen idő alatt lehet megírni. Hét-nyolc hónap alatt. – Mennyi időbe telik elolvasni? – Ki milyen gyorsan olvas. Van aki két nap. Miért csodálkozol? Amint megtanultam olvasni, heti öt könyvet olvastam. Gyermekkoromban napi egy könyvet. – Jaj, így könnyű mindent tudni! – Téged ki akadályozott!? Te most centekért fűzöd be a könyvet, amit én írtam. Mindenki maga dönti el, milyen sorsra akar jutni.
Az életfilozófiámhoz tartozik, hogy nemcsak az ár számít. Csalással lehet alacsony árakat megállapítani. A papírnak is, a nyomdafestéknek is ára van, ez nem mehet egy bizonyos színt alá. Nem dugdosok rothadt gombákat a láda aljára. Nem én vagyok a legolcsóbb. Tőlem csak ilyen áron lehet vásárolni, de megbízható vagyok, tartom a minőséget. Erre rájöttek. Két vevőm van. Egy olasz és egy osztrák. Hosszú évekbe telt ezt kiépíteni. Ha azt érzem, egy hajóban vagyunk, akkor együtt evezünk. Ha te megpróbálsz kihasználni, akkor befejeztük. Van bennem erő, tehetség, kitartás, hogy ilyen legyek. Ha mások így viszonyulnak, akkor csodadolgokat lehet tenni. Ha nem, nagy bajba sodorják magukat!
Kik a hangadók? Politikai képviseletünk két pártra szakadt. Azelőtt sem volt túlságosan acélos a magatartásuk, most már végkép nem az. Hülyeségekkel ámítanak bennünket. És milyen sikeresek ebben! Egy példa erre. Itt van a 102 éves harcos lelkű öregasszony. Mesélt nekem kálváriájáról. Beírtam a könyvbe. Elvittem neki és lányának, Juditnak. Judit, nagyon meg volt elégedve, de tévedésbe esett. Elmondta, amikor a vegyes párt nem tett semmit, Bugár Béla nagyon kedves volt. Megígért minden jogi segítséget. Elvitték őket a jogi irodába, kávéval kínálták, még cukrot is hoztak! – Maga azt mondja, tettek valamit. Én azt mondom, nem. Bugár Béla nem fogalmazott világosan. Ha nem teljesítik kívánságainkat, visszavonulunk és nincs tovább kormány. De nem tették, mert akkor kiesnének a hatalomból. Egy öregasszony esete nem aktuális, fontosabb dolgok vannak… Nincsenek fontosabb dolgok! Nekik igen! A hatalomban bent maradni, a szemétdombon uralkodni. Körbezárták a szemétdombot, egymást beszavazták és mi isszuk a levét. Nemzeti mondatokkal áltatnak minket úgy, hogy kicsordul a könny a szemünkből.
A másik csoport az értelmiség. Ugyanaz a tészta. Amikor még szlovák plébánosunk volt, a magyar kántor hamis lojalitásból, nem volt hajlandó ünnepkor eljátszani a Himnuszt. Az énekkarral összevesztek. Azzal fenyegetőzött, hogy nem tanítja be a passiót. – Van olyan rendelet, mely tiltaná ezt? Minek alapján döntött úgy a kántor!? A város egyik legismertebb öregura felszólalt. – Ha a szlovákokat ennyire zavarja ez, akkor nem kellene erőltetni a himnuszéneklést. Fölállt egy másik, és kompromisszumos javaslattal állt elő. »Nagyszerű» ötlete támadt! Ne Magyar Himnuszt énekeljük, hanem mondjuk, hogy a 306-os miseéneket. Fölálltam. – Én Magyar Himnuszként fogom énekelni! Beírtak a vad nacionalisták közé, de azért megtapsoltak. A roppant nagy kompromisszum-készség jellemzi értelmiségünket. Mit várunk az egyszerű emberektől, akiknek útmutatást kell adni? Utána meg csodálkozunk, hogy itt ilyenek a viszonyok! A gyereket szlovák iskolába íratják, mert nekünk milyen nehéz sorsunk volt! De ezeket a gyerekeket árulóknak tekintik. Hármas-négyes között bukdácsoltak. Mert nem értik, mit mond a tanítónő. Hagyják a magyar gyerekeket így elveszejteni. Már az gond, hogy ez a lehetőség egyáltalán fölmerül. Dédanyámnak, életében tán tízszer sem jutott eszébe, hogy magyar, de nem vetődött föl benne más alternatíva. Ma már igen! Hogy lehetséges ez? Hogy korcsosodtunk, sorvadtunk le ide? Csak valamiféle teóriát, magyarázatot agyalnak ki, de a legfontosabb az, hogy eltávolodtunk Istentől, a vallásosság csökken. 1945 után a népesség 60%-a volt vallásos, ma már csak 10-15%. Mit adott Isten, amiről most lemondtunk? Mire van szüksége az embernek az élethez? Az emberi igényeket, szükségletek a Maslow-piramis mutatja. Legalsó szintjén a napi, fiziológiai szükségletek állnak. Fölötte a második szinten a biztonságérzet. Biztos lehessek benne, hogy egy év múlva is lesz mit enni. A harmadik szinten a szeretetéhség áll. A valahová való tartozás. A negyedik szinten a tisztelet iránti igény szerepel. Ezt teljesítménnyel lehet elérni. Fölötte a tudásvágy, a megismerési vágy: legyek a legjobb! Ennek alapján nézzük a felvidéki magyarságot. A napi betevőnk megvan, de ki érzi magát biztonságban? Bármikor elveszítheted a munkahelyedet, becsődölhet a bank, amiben a pénzed tartod. A Kádár-rendszer ebben a vonatkozásban jobb, volt. Ki kell mondanom, hogy a kommunizmus előtti időkben dédanyámnak még a napi betevő falatért is nagy küzdelmet kellett folytatnia, de a biztonságban nem kételkedett! Akármit tesznek a szlovákok, az Úr velünk van! Tudta, az Úr megsegíti. Tudta, mi a fontos. Amikor felrakták kocsira és deportálták, a legfontosabbat, az imakönyvét a csuklójára kötötte egy madzaggal, nehogy elveszítse. Ezek után nem voltak problémái. Egész életében biztonságban volt. Mi ezt eldobtuk! Mi vállalkozunk, lesz ez, lesz az, de semmi nem adja meg a biztonságot. Így minden további szint elvész! Ha az nincs, önbizalom hiányban összeomlasz. Azt aki tesz, akar, azt az Úr megsegíti. Nem az az én Isten-képem, hogy életem előre meg van írva. Ő is ott van. Ketten vagyunk a buliban. Amikor fiatal vagyok, tele erővel, ugyan rajtam tartja a szemét, de jobban figyel másokra, a jobban rászorulókra. Akkor, ha fogy az erő, akkor Ő is jobban támogat. Csak nem lehet úgy, hogy mindent elérek, s közben ő nincs ott. Felteszem a lábamat az asztalra és várom, majd az Úr odatekint. Dehogy. Úgy gondolom, az elődeim tették dolgukat és bíztak is. Annak ellenére, hogy sokkal kevesebbjük volt, sokkal biztosabban álltak a lábukon. A fiatalok kiragadják magukat a szeretetből. Londonban csellengenek, ott próbálnak megélni. Otthon, ha a mamának nem volt ideje, akkor elmentünk az ángyihoz. Szabadra tudtam nőni. Az egész falu nézett, óvott. Ott ki néz? Ki fog tisztelni? Senkiházi bevándorlónak tekint. A helyzet megoldható, csak helyes szempontokat kell nézni. De a politikában mások a szempontok. Ki Magyarország legfontosabb politikusa? Nem Orbán. Hanem a túristvándi polgármesternő, aki kimondta, egy falunak el kell tartania magát. Közmunkában megművelik a krumplit, a falusi boltban féláron adják. Vettek öt tehenet. Ki jelentkezik eltartani? Tejben, vajban, túróban fizettek. Az EU-s pénzeket arra kell használni, amire szükséges. Amikor ez létrejön, elkezdtünk sikeresek lenni. A nagy globalizáció nem sikeres. Nem működik. Akkor működjön a lokalizáció. Fogjunk össze, hiszen ismerjük egymást. Engem nem tudsz becsapni, mert a szemembe nézel, de Párizsból, Brüsszelből bármit lehet tenni. Aki egyszer becsap, megteszi máskor is. Ha mást csap be, akkor sem működök együtt vele! Engem nem fog? Hogy lehet ezt föltételezni! Ahol nem folyik tisztességes játék, onnan menekülni kell. Az egészséges paraszti ész nyomán kampányolok. A törvények? A jó erkölcsöket a józan észt az Úr alkotta. A törvényeket emberek. Ha a kettő nem egyezik, akkor vajon ki tévedett? Te nem tudod az ügyvédet megfizetni, ők igen. Miért? – Jól néznénk ki, ha valamilyen ködös erkölcsi dolgok alapján kellene menni, nekünk vannak törvényeink! – mondta egyszer Fico. Na, úgy is néz ki az ország.
Ez a könyv pontosan erről szól. Úgy van leírva, ahogy az emberek kommentálták a kocsmában az eseményeket. Tájszólásban írtam le az alsószeli véleményeket. »A görögöknek 1200 eurós fizetésük volt, nekünk 400. Miért ne lehetett volna 800 és 800? Ott dőljön be a bank mind!» Ha rossz lépéseket teszünk, a végeredmény jó lesz? Volt már ilyen? Álomvilág. Nehéz-e magyarnak lenni? Nem tudom megválaszolni. Nehéz-e Magyarországon magyarnak, Szlovákiában szlováknak lenni? Néha szép, néha borzasztó. A könyvemben nemcsak sírás-rívás, rengeteg humor is van. Kiknek írtam? Az öregeink roppantul szeretik. – Csak egy baj van, hogy megríkattál. A másik meg, igen nehéz letennyi. Saját emlékeiken sírnak. Ez csak hozzásegít a múlt megértéséhez. – Milyen jó, hogy leírtad, hogyan lehetett farmert venni. A Tuzexban boniért. A kapualjban kellett bonit venni. Ezt a mi gyerekeink nem is tudják elképzelni! Ha elolvassák tisztában lesznek vele, honnét jöttek és hová jutottak. Az egyik tanítónő elmondta, átveszem a hivatalos tananyagot és felolvasom a diákoknak az idevágó két-három oldalt a könyvedből, s így el tudják képzelni, mi történt.
A Felvidéken a legsikeresebb kortárs próza Hunčík Péter könyve, melyből öt év alatt 3.500 példányt adtak el. Könyvemből négy hónap alatt 2000 példány fogyott. Számomra rettenetes, hogy nem olvasnak az emberek.
Sokan fontosnak tartják, hogy szlovákul is megjelenjen. A Rákóczi Szövetségben az alelnök megígérte, kifizetik a fordítást szlovák nyelvre. Kiderült, ennek ára 6-7000 euró. Fél éves intenzív munka. Amikor meghallották, visszatáncoltak. Ők 200.000 Ft-tal hozzájárulnak. Nem ismerem a szlovák olvasóközönséget. Jót tenne, ha elolvasnák. Nekem is fontos, ha megismerem az ő nézőpontjukat. Nem szoktam föladni. Majd másképp megoldjuk. Nagyon jót tenne, ha irodalmi pályázaton díjat kapna. Könnyebb lenne lefordíttatni, volna mire hivatkozni. De egy zsűri agyjárását nem ismerem. Lehet fanyalogni. Nem esek kétségbe. Minden megy a maga útján. Ha van értéke, akkor megmarad. Ha hasznos, csináljuk meg!
Könyvem az anyaországi magyaroknak is szól, mert roppant keveset tudnak rólunk. Nem akarok senkit kárhoztatni. Erdélyről, Vajdaságról én sem tudok annyit, amennyit kellene. Amikor átjövünk a határon, előfordult már, hogy megkérdezték: Te hol tanultál meg ilyen jól magyarul? Még vadabb dolgokat is mondhatok. Itt van a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. Szégyenletes. Volt, aki azt mondta, ha olyan nagy magyarok, miért költöztek oda? Ez a könyv tisztába teszi a dolgokat, ezért roppant fontos.
Egy történetet mondok el ezzel kapcsolatban is. Tudtam, kell egy jó könyvterjesztő. Kell a média, mert a jó bornak is kell cégér. A magyarországi médiában senkit nem ismerek. Egyik barátnőmnek, Darinkának panaszoltam. Ott a Sanyi, mondta ő. Budapesten médiaszakember, PR-szakértő. Ő is alsószeli származék, biztosan segít. Elküldtem neki a könyvet és meghívtam disznóölésre. Megjött. Megittunk pár borovicskát. Sanyira rájött a fájdalom. – Ennek a könyvnek kapcsán vált világossá előttem, mit követtek el elődeim. Kommunista családban nőttem fel. Nekik tudniuk kellett, mit csináltak az oroszok, a partizánok, majd kommunisták a faluban és az én elődeim ennek ellenére odaálltak melléjük és lesöpörték a padlást. Bocsánatot kérek ezért! – Ne vedd magadra. Én meg a sértettek nevében megbocsátok! – Tudom mit akarsz. Reklámkampányokat szervezünk pártoknak, mosószert reklámozunk, dolgozunk a Microsoftnak. A cég jól megy, 3 millió, vagy most már 5 millió alatt nem vállalunk munkát. De ezért a könyvért ingyen megtesszük! – Így is gondoltam, Sanyi! Együtt tudunk menni, s így bármit meg lehet tenni, csak igaz ügyek mellé kell odaállni!
Ki a nagyvilágon a legsikeresebb magyar? Én nem a pénzvilágban keresem. Böjte Csaba, aki 2000 embernek adott életet. Ha ő nincs, lett volna 1000 betörő és 1000 prostituált. Így meg értékes embereket adott. Hozzá álltunk. Pedig nem szerepel a legsikeresebb emberek között. Csak akkor lehetséges ez, ha igaz ügyek és emberek vannak. Böjte az első, utána jön Tőkés László és Kozma Imre. Ők rajta lennének a tízes listámon. A Máltai Szeretetszolgálat a legsikeresebb. Nálunk viszont nem működik. A szlovákot szétlopták az egészet. Óriási kárt okoztak.
Azzal fejezem be, amivel ünnepi beszédemet is befejeztem a találkozón. Szerintem ez a családra, de a magyarságra is érvényes. Dédanyám nem aggódott a jövő miatt, hanem tette a dolgát. Nincs számunkra más, mint követni az ő példáját. Ha segítünk egymáson, akkor az Úr is megsegít bennünket és ezt a fát nem tépi ki senki! Nem hagy el bennünket! Kaptam pofont anyámtól? Igen. Ez azt jelenti, nem szeret? Dehogy!”
Lejegyezte Balassa Zoltán, Felvidék.ma
