Történt a minap, hogy munkából hazafelé vezetve felcsendült a rádióban egy ismerős dallam: „Igen jött egy gyöngyhajú lány…”. Eddig semmi különös nincs a történetben, csak hát a szlovák nyelvű rádioMAX sugározta. Álmodok vagy igaz talán?
A szám végén a szlovák műsorvezető közölte, hogy az Omegát hallottuk. Viccesen megjegyezte, hogy a szám címe túl bonyolult, de legközelebb tudni fogja. Kiderült, hogy a kívánságműsor keretein belül Szandra kérte a számot. Majd jött a következő telefonáló, Darinka. Kifejtette, hogy mennyire örült ennek a számnak. Ha tudta volna, hogy lehet, akkor ő is magyar dalt kért volna. A műsorvezető erre annyit mondott: „Semmi akadálya. Csak kérni kell és amennyiben módunkban áll, mi nagyon szívesen teljesítjük.”
A műsor folytatódott, de én már nem figyeltem. Csak kérni kell… Megvannak bizony a jogaink, de mi „nem kérünk”. Nem használjuk nyelvünket a hivatalokban, sőt a mindennapi életben is már el–el marad a magyar szó. Félünk a kellemetlen helyzetektől, a kínos másodpercnyi csöndtől, a beszólásoktól. Darinka és Szandra nem féltek, sőt példát mutattak. Ennél talán csak maga a fogadtatás volt a szebb. A műsorvezető reakcióra túlment a szimpátián és rámutatott arra, hogy igenis tudunk mi egy hullámhosszon pendülni. El tudjuk mi egymást fogadni, csak egy csöppnyi megértés és bátorság kell hozzá.
Használjuk tehát bátran anyanyelvünket! Csupán így leszünk képesek megélni az elfogadás azon örömét, amelyet e két fiatalasszony és a műsorvezető okoztak a hallgatóknak.
Köszönjük!
JUDr. Nagy Dávid, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”55595,54718,54668,54227″}
