Jut eszembe ez az ismert Babits idézet. Vajon a mai helyzetre értelmezve ki a cinkos és ki a néma. A kötelező úgymond egészségünket védő szájmaszk az egyik legtökéletesebb szimbóluma a hallgatásnak, elhallgattatásnak.
De mindenki maga tudja: óvja, védje magát, a másikat. Megjegyzem: soha senkit nem akartam sem fertőzni, sem megbetegíteni, s most mégis rám fogják, ha netán nem teszem fel az utcán, természetben, mert nem látok, nem ismerek fel embereket, sőt barátokat – s főleg nem tudok énekelni (pl. a templomban, de ezt is megoldották), az unokámmal, a gyerekeimmel, utcai embertársaimmal meg lassan nem is társalgok.
Mert rohanunk egymás mellett, mert sorba állni kell, mert kijárási tilalom lesz, mert nem akarok fertőzni, – s rohanok haza én a nyugdíjas, aki bezárkózik és se ki, se be, mintha így lenne jó. De meddig? Lassan egy éve tart. Megfosztva örömöktől, élményektől, közösségtől.
S már cm-re szabályozzák, órára időzítik életünk kinti megnyilvánulását, nyugdíjasokat, gyermekükkel otthon lévő anyukákat, online tanuló diákokat, pedagógusokat. S hosszan sorolhatnám még egyre növekvő kínjainkat, aggodalmainkat, legfőképpen a családért, gyerekeinkért, unokáinkért. Mert soha meg nem élt terror, ijesztgetés, pánik keltés dől a médiákból, az internetről. Sehol egy együttérző, bátorító, reménykeltő szó – az emberek legalább pici megnyugtatására. Tudom, világot rengető dolog ez, s mindenütt ott van, de nem mindegy hol, és hogyan kezel egy állam vezetése ilyen szokatlan helyzetet.
A nemzetállam polgárai, a jelenlegi kormány ellentábora, de civilek is ontják az aggodalmukat, félelmüket, átkaikat, a terrorszerű minden kötelező eljárások miatt. S csak mi felvidéki magyarok, itt kuksolunk, s nekünk, értünk senki szót sem emel (most nem politikai szózatra, autonómiára értve – mert most ez nem aktuális), de még megértő, léleknyugtató szó sem jön le, sem médiából, sem honlapokról (olykor papjainktól igen). Tudom, áltatni nem akarnak, de erre a lelki kínra, most kevés a telefonos segélyszolgálat.
Polgármester, tanító, közéleti ember, vezető, kis-, és nagyvállalkozó, várná azok gondolatait, szavait, akik legalább élniakaráshoz segítenék az érzékenyebb lelkületűeket.
Az ifjak a kamaszok lehet megoldják a kritikus helyzetben, a bulikkal, a híd alatti összejövetelekkel, s most a hajnali éjszakai kijárási engedéllyel, a kábulást hozó tűvel, s megannyi kreatív ötlettel, mert ők nem „nyavalyognak” mert ők „cselekvő emberek” – ki-ki tehetsége, körülményei alapján.
A gyermekeink, unokáink, akikért szól ez a jajkiáltás, az aggodalom, a jövő-féltés, mert semmit nem értenek a világból, főleg ha már 4-6 éves kortól betapasztjuk a szájukat, s már az óvó nénit sem értik. Értelmi fogyatékosságuk itt kezdődik.
Teljes elkeseredésemben írom soraimat, gondolom nemcsak saját gondolataimat „Óh, én nem így képzeltem el a rendet”- József A. Levegőt c. verséből idézve.
Hogy a legnagyobb magyar szervezet „potom 5.-€-ért” logós maszkot ajánl körlevélben rendelésre kínálva. Hogy egyes politikusaink most ebben a helyzetben ott posztolnak, fotózkodnak, az mellett a kormányfő mellett, akinek egy hiteles szava nincs – igaz a kötelező tesztelést véghez viszi, meg lehet a többit is? – ebben betartja szavát.
Értem én! Világválság van, de a nagy bajban, mindig egymást kellene segíteni, így volt ez a történelem folyamán, szóval, cselekedettel, vagy gondolattal.
Nekünk hívőknek marad az Istenbe vetett hitünk! Csak benne bízhatunk!
