Az igazság relativitásának gyakorlatával naponta találkozunk a politika zegzugos útjain és útvesztőin. Nem szükséges példákkal előhuzakodnom, mert közéletünk kuszaságai – mindnyájunk sajnálatára – bővelkednek ilyen esetekben, melyek előfordulása nem csökkenő, inkább növekvő tendenciát mutat. Ezért nem is ezekkel foglalkozom, hanem életünk egyik ugyancsak szánalmas megnyilvánulásával, amit – egyszerűen az igazság elhallgatásának neveznék ott, ahol pedig nagy szükség lenne annak kimondására.
Ilyen gondolatok is foglalkoztattak az idei Kassai Magyar Kultúra és Történelem Napja kapcsán, amelyre a Kelet-szlovákiai Képtár, történelmi funkciója szerint a valamikori Abauj-Torna Vármegyeház dísztermében, még pontosabban: a számunkra szomorú emlékű kassai kormányprogramot szentesítő falak között került sor. Ide köthető tehát földrészünk legsötétebb idejére emlékeztető dokumentuma, amely bennünket (cseh)szlovákiai, „szlovenszkói”, felföldi, felvidéki magyarokat (a németekkel együtt) háborús bűnösöknek nyilvánított (engem is háromévesként!), és az ebből fakadó Beneš-dekrétumok egy része alapján az állampolgárság megvonására és vagyonvesztésre ítélt. A hírhedt dekrétumok nemcsak „a hontalanság évei”-re (Janics Kálmán megfogalmazása) nyomták rá bélyegüket, hanem a későbbi évtizedekre is, sőt – a mai napig kiható következményeik vannak. Ennek igazolásául elég a Kassa Európa Kulturális Fővárosa 2013 projektet említeni, amely látványosan mellőzte történelmünket, kultúránkat, anyanyelvünket!
A Vármegyeháza, amely a valamikori Magyar Királyság évszázadokon át európai szintű vármegyerendszerének a szimbóluma volt (és nem mellékesen: magyarok építették!) engem a mai napig a legzordabb időkre emlékeztet: a kitelepítésre, a deportációra, a magyar szó tiltására, a magyar iskolák bezárására, a reszlovakizációra, amelyek gyermekkorom rettenetei voltak, és Damoklész-kardjaként függtek szülőfalum és egész itteni közösségünk feje felett. Számomra mindezeket asszociálja maga az épület, elég ha kiadós sétáim alatt elhaladok előtte, vagy rendezvényen veszek részt benne.
Az épület az említett rendezvény alkalmával, mintha dokumentálni akarta volna számunkra rideg voltát; fogvacogtató hideggel fogadta az elsők között érkezőket, a műsor félórás késése arra (is) szolgált, hogy a közönség lélegzetével kicsit felmelegítette a díszterem levegőjét, aztán pedig következett Beethoven Örömódája, amely biztató alaphangulatot teremtett. Amikor a Csemadok kassai elnökének megnyitó beszédében egy szó sem hangzott el a rendezvény színhelyéről (a Kassai Magyar Kultúra és Történelem Napján?!), botor fejemmel arra is gondoltam, talán a bérleti szerződésben lett kikötve (?!), hogy nem eshet szó arról a bizonyos 1945-ös kormányprogramról – az 1998-as kormányzati jelenlétünket rögzítő koalíciós szerződés kísértéseként! -, (de maliciózusan még az is megfordult a fejemben: inkább a terem kifűtését garantáló pontot kellett volna jobban nyomatékosítani!). Gondoltam, hogy majd a következő fellépők helyre teszik az egészet, mert következett az Európai Bizottság magyar biztosa, az EU parlamenti képviselője, majd a magyar párt elnöke. Hiábavalónak bizonyult az elvárásom, nem tették meg – mellőzték, elhallgatták! Szó esett ugyan arról, hogy Kassa az európai értékek támogatója, de arról, hogy az itt megfogalmazott kormányprogram táptalaja lett a Beneš-dekrétumoknak (névadója cinkosságot vállalt a bolsevizmussal és KGB-ügynök volt!), és hogy ezek közül több – például a kollektív bűnösségünket kimondó okirat – nincs összhangban az európai hagyományokkal, szokásjoggal, s az EU szabályaival és törvényeivel sem!
A huszadik század egyik legbölcsebb (itt most mellőzzük az ideológiai beállítottságot!) szlovák értelmiségije, írója, Vladimír Mináč valahol ezt mondja: …A nemzet történelméből egyetlen mozzanatot sem lehet büntetlenül kitörölni. Igen, a kassai kormányprogramról és a Beneš-dekrétumokról kötelességünk egyértelműen, világosan, határozottan, tisztán kimondani, hogy a legsötétebb időkre emlékeztető kollektív bűnösség szellemében fogantak, és szégyenfoltot jelentenek az európai értékrendszeren. Nyilvánvaló, hogy több mint hetven év után el kellene jönni a megbocsátás (nem a feledés) idejének, de az mindenki számára nyilvánvaló: megbocsátani csak akkor lehet, ha bocsánatot kérnek!
Azt hiszem, abban egyetértünk: az igazság elhallgatása elfogadhatatlan. Tudom, hogy vannak taktikai determináló helyzetek, mint például egy felfokozott választási kampány. (Jegyzetemet én is abból kifolyólag nem vetettem papírra a rendezvény után, nehogy a várható sikertelenség bűnbakjának legyek kikiáltva!) Fábry Zoltán szellemében a jogfosztottságot, az emberi méltóságot sértő tetteket nem lehet elhallgatni, szőnyeg alá söpörni, azokat minden adott alkalomkor szóvá kell tenni.
És epilógusként még egy gondolat. A magyar-szlovák kommunikációban is nyitottabb hangnemre kell váltani. Valahogy rajtunk keresztül is tudatosítani kellene szlovák partnereinkkel, barátainkkal, hogy Csehszlovákia, és ezen belül Szlovákia nem győztes csatákban, egymás ellen vezetett véres háborúkban jutott színmagyar területekhez, hanem ármánykodás és a nagyhatalmak szeszélyes ajándéka által. Az ajándékot pedig az európai értékek és mértékek szerint illik kezelni: nem megszüntetésén, kiiktatásán munkálkodni, hanem a megajándékozottak büszkeségével mindent elkövetni az ajándék megtartásáért, fennmaradásáért és felvirágoztatásáért.
Ez a civilizált és európai út!
Máté László, Felvidék.ma
Fotó: Gauss
