Nem piros betűs ünnepnap, de a legbensőségesebb. Egy szál virággal, egy tábla csokival, valami aprósággal lepjük meg azokat, akiknek az életünket köszönhetjük. E szép májusi vasárnapon, anyák napján keresetlen szavakkal, ölelésekkel halmozzuk el az édesanyákat.
Mama, mami, anya, anyu, anyuka, anyuci, anyucika… Mindenki máshogyan szólítja, becézi édesanyját. Azt a tüneményes teremtményt, aki kilenc hónapig méhében hordozta, fájdalmak közt e világra szülte, hogy aztán amíg csak él, féltőn a gondját viselje, útját egyengesse, olykor még szinte a lélegzetét is figyelje. Az édesanyák, ha tehetnék, mindentől megóvnák gyermekeiket, bársony szőnyeggel borítanák be előttük az utat a nagybetűs életbe, hogy ne legyen göröngyös, hepehupás.
Hogyan is köszönhetnénk meg mindazt, amit értünk tesznek egész életükön át? Vissza lehet adni azt a sok jót, amit tőlük kapunk? Reménytelen vállalkozás lenne. De ha felnőtt életünkben arra törekszünk, hogy gyermekeinknek mi is féltő, jó anyái, szülei legyünk, talán továbbadjuk az anyai örökséget.
Az anyaság, amit gyakran a legszebb, sőt akár legszentebb hivatásként is emlegetünk, válságban van. Értékvesztett világunkban nem övezi a neki kijáró tisztelet. Napjainkban azt a nőt, aki több gyermeket is vállal, sokszor furán méregetik, bántó megjegyzéseket tesznek rá. Pedig piedesztálra kellene állítani, hisz oly kevés gyermek születik modern világunkban! A karrierizmus, a szingli életmód, a társtalanság kegyetlen korában nagyon sok nő nem jut el odáig, hogy anya lehessen. Ami még rosszabb, egyre többen nem is vágynak erre a szerepre. Sokan túl későn, negyvenes éveiket taposva, ocsúdnak fel, és próbálnak felugorni arra a bizonyos vonatra… Amikor már vészjóslóan ketyeg a biológiai óra!
Pedig akinek van gyermeke, az tudja, nincs az a karrier, ami többet érne, mint a babaillat, az első bizonytalan lépések, a macskakaparás a füzetben, ami betűnek szeretne látszani… Nincs nagyobb boldogság, mint a szalagavatón táncot lejteni az immár felnőtté érett, egyszervolt kisfiúval – aki anya szívében amúgy mindörökké kicsi fiú marad… Akkor is, amikor már nősülni készül, vagy büszke apukaként viszi gyermekeit az óvodába.
Életre szóló szerelem. Eltéphetetlen kötelék. Vér- és dacszövetség. Ez az anya és gyermeke közti kapcsolat. Lehetnek benne mélypontok, hullámvölgyek, nehéz időszakok. Az élet nagy rendező, a forgatókönyvet százszor is átírja. De minden anya számára a gyermeke az élete értelme, ha tetszik, főműve. Egyszer megkérdeztem anyukámtól, hogy lehet minden gyermeket egyformán szeretni. Bölcs választ adott, minden gyerekedet másért szereted, mert minden gyerek egyedi, még akkor is, ha testvérek.
Köszi, mami. Ezt is, meg az elmúlt sok-sok évtized minden miattam átvirrasztott éjszakáját, értem mondott imáidat, kedvenc ételeimnek az asztalra varázslását, hogy felemeltél, amikor csúnyán elestem… Még a dorgáló, szigorú szavakat is. Mert most már tudom, hogy értem haragudtál, nem ellenem. Most már ismerem a titkot, hogy míg élünk, gyermekeinkért aggódunk és az ő boldogságuk a leghőbb vágyunk.
