A költővel a Petőfi Irodalmi Múzeum ünnepi műsorát követően a helyszínen Gecse Géza beszélgetett.
Mostani e-mail címe egyik világirodalmi mesterére, Ezra Poundra utal, ám a hatvanas években megjelent debütáló versesköteteinek vallomásos líráját (első önálló versgyűjteménye 1963-ban, Mogorva csillag címmel jelent meg) ma már távolságtartással nézi. Tőzsér Árpád, akinek a napokban a 80. születésnapját Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban is megünnepelték, a felvidéki és az egyetemes magyar irodalom meghatározó egyéniségeként Pozsonyban él, határozottan megkülönbözteti a csehszlovákiai és a szlovákiai magyar irodalom fogalmát is. Ő maga, úgy tűnik, inkább a két háború közötti és a hatvanas évek demokratikus-liberális csehszlovákiai szellemiségének világirodalomra nyitott „szülötte”.
Ha a feladatunk az, hogy tevékenységét jellemezzük és értékeljük, költészetét pedig szélesebb kontextusba helyezzük, akkor a „csehszlovákiaiság” mellett a délvidéki Új Symposion is eszünkbe jut. Ez az Újvidék-központú magyar művészeti kezdeményezés a hatvanas években egyszerre próbált modern és alternatív lenni úgy, hogy kulturális téren vetélkedhessen a Budapest-központú, kádári Magyarország irodalmával. Csehszlovákiában Tőzsér Árpád volt az, aki mintha hasonló célokat tűzött volna ki maga elé, legalábbis időben, távolról szemlélve az akkori magyar irodalmi életet, így tűnik. Mennyire van igaza annak, aki ezt állítja?
Az irodalom és benne a költészet is – mindenképpen korfüggő, legalábbis bizonyos vonatkozásokban az. Ilyen értelemben természetesen hatott ránk a hatvanas években a csehszlovák közélet liberalizálódása is, valamint az Új Symposion-közvetítette jugoszláviai szabadabb, „avantgárdabb” légkör is. A csehszlovákiai liberalizálódási folyamatnak egészen pontosan meg lehet jelölni a kezdetét. 1963-ban volt Liblicén az a Kafka-konferencia, amely következményeiben a hatvannyolcas „prágai tavaszhoz” vezetett, így korszakhatárnak tekinthető. Kafkának azt megelőzően a nevét sem volt szabad kiejteni vagy leírni Csehszlovákiában. A konferencia valóságos áttörésnek számított, mert az irodalom után a közélet és a politika is liberalizálódni kezdett. Meggyőződésem, hogy 1968, a csehszlovákiai „bársonyos” vagy – ahogy a szlovákok mondják – „gyengéd forradalom” 1963-ban és Liblicén kezdődött.
Hol van ez a bizonyos Liblice?
Csehországban, Prága közelében. A Kafka-konferencia után áradni kezdtek ránk a cseh, a közép-európai és világirodalmi hatások. Megismerkedtünk a cseh avantgárd irodalommal és költészettel, utána a lengyel abszurd színházzal. Ezek a ránk szakadó világirodalmi hatások eredményezték, hogy a hatvanas években minőségileg más költészetet, más irodalmat kezdtünk mi is művelni, mint korábban.
De ezt itt Magyarországon nem egészen értették. Mint ahogy azt sem, hogy mit keresnek például az ön verseiben a szlovák és idegen nyelvű vendégszövegek. (Ezt itt ma este az egyik értékelője is szóvá tette.) Másként fogalmazva: Ön egykor úttörő szerepet vállalt a Felvidéken, tehát a magyar nyelvterület egy részén, de művei befogadásának voltak bizonyos korlátai – a Kárpát-medence más magyarlakta régióiban.
A magyarországi recepciónk abban az időben nagyon érdekesen alakult. Budapesten sokszor egyszerű, közönséges óvatosságból nem fogadták el bizonyos dolgainkat, nem akarták ingerelni a csehszlovák elvtársaikat, meg aztán igen, volt sok olyasmi is a költészetünkben, amiről Ön az imént beszélt. Cselényi László például – Esterházy Péter szerint a legmakacsabb magyar avantgardista – abban az időben, a hatvanas évek közepén járt Párizsban, ahonnan hozta az avantgárd-hatásokat, délről jött a jugoszláviai magyar irodalom, az Új Symposion, északról a cseh és lengyel avantgárd hatása. Volt mit magunkba szednünk. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején megerősödtünk az Egyszemű éjszaka című antológia fiatal nemzedékével, amely mintegy ráállt arra a vonalra, amit korábban mi, néhányan képviseltünk. És így már olyan átütő erőt jelentettünk, amit nem lehetett nem figyelembe venni. Az 1969-et követően, de főként az 1970-es években kiteljesedő heves sajtóvita közvetlenül az Egyszemű éjszakáról szólt ugyan, de kimondatlanul rólunk, idősebbekről, a korábbi kezdeményezőkről is szó volt benne. A mi sorsunk is kockán forgott.
Mennyire számít ez az egykori kezdeményezés ma folytatható hagyománynak?
Az idők során érdekes módon az avantgárd is „klasszicizálódott”. A mai magyar irodalomban ez a klasszicizálódás viszont inkább megmerevedést és peremre szorulást jelent. Jelenleg a posztmodern iskolát szokták emlegetni, mint meghatározót, mint újat, mint ennek a kornak a kifejezését, de tulajdonképpen már az is széthullóban van. Mai irodalmunknak a sokszínűség, a polifónia, az irányzatok pluralizmusa a jellemzője. De vannak, akik ezt a pluralizmust egyszerűen káosznak látják. Harold Bloom, amerikai irodalomtörténész az irodalom történetét, részben a filozófus Vico nyomán, úgy periodizálja, hogy kezdetben volt az istenek korának (a teokráciának) az irodalma, aztán jött a hősök kora (az arisztokrácia), azt követte az emberek kora (a demokrácia) és a mai kort nemes egyszerűséggel a káosz korának nevezi. Szerinte ma már nem léteznek meghatározó stílus-iskolák. Azt hiszem, igaza van.
Köszönöm a beszélgetést, további jó egészséget kívánunk!
Gecse Géza, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56985,56975,51376,50018,48867″}
További fényképek a Képgalériánkban ITT tekinthetők meg.
