Augusztus 12. és 14. között immáron második alkalommal került megrendezésre a Szepsi Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont napközis tábora, melynek idei kerettörténete Mózes volt.
Ki volt Mózes? Mi jut eszedbe, ha Mózes nevét hallod?
- A csecsemő, akit az édesanyja elrejtett egy kosárban a Nílus folyóban?
- A fiú, akit a fáraó lánya nevelt fel fényűzésben, de aki soha nem felejtette el, hogy izraelita?
- A férfi, aki 40 évig Midiánban élt pásztorként?
- A férfi, aki egy égő bokornál beszélt Istennel?
- A férfi, aki odaállt Egyiptom uralkodója elé, és bátran felszólította, hogy engedje szabadon az izraelita rabszolgákat?
- A férfi, aki Isten utasítására tíz csapást jelentett be Egyiptomban, amikor a fáraó dacolt az igaz Istennel?
- A férfi, aki kivezette az izraelitákat Egyiptomból?
- A férfi, aki kettéválasztotta a Vörös-tenger vizét?
- A férfi, aki a tízparancsolatot közvetítette az izraelitáknak?
Ezek a tettek mind Mózes nevéhez fűződnek, sőt ennél még sokkal több is. Nem csoda, hogy ezt a hithű férfit nagy tisztelet övezi a keresztények, a zsidók és a muszlimok körében egyaránt. Mózes kétségkívül olyan próféta volt, aki „félelmetes tetteket” hajtott végre. Engedte, hogy Isten felhasználja. Mindemellett hétköznapi ember volt. Mint más prófétáknak, neki is „a mieinkhez hasonló érzései voltak”. Sok olyan nehézséggel nézett szembe, amilyenekkel mi is találkozhatunk, és sikerült legyőznie ezeket.
Mózes döntései azt tükrözték, hogy hisz Isten ígéreteiben. Kényelmes, fényűző élete lehetett volna Egyiptomban, ő azonban lemondott erről, „inkább választva, hogy az Isten népével együtt durva bánásmódban részesüljön, semmint hogy ideig-óráig élvezze a bűnt”.
Vajon elhamarkodta ezt a döntést, és később megbánta? Nem, mivel a Biblia azt írja róla, hogy „rendíthetetlen maradt, mintha látná a Láthatatlant”. Soha nem bánta meg a döntéseit, amelyekre a hite indította.
Illusztráció (pixabay.com)
Mózes igyekezett mások hitét is erősíteni. Gondoljunk csak arra, hogy mi történt, amikor az izraeliták látszólag csapdába kerültek: az egyik oldalról a fáraó serege fenyegette őket, a másik oldalról pedig a Vörös-tenger zárta el az útjukat. A közelgő vesztüktől tartva rémületükben Istenhez és Mózeshez kiáltottak segítségért. Mit tett erre Mózes?
Ekkor még nemigen tudhatta, hogy Isten ketté fogja választani a Vörös-tengert, s így utat nyit a menekülő izraelitáknak. Abban viszont biztos volt, hogy valamilyen módon megvédi a népét. Szerette volna, hogy a többi izraelita is bízzon ebben. A beszámoló szerint ezt mondta nekik:
„Ne féljetek, legyetek erősek, és meglátjátok az Úr segítségét, amelyet ma nyújt nektek.”
(vö. Kiv 14,13). Vajon sikerült megerősítenie a nép hitét? Igen, hiszen a Biblia nemcsak őróla, hanem az összes izraelitáról mondja azt, hogy „hit által keltek át a Vörös-tengeren, mint valami szárazföldön”. Mózes hite tehát nemcsak neki adott erőt, hanem azoknak is, akik példát vettek róla.
Mit tanulhatunk Mózes példájából?
Úgy utánozhatjuk Mózest, ha mi is olyan döntéseket hozunk, amelyek az Isten ígéreteibe vetett hitünket tükrözik. Az egyik ilyen ígérete az, hogy gondoskodik rólunk, ha elsőbbséget biztosítunk az imádatának (Mt 6,33). Persze ezt talán nem olyan könnyű megvalósítani, amikor a többség nagy jelentőséget tulajdonít az anyagiaknak. De biztosak lehetünk abban, hogy ha igyekszünk Urunk, Jézus Krisztus tanítása szerint élni, a mennyei Atya mindennel el fog látni, amire szükségünk van. Ezt ígéri:
„Semmi esetre sem hagylak cserben, és el sem hagylak semmiképpen”. (Zsid 13,5)
Adja Isten, hogy segítsünk másoknak is megerősödni a hitben. A bölcs szülők, nevelők, lelkipásztorok például felismerik, milyen nagy szerepük van abban, hogy a gyermekeikben kialakuljon az őszinte hit. Ahogy nőnek, úgy kell őket is megtanítani arra, hogy Isten létezik, és vannak erkölcsi irányadó mértékei. Arról is tanúságot kell nekik tenni, hogy az szolgálja leginkább a javukat, ha igazodnak ezekhez (Iz 48,17,18). A felnőttek ezzel egy igazán értékes ajándékot adnak a gyermekeiknek, segítenek nekik hinni abban, hogy Isten „van, és hogy megjutalmazója lesz azoknak, akik komoly igyekezettel keresik őt” (Zsid 11,6).
Michelangelo Mózes-márványszobra a római San Pietro in Vincoli templomban, II. Gyula pápa síremlékén (Fotó: pixabay.com)
Ismételten csak kívánni lehet, hogy
„A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg.” (Jak 1,22).
A második nap kedves színfoltja volt, hogy a nyári tábor részvevői a Mária Rádió élő közvetítésében délután 3 órakor közösen elimádkozták az isteni irgalmasság koronáját a bodollói, Sarlós Boldogasszonynak szentelt filiális templomban, ahol fél öt órai kezdettel fatimai engesztelő imatalálkozót vezetett Weiszer Attila nagytárkányi plébános, pappá szentelése 25. évfordulója emlékére, hálát adva az eddig kapott negyedszázados mindennemű ajándékért.
A diákok, a tanárok, a szülők és a nagyszülők együtt imádkoztak a rádió hallgatóival – határon innen és határon túl – nemzeti szentjeink támogatását kérve, hogy gyermekeink életútjukon el ne fáradjanak.
Tagadhatatlan és kétségtelen ugyanis, hogy olykor rémes körülöttünk a világ, de hittel vallják, ha Urunk, Jézus Krisztus irgalmas Szívét szemlélik, bátran, felemelt fejjel lépkedhetnek, mert célba jutnak, mint egykor Mózes. (vö. Szent Fausztina, 886).
A zarándokok egy emlékképet kaptak, rajta a csíksomlyói ének bodollói változatával, amit legnagyobb meglepésre mindenki szinte azonnal meghatóan, nagyon szépen énekelt.
Óh, én édes jó Istenem,
Oltalmazóm, segedelmem.
Vándorlásban reménységem,
Ínségemben lágy kenyerem.Vándor fecske sebes szárnyát,
Vándorlegény vándorbotját,
Vándor ember reménységét,
Jézus, áldd meg népünk földjét!Vándor fecske hazatalál,
Édesanyja fészkére száll.
Haza jöttünk, megáldott a
Bodollói Szűz Mária.
Úton vagyunk, de nem gyökértelenül
A harmadik nap és egyben az egész nyári tábor tanulságát és üzenetét röviden egy mondatban így fogalmazhatnánk meg – úton vagyunk, de nem gyökértelenül.
Látva látjuk és hallva halljuk, jó, ha az Izrael népéről szóló történeteket önmagunkra, saját életünkre is értelmezzük. Hiszen az Isten ellen fellázadt emberiséghez tartozunk, és úgymond, mintegy a Paradicsomon kívül, a vadmezős világba születtünk. A keresztségben azonban a mi Urunk Jézus Krisztus szentségileg elhaladt mellettünk, gyöngéden fölénk hajolt, s így szólt hozzánk: Élj! Megszeretett minket, az Énekek énekét dalolta lelkünknek. De nem a régi Paradicsomba, hanem az örökkévaló isteni szerelem húsvéti kertjébe helyezett: megmosott a keresztség fürdőjében, felkent az üdvösség és kiválasztottság olajával, szent Testével és Vérével táplál, és saját Lelkéből ad nekünk, hogy egy életet élhessünk vele…
Sajnos, olykor-olykor elbízzuk magunkat, s ha nem tagadtuk is meg nyíltan az életszövetséget, amelyet kötött velünk, de nemegyszer megfeledkeztünk róla, és úgy élünk, mint keresztjének ellenségei.
Ezért is jók ezek a lelki táborok, amikor tudatosítjuk, hogy Isten mindig mellettünk maradt, készen arra, hogy megújítsa és beteljesítse a szövetséget, amelyet ifjúságunk hajnalán kötött velünk.
Egy gyermek a táborozók közül arra a kérdésre, hogy mi tetszett neki legjobban a nap folyamán, azt válaszolta – a közös imádság. Igen, hiszen lelkünk mélyén visszhangzik szava: „Akarom, hogy gyógyulj meg, akarom, hogy tisztulj meg, akarom, hogy láss, akarom, hogy járj, akarom, hogy örökké élj, mert én mindörökre veled akarok lenni, árva, szegény lélek, akinek nincs és nem is lehet más Istene, csak én, akit véremen másodszor vettem meg magamnak.”
Köszönjük a szervezőknek, a szülőknek és a nagyszülőknek, a tantestületi tagoknak és nem utolsósorban gyermekeinknek: hogy úton vagyunk, és nem gyökértelenül.
