A magam korabeli, sok-sok tapasztalattal és sokféle divattal szembekerülő nő, emberként, de szülőként, nagyszülőként, sőt már dédszülőként érdeklődve és követve az evilági dolgokat, aggodalmaim egyre inkább növekednek.
Konkrétan a jövő generációja tudás-, és jellembeli fejlődése miatt. Így szokott ez lenni – mondják fiataljaink, az idősebbek már nem értik a mai kort, belebeszélnének (ha hagynák), a jelenkori modern, (kevésbé) konzervatív és keresztény, de inkább a liberális gondolkozású fiatalok mindennapi életébe.
Most inkább a közösségi nevelések furcsa jelenségei aggasztanak.
Az oktatás berkeiben ugyan nem vagyok bennfentes, de mint érdeklődő, és állandó olvasó ember, elképesztő dolgokat látok.
Év végi ünnepségek zajlottak a napokban, ballagások, búcsúztatók, és hallom még a bölcsődések is ballagnak ma már. Na, ez lehet, nem is gond – élmény ez (remélem) a kicsiknek is, (ha nem is értik, nem is emlékeznek majdan rá) öröm a szülőknek, nagyiknak, dédiknek..
Ami egyre inkább elgondolkoztat, hogy a kicsi óvodások már nem mindenütt az oviban tanulják meg a szereplésre kiosztott verset, hanem hazaküldik a szülőknek, hogy tanítsák meg. Van ilyen! Persze a gyerekek nyolcvan százaléka nem tudta elmondani hatévesen sem a neki adott verset, nem még hogy értette volna. Azt hiszem, nem kell elmagyarázni, miért.
Vagy: már alig van óvoda – lehet iskola is –, ahol a gyerek énekelné a neki, róla szóló dalokat. De szól a kazettás zene, a divatos gyermekdalok, csak nem a gyerekek ajkáról. Aztán ha a technika ördöge közbeszól, a 30 fokos melegben akár húsz percet is áll a gyerek a színpadon, mert a tanító néni a technikával bajlódik. S maguktól énekelni, attól már elszoktak a mai gyerekek.
Szóval kínos! Persze van erre ellenpélda is, de nagyon elgondolkodtató a hazai óvónőképzés, hogy oda is betört az elektromos őrület?
Ne essék félreértés, nem mindenáron kritizálni akarok, sőt bántani sem akarok sem pedagógust, sem szülőt,
de ideje lenne elgondolkodni azon, hogy a jövő nemzedékének milyen alapokat adunk otthon, vagy az oktatási intézményekben.
A modern és versenyközpontú világban csak arra lehetünk büszkék, hogy gyermekeink hol, kit győztek le a versenyeken? Hányféle nyelvet tanítunk nekik már az óvodában, meg hány idegen mesével tömjük tele a fejüket?
Ahelyett, hogy élveznék a rövid gyermekkor legszebb éveiben a gyönyörű népmeséinket, vagy a réten, a természetben bontakoztathatnák ki a saját képességeiket a szülők nagy igényei, megfelelési kényszere helyett.
Játszani is engedd, élni tanítsd – ennek kellene az új jelszónak lennie, vagyis a gyermekéveket mozgással, korosztálynak megfelelő játékkal kellene hagyni élni.
Vannak nagyon szép ellenpéldái is ezeknek a jelenségeknek.
Csak rajtunk múlik, hogyan indítjuk el az első hat évüket, amely a szakemberek szerint meghatározó lesz egész jellemük, emberi magatartásuk folyamán.
Az óvónőképzésnél pedig szigorúbb feltételeket kellene szabni, hogy kit vesznek fel erre a pályára, kire lehet bízni a jövő nemzedékét.
Lehet, kevesebb információ, szülői leterhelés kellene gyerekeinknek, helyette több közös – családi és közösségi – élmény, együttlét, és sok-sok beszélgetés jobban fejlesztené gyermekeink értelmi és érzelmi világát.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
