A két világháború közötti Magyarország politikai rendszeréről, társadalmáról, külpolitikájáról, kultúrájáról, az ország II. világháborús részvételéről, Horthy Miklós szerepéről és az antiszemitizmusról rendezett szakmai konferenciát a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztálya. Az MTA Dísztermében – a járványra tekintettel – az akadémikusok voltak csak jelen, az érdeklődő szakmai és civil közönség számára online közvetítették, illetve streamelték a kétnapos konferenciát.
A tanácskozás és vita egészén – noha a szervezők hét külön egységre bontották – állandóan visszatért a külpolitika, a területi revízió és a világháborúban való magyar részvétel kérdése.
Külpolitika és revízió
A Külpolitika és revízió panel bevezető előadását tartó Zeidler Miklós emlékeztetett arra, hogy a külpolitika feladata: az állami szuverenitás megőrzése.
Ehhez képest az I. világháború befejezésekor Ausztriától elszakadva, Magyarországnak sem önálló hadserege, sem külpolitikája nem volt, a külföld nem ismerte el, és szinte prédának jelölték ki az országot.
Amikor a népköztársaság, tanácsköztársaság, vörös terror, fehér terror után végre megalakult Huszár Károly kormányát elismerve, 1919. decemberében a magyar delegációt meghívták a párizsi békekonferenciára, az már sikernek számított.
A történész nem a békediktátum ismert részleteivel foglalkozott, hanem rámutatott arra,
hogy a magyar politikusok, diplomaták közvetlenül érzékelhették Európa megváltozott világát, benne a győztesek és vesztesek sorsának keserű különbségét,
viszont nagy jelentősége volt annak az adatbázisnak, amelyet a békedelegáció számára állítottak össze a magyar tudósok, mert erre támaszkodott a későbbi revíziós politika.
Zeidler Miklós (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Bethlen István miniszterelnök céltudatosan haladó külpolitikája révén Magyarországot 1922-ben felvették a Népszövetségbe, amelyet sokan a győztesek klubjának tartottak, de Bethlen a határon túlra került magyarság érdekében dolgozott a népszövetségi tagságért. Egy banki hasonlattal élve mondta, hogy Trianonban Magyarország kifizette tartozását, most a követelései teljesítéseit várja. 1939-ig 44 ügyet tárgyalt a Népszövetség, ezek közül hatban volt érintett Magyarország, viszont 100 panasz érkezett a magyar kisebbségek helyzetével kapcsolatban, és ezekből csak 3 zárult kedvező döntéssel.
A magyar külpolitikában nagy szerepe volt az olasz támogatásnak, Mussolini még a revízió mellett is felszólalt, ami fő célként az egész Horthy-korszakot végig kísérte, s aminek szükségességében minden magyar párt – a baloldaliak is – egyetértett, s abban is, hogy békés úton kell elérni. Mértékében már jelentős eltérések voltak a koncepciókban.
Teljes revízió, a „mindent vissza” követelése szólt a magyar közvéleménynek, és ezt hirdették a konzervatív pártok. Az etnikai revízió, vagyis a határok mentén a többségi magyar területek és a Székelyföld, utóbbi valamilyen folyosóval összekötve, ez volt a minimális cél, e mögött állt a baloldal. Volt egy átmeneti változat is, amely a nyelvhatárokon túl bizonyos gazdasági és honvédelmi szempontokat is figyelembe vett.
Az 1920-as évek végére fogalmazódott meg a hivatalos álláspont, amely a wilsoni elvek alapján állva a határok menti magyar területek visszaadását követelte, a más nyelvűeken viszont népszavazást. Bethlen ehhez kereste a támogatókat: a győztesek közül Washington, London és Párizs felé építette a kapcsolatokat, de a szovjet-német rapallói egyezmény után számolt a szovjettel is.
Zeidler Miklós a bethleni politika sikerének tartotta, jóllehet 1938-ban már nem ő volt a miniszterelnök, a Felvidék és Kárpátalja visszatérését, amit a nyugati hatalmak is elfogadtak.
Erdéllyel kapcsolatban Barcza György (1938-41 londoni követ) memoárjára hivatkozott, akinek Teleki Pál kifejezte félelmét, hogy a visszacsatolás ára a háborúban való részvétel lesz.
A bevezető előadáshoz felkért hozzászólók abban egyetértettek, hogy a kor vezető politikusai: Bethlen, Teleki, Gömbös pontosan tudták, hogy a teljes revízió irreális elképzelés.
Pritz Pál (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Ablonczy Balázs elismerte, hogy a diplomáciai apparátus, noha sokféle területről verbuválódott, meglepő hatékonysággal menedzselte a külpolitikát, félszemét mindig Nyugaton tartva, s ezt szolgálta a kulturális külpolitika is: a Collegium Hungaricumok hálózatával. L. Balogh Béni a közvélemény megtévesztését vetette szemükre, s azt, hogy a visszafoglalások miatt növekedett a többségiek ellenszenve a magyarság iránt. Hornyák Árpád szerint ez a politika volt az, amit folytatni lehetett a közvélemény és az elszakított területeken élő magyarok miatt.
A külpolitika és revízió panelt elnöklő Pritz Pál összefoglalójában átmeneti sikernek és szörnyű kudarcnak nevezte a revíziót. Majd egy fordulattal áttért a jelenre, és a történész szakmát kérte, hogy „óva intse a politikai vezetést, hogy próbálja megfékezni azt a szellemi tatárjárást, ami az utóbbi években egyre inkább kibontakozóban van.…Ha lehet szórakozni nagy példányszámú újságokban nagy tudású történészeknek a ’meséivel’, és nincsen óvás, hogy ezt ne csinálják, akkor az a regnáló, a jövőben regnáló hatalom, amelynek a külpolitikai mozgástere egyébként is nemzetközileg súlyosan korlátoztatott, belpolitikailag lesz foglya annak, ami itt kialakul.”
Utolsó csatlós vagy vonakodó szövetséges?
A következő témák tárgyalásánál is gondoskodtak a szerkesztők arról, hogy szembesüljenek a különböző álláspontot képviselő történészek.
Ungváry Krisztián (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Az Utolsó csatlós vagy vonakodó szövetséges? Magyarország a II. világháborúban panel elnöke Szakály Sándor volt, a bevezető előadást Ungváry Krisztián tartotta, aki szemben a közhellyel, miszerint történelmietlen a „mi lett volna, ha…?” kérdés, úgy véli, hogy a történelem kutatásának izgalmát az adja, ha bizonyos fordulópontokon lehetett volna másképpen is dönteni.
Elkerülhette-e Magyarország a háborús részvételt? A történész szerint a revízió nem volt elegendő ok, hiszen Bulgária és Finnország is kedvezményezett volt.
A felkért hozzászólók közül Számvéber Norbert szerint nem jó a finn példa, mert nem hasonlítható össze a két ország geostratégiai helyzete.
Ami az utolsó csatlós szerepet illeti, ezt a bélyeget Andics Erzsébet kommunista történész ragasztotta Magyarországra. Ungváry viszont felsorolta, hogy a Reichstagot franciák védték, hogy szlovákok, olaszok, és horvátok is ott vannak az „utolsó csatlósok” között, az utóbbi tovább is, mint mi. Viszont vonakodóként sem vagyunk egyedül, mert mindegyik németekkel szövetséges kormányzat igyekezett védeni a saját érdekeit.
Ami érthetetlen, hogy a magyar háborús szerepvállalás 1944 őszéig nagyon visszafogott volt, akkor viszont felesleges volt mozgósítani jelentős erőket arra a 600 km hosszú arcvonalra, ahová a németektől már nem jutott pótlás.
Számvéber szerint a magyar haderőt akkor kellett nagy számban mozgósítani, már nyár elejétől, amikor a szovjet erők már csupán egy napi távolságban álltak.
Szakály Sándor (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Ennek a panelnek legérdekesebb perceit Pető Andrea szerezte Kovácsné című előadásával, amelyet a külföldön lévő szerző helyett az elnöklő Szakály Sándor olvasott fel. A hallgató első pillanatban arra gondolhatott, hogy a nagyon gyakori név jelkép, talán a háborút megszenvedő nőké. De nem. Valóságos történelmi személy dr. Kovács Istvánné, aki a Magyar Nők Pártja elnökeként bejáratos volt Horthy Miklós kormányzóhoz.
Pető Andrea már a háború utáni, népbírósági perekben találkozott Kovácsné nevével, mint tanúval a nyilas Baky László perében.
Magyarország német megszállása után járt nem egyszer Horthynál, rá, mint nőre nem figyelt fel a német elhárítás. Állítólag a zsidó deportálásokkal kapcsolatban az Óbudán összegyűjtött vagonokról tájékoztatta a kormányzót, és 280 kivételezést intézett el nála. Azt is vallotta, hogy jelen volt Horthy és egy svéd úr találkozásánál.
A kormányzó személye külön panel volt „Horthy Miklós: honmentő és/vagy honvesztő? címmel Romsics Ignác elnökletével. A bevezető előadást Turbucz Dávid tartotta, reális, korrekt képet rajzolva Horthyról, kevés új elemmel, de a korszak névadójáról már nemigen lehet új adatokat előhozni. Csupán az őt megítélők érzelmi, indulati hozzáállása különbözhet. A címben feltett kérdésre az egyik felkért hozzászóló: Bencsik Gábor adta meg a – talán a közvélemény többsége által is elfogadható – választ:
„Sem honmentő, sem honvesztő, hanem stabil értékrenddel bíró ember, akitől nem lehet elvitatni, hogy a külső kényszerek előtt élhető ország volt Magyarország.”
