Június 4-hez közeledve évről évre fellángol a vita a 2010. május 31-én, a Magyar Országgyűlés által elfogadott, hivatalos nevén Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényjavaslatról, amely megszavazása után a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét, utalva ezzel az 1920-ban ezen a napon aláírt trianoni békeszerződésre.
A közvélemény egy része ma is ellentmondásosan viszonyul ehhez a naphoz mind Magyarországon, mind külhonban. Vannak, akik felháborodottan utasítják vissza, hogy ezen a gyásznapon „ünnepeljenek”. Ez a megközelítés azért nem jogos, mert egy alapvető félreértésből fakad.
Lehet-e ünnepelni ezen a napon? A magyarság egyik legnagyobb tragédiájának emléknapján ez a kifejezés első hallásra talán valóban sértőnek tűnhet, de egyáltalán nem erről van szó. A törvényalkotók a javaslat megfogalmazásakor egyértelműen fogalmaztak: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek,amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, és egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. És itt van a lényeg.
A jogalkotók szándéka egyértelműen az volt, hogy kinyilvánítsák összetartozásunkat. Azt a tényt, hogy bár nyolc országban élünk, de egy nemzet vagyunk, és igen, ezt lehet ünnepelni. Joggal lehetünk büszkék arra is, hogy a trianoni utódállamok már a kezdetektől szinte minden lehetőséget megragadtak – a puhább eszközöktől egészen a fizikai megsemmisítésig – hogy az uralmuk alá került magyar közösségeket megtörjék, de a szándékuk, a homogén nemzetállam megvalósítása kudarcot vallott.
Átvészeltük az erőszakos kitelepítéseket a Felvidéken, megmaradtunk a Ceausescu-rezsim utáni Erdélyben, jelen vagyunk a több impériumváltást is megért Kárpátalján, és a partizánok bosszújától, valamint a délszláv háborútól meggyötört Vajdaságban és Horvátországban.
Úgy gondolom, hogy emlékezni kell és fejet hajtani Trianon több millió névtelen áldozata előtt, ez mindenkori kötelességünk. Viszont ha körülnézünk a Kárpát-medencében, akkor bizakodásra adhat okot, hogy a külhoni magyar közösségekben a rendszerváltások óta eltelt évtizedekben felnőtt egy olyan új magyar nemzedék, amely már nem elszenvedője, hanem alakítója akar lenni a politikai döntéseknek.
Amelyik már nem elégszik meg a hangzatos beszédekkel és politikai jelszavakkal, hanem tevékenyen részt akar venni szülőföldje arculatának és a saját életének az alakításában.Vállalkozik, kétnyelvűsít, büszke a hagyományaira és ápolja azokat, de nyitott az innovációra, az újszerűre is.
Az egyszerűsített honosítási eljárás lehetővé tette a nemzet közjogi újraegyesítését, a modern tömegkommunikációs eszközöknek köszönhetően pedig valósággá vált, hogy hihetetlen gyorsasággal építhetünk kapcsolatokat egymással, figyelemmel követhetjük az elcsatolt országrészek magyarságának közéleti-politikai eseményeit, és ezáltal még inkább elmosódtak a közénk ékelődő államhatárok.
A június 4-i megemlékezéseken bizonyára mindenkinek eszébe jutnak majd a jelen problémái és kihívásai is: a magyar képviselet fájó hiánya a pozsonyi parlamentből, az egymással is marakodó magyar pártok Romániában, vagy a háború árnyékában élő kárpátaljai magyarság.
Aggodalommal figyeljük az újabb és újabb népszámlálási adatokat, amelyek gyorsuló mértékű fogyásunkról árulkodnak, és kulturális emlékeink szándékos pusztítását. Azonban megpróbáltatásaink ellenére – és a centenáriumhoz szélsebesen közeledve – még mindig hallatszik magyar szó Ojtoztól Nyitracsehiig, Szabadkától Rimaszombatig, Csúzától Beregszászig. Az összetartozás napján én ezt ünneplem.
