Beke Sándor: Az égigérő fa alatt – Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde színrevitele az egri Gárdonyi Géza Színházban c. munkáját (Hungarovox Kiadó, Bp. 2014) a szerző a következő ajánlást írta: „Zoltán barátomnak, hogy valamivel többet tudjon rólam!”
Ez mindig kellemes kihívás, hiszen életünk folyamán számos emberrel találkozunk, akikkel egy kis ideig kapcsolatban állunk, azután útjaink szétválnak és csak töredékesen ismerhetjük pályájukat. Ez a munka egy rendezés előtörténetét mutatja be.
Ez a kötet második a sorban. Az első Kocsis István: A fény éjszakája c. „drámájának színpadi munkafolyamatokat is rögzítő kötete” (5.). Az eredeti művet, az elhangzó szöveget, fotóanyagot és eligazító gondolatokat közöl. Ez tavaly látott napvilágot. Ezt követte a most ismertetett munka. A Csongor és Tündét idén, február 28-án mutatták be Egerben.
E két kötet összefügg, habár egészen más a konkrét tárgya, mégis az ősi magyar hitvilág mint az éltető hagyomány forrása Kocsis drámájának kiindulópontja. „E hitvilág korunkbeli színpadi kifejeződése népművészetünk alapjait, népmesét, népzenét fűz össze és a tánc kifejezőeszközeivel, a beszélt magyar nyelv kiapadhatatlan árnyaló képességével, zeneiségével ötvözi, harmonizálja. – írja bevezetőjében Blaskó Balázs igazgató – Színházunk kísérletet tesz egy olyan összművészeti előadás létrehozására, amely Vörösmarty verses drámáját a Kárpát-medence népzenéjének hangzásvilágával, a kortárs- és néptánc korszerű elemeivel és egy szimbolizálni képes látványvilággal emeli egységbe.” (5.)
Erre az adott lehetőséget, hogy az egri színház tánctagozata megújult, új fiatal színészgeneráció mutogatja oroszlánkörmeit…
Ezt követi Kocsis István reflexiója Beke tanulmányára és rendezői elképzelésére. Ezt viszont a rendező tanulmánya után lett volna szerencsés közölni. Teljes mértékben egyetért a rendező elképzelésével, de kérdéseket is fölvet. Arra kíváncsi, Tünde az égigérő fát miért éppen Csongor számára ültette. Ez viszont további három kérdést vet föl. Mi az égigérő fa, ki Csongor és ki Tünde? Ezekre a kérdésekre a magyar hitvilág ismerete nélkül nem tudunk válaszolni. Ez viszont a szakrális királyság kérdésköréhez kapcsolódik. A két főszereplő beavatásáról szól a szakrális szerelem által. Az égigérő fa a beavatás fája. Csongor, a leendő szakrális király beavatásáról szól a történet. Az ilyen király híd a földi és égi világ között. Mivel Isten kegyelméből uralkodik, így annak akaratát közvetíti. A női főszereplő Tündér Ilona boldogasszony, égi lény akit kastélyában, a táltos paripa révén a másik főszereplő megtalálhatja. A táltos parazsat eszik, tehát fénylény, így hősünknek is át kel lényegülnie, ami a beavatás legnehezebb része. Ez a népdalokban megénekelt aranykapun keresztül lehetséges, mely egyben Tündérország bejárata.
Ezután egy izgalmas kérést feszeget. Vajon a ma embere számára járható-e Csongor útja? Ne higgyük el, hogy a metafizikai világ nem létezik. „Ha képesekké válunk a táltos paripa hátán berepülni a Tündér Ilona kastélyába és megtanulunk ott tájékozódni, akkor a réges-régi magyar élet legsajátosabb rejtélyei tárulhatnak fel előttünk…” (10.) Egyben felhívja a figyelmet, hogy az aranykapu mindenki számára nyitva áll, aki méltóvá válik erre a feladatra. Vörösmarty műve kapcsán „a régi korok magyarjainak a világában járunk.” (uo.) A magyar és világirodalom költői képesek voltak átélni a régi magyarok életének fontos mozzanatait. Ebben a vonatkozásban Dante Alighieri Beatricéje a magyar hitvilág boldogasszonyaival, tündéreivel rokon. A magyar hitvilág nélkül ez sem fejthető meg ugyanúgy, mint Petőfi János vitézének Iluskája sem. Kocsis Beke megfejtését nagyon időszerűnek tartja.
Beke Sándor elemzése elején leszögezi, Vörösmarty drámájának színpadra állítása mindig gondot okozott a rendezőnek a bőséges szakirodalom ellenére. Első pillantásra úgy tűnik, elegendő a szakvélemények összevetése és az alapos analízis után kielégítő választ kapunk az összes kérdésre. Azonban ez a vélelem tévesnek bizonyult, ugyanis a problémát a mű szövetébe helyezett furcsa rejtjelek, szimbólumok, szín- és hanghatások megfejtése jelentette.
A rendező ezt a művet már Kassán egyszer színre vitte (1972). Érdekes lett volna utalni annak koncepcionális hátterére. Beke Sándor visszaemlékezéseiben azt írja, hogy már akkor is az égigérő fa köré rendeződött szuggesztiója. E sorok írója abból a régi előadásból már csak annyira emlékezik, hogy az égigérő fa körüli természetfeletti történések háttere valahol eléggé földhözragadt. Az égig nem szárnyalt. Hiszen a néző számára a gyermekmesék világából megmaradt akármennyire halovány emlékek is feltörnek és akaratán kívül konfrontálódnak a színpadi képpel. A szavak mágiája is elmaradt. A díszleteket akkor is Kopócs Tibor készítette.
Már az elején fönnakadhatunk azon, hogy honnan merítette Vörösmarty témáját – kezdi a rendező. Gergei/Gyergyai Albert a 16. sz.-i Históriája egy Árgírus nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról már Balassira is hatott. A tündérmese forrása ismeretlen. Sokan úgy vélik, nem hazai ihletésű, de román, sem olasz nem lehet. Apuleius: Arany szamár c. műve lehet családfájának alapja. A legújabb mesekutatás azonban a görög mítosz egyiptomi vallásos Eros és Psyche történetéhez köti, mely általánosan elterjedt rege. Ez egy égi lény és ember egyesüléséről szóló mese, mely természetesen bonyodalmakhoz vezet. Németh Antal szerint, ez a rege a serdüléskori erotikus álmokból meríti eredetét. Ezt látszik alátámasztani Csongor vallomása, hogy Tünde csak az ő álmában él. (Tegyük hozzá, egyes vélemények szerint Ádám azért álmodik Éváról, mert az Úr álmot bocsátott rá, amikor kivette oldalbordáját és abból társat teremtett számára.) Ezt az utat követve, Beke szerint egyre több kérdőjel tornyosulna. Ezért más irányba indul el. Azt a föltevést veti föl, hogy Vörösmarty műve az égigérő fa meséjének költői transzpozíciója. Később abbéli meggyőződésének ad hangot, hogy az Árgirus királyfiról szóló „mese igazi forrásául népünk teremtő fantáziáját” tekinti (54.).
Ezek után az egyes szimbólumokat veszi górcső alá. Elsőként az égigérő fát vizsgálja a magyar népmesék alapján. Ez a mesetípus arról szól, hogy az öreg király kihirdeti, aki felmászik e fa tetejére és lehozza róla a gyümölcsöt (almát, elrabolt királylányt), az nagy jutalomban részesül. Ez senkinek sem sikerül, csak hősünknek, aki rendszerint szegényember (özvegyasszony fia, kiskondás, de lehet a legkisebb királyfi…). Három világon megy keresztül, ahol különböző kalandok érik. A kutatók megegyeznek abban, hogy ez a történet a sámánok révüléses utazásának mesében lecsapódott emléke. Hősünk sárkányokkal, vasorrú bábával, Szél- (Csillag-), Hold-, Nap-anyóval és táltoslóval találkozik. De ez mind semmi! Megismerkedik igazi párjával, aki viszont nem földi lény. A boldog egymásra találás nem tart sokáig. Hősünk ugyan teljesíti küldetését, ám nem leli nyugtát, mert meg akarja találni égi társát. Ez további életének egyedüli értelme. A történet így folytatódik a boldog végkifejlet felé. Azonban ebben a részben hiányoljuk a jegenyefa (égigérő fa) és az alma (aranyalma) mitológiai jellemzését. Ez annál inkább indokoltnak tűnik, mert ahol a nő és az alma találkozik, ott mindig világtörténelmi bonyodalmak születnek. Gondoljunk csak Évára és a Jó és Rossz Tudásának Fájára, vagy Erisz aranyalmájára, mely végül a trójai háború okozója lett. Ezt azonban nem egy táltosló, hanem egy faló oldotta meg. Az alma tehát veszélyes, robbanó gyümölcs, hisz még erotikus képzetek is kötődnek hozzá. De ez már túl messzire vezetne.
Ezután következik Vörösmarty műve első két képének összefoglalója. Csongor az aranyalmákat termő égig érő tündérfához érkezik, melyet Tünde ültetett. Minden éjfélkor az érett gyümölcsöket Tünde learatja, miközben bűvös álomba merül minden halandó. Így a fa hiába áll Csongor szüleinek kertjében, semmi hasznuk belőle. Csongor kérésére azonban a fa megkönyörül rajta és így Tündével találkozik. A szerelem fellángolhat. De ebben sincs semmi váratlan. Ám Mirigy ármánykodása miatt búcsúzniuk kell. Örök hűséget fogadnak egymásnak, még, ha újbóli találkozásuk nem valószínű. Csongor kap azért útravalóul egy rejtélyes jó tanácsot, hogy ha a hármas úthoz ér, melyiken kell indulnia tovább.
A szerző ezután a hármas út körüli bonyodalmakat vázolja. Ez már egy magasabb szféra. De sem a Kalmár, sem a Fejedelem (a politikus) sem a „mindent tudó” Tudós nem tudja megmutatni a helyes utat. A pénz, a hatalom és a tudomány nem mindenható. Végül meglelik a jó utat, csak még három civakodó ördögfi (ezek Babits Mihály szerint, a természet vad, játékos és fukar erőinek megtestesítői) között kell rendet tenniük. Így Csongor némi csellel három tárgy birtokába jut, melyek együtt varázserővel rendelkeznek és így elindulhat szerelme lába-nyomában.
Vörösmarty azt írta útmutatóul, hogy a történet a kun pogányok idejéből való. Ez pontosan mit jelent, Beke nem nyomoz utána, csak annyit tart fontosnak közölni, hogy nyilvánvalóan a keresztyénség előtti korról van szó. Inkább összeveti a darabot az Égigérő fa és a Tündér Ilona típusú népmesékkel. A formai különbségek és változatok ellenére a két történet hasonlít egymásra. Az almának ifjító ereje van, mely mindig eltűnik, a fa az égig ér.
Majd egyes szimbólumokat elemez ismét. Például a madárét (sas, hattyú, holló, galamb – a sólyomról sem feledkezzünk meg!), mely a lélek, a tudás, néha az isteni hatalom jelképe. (Tegyük hozzá, néha annak hírvivője, küldötte. A Hunyadi család címerében köszönt vissza ránk, itt már azonban kései, racionális magyarázatot kapunk hozzá.) Beke természetesen a Turul-mondával kezdi. A hattyú viszont a görög mitológiára utal. Tünde ugyanis hattyú formájában válik földi lénnyé. (Még mindig jobb eset, mert a leggyakrabban az eszményi nőt jobban megismerve, tyúk lesz belőle. Ami azért szerencsére nem szabály és aligha mitologikus esemény.)
A történet tehát – Beke szerint – az égigérő fa tövében kezdődik, Tünde ide száll alá, majd távozni kényszerül. Csongor fölfelé halad, egészen a hatodik szféráig, ahol Mirigy megtéveszti és visszakerül a hármas úthoz. Tünde a hetedik régióba (túl magasra) jut. Az Éj Királynője őt a földre száműzi. Így Csongorral egymásra találnak.
Ezután a mű dramaturgiai töréseivel foglalkozik. Ezeket nyilván a szerző észrevehette volna, ha darabját színpadon látja. Ám erre nem kapott esélyt. Róka és Ledér szerepét összevonta, így megszabadította a darabot sok fölösleges terhes információtól. Rövidítette a monológokat is, mert képileg nehezen követhetők és néhol túlbeszélték a témát.
„Azzal a ténnyel, hogy visszahelyeztük a darab cselekményét” a „«pogány kunok» idejébe, és komolyan vettük a mitológiát…, s hagytuk, hogy a darab kiteljesedjen a kozmikus térben, egyszeriben minden érthetővé vált és a maga helyére került. A díszlet”, mely Kopócs Tibor munkája, „segítségére volt a nézőnek a kozmikus világkép megértésében, a cselekmény mozgásirányának feltérképezésében. A mítoszt és a szimbólumok világát a «Sámán» jelképes expresszív tánca hozta hozzánk még közelebb. (…) Ennek az új szereplőnek a beiktatása adta a kulcsot sok jelenet megoldásához és újraértelmezéséhez.” (54.)
Ezek után következik a mű rendezői példánya, melyben nyomon követhetjük a rendező beavatkozásait. Érdekfeszítő olvasmány, melyet az érdeklődő olvasóra bízunk.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46158,45319,45076″}
