Madách remekműve önmagáért beszél, hiszen a kezdet kezdetén is benne volt az emberi lét értelmének, céljának, küldetésének megfogalmazása, amilyen zseniálisan csakis ő tudta ezt megírni.
A mű teljessége viszont csak akkor bontakozik ki előttünk, ha a legkisebb részletét is feltárjuk, és mindig találunk benne valami újat, érdekeset, találó bölcsességet.
A dráma elemzése során szinte mindenki felteszi a kérdést, hogy az emberiség történelmének bemutatása során miért ábrándul ki Ádám minden társadalmi rendszerből és államformából.
Bár úgy is megfogalmazhatnánk, hogy miért romlik meg minden szép és kívánatos eszme a gyakorlatban, amikor valósággá válik. Esetleg úgy is mondhatnánk, hogy miért látjuk kiábrándítónak a világot, ha a dráma egymást követő színeiben végignézzük az emberiség történelmét. De meg is fordíthatjuk az alapállásunkat: Jó kérdést tettünk-e fel, jól kérdeztünk-e rá a dolgok lényegére?
Az új megközelítés magától kínálja, hogy vajon Ádám szemével látjuk-e az eseményeket, vagy Ádám csupán elszenvedője mindannak, ami vele és körülötte történik?! Ahogyan a focimeccseken be szoktak kiabálni: Bíró sporttárs, ugyanazt a meccset nézzük? Vagyis leegyszerűsítve: Van-e saját véleményünk a világról, vagy csak hagyjuk, engedjük, elfogadjuk, hogy mások döntsenek, mások láttassák velünk az eseményeket.
Hiszen Ádám csak a vágyait fogalmazza meg, amire mindig kap egy társadalmi helyzetet, történelmi korszakot, ahol az ő elképzelései rendszeresen elbuknak.
Madách valóban mérnöki pontossággal tapintott rá a lényegre Lucifer szerepének megformálásával, aki nem erőlteti rá Ádámra a saját nézetét, olykor csak bölcselő elmélkedőként kommentálja az eseményeket, de olyan döntéshelyzeteket hoz létre, amelyekben Ádámnak nem marad sok választása, mert kívülről szemlélve a szépet és jót akarja.
Nem sejtheti (ez a csomagolás módszertanának lényege), hogy szemfényvesztő aljasság áldozata. Az alaphelyzet klasszikus, az embernek szabad választása van, hogy eldöntse, elfogadja-e a Mindenható kegyelmét, feltétlen hittel és megtartva útmutatásait, vagy csupán földhöz ragadtabb célokat és vágyakat tűz maga elé a megélhetés, a jólét, a rang, hírnév, megelégedettség korlátaival, amit Lucifer tár elénk.
Amikor a mű megszületett, akkor még a „felvilágosodás” és a „francia forradalom” megítélése a progresszivitással volt azonosítható. Később a kommunista és liberális propaganda is ugyanígy jellemezte. Madách viszont már érezhetően különbséget tesz a fény és a világosság között. A világ világossága a természetes világosság teljessége, míg a „fényt hozó” Lucifer (lux, lucis + ferro, fényt hozni) a mesterséges megvilágítással, vagyis egy sajátos szemléletmóddal kapcsolható össze. Ebből már érthetőbb, hogy az emberpárra bocsátott bűbájos látomás, vagyis a történelem előrevetítése az Istennel dacoló Lucifer szemszögéből és az ő szemlélete szerint történik, amikor elhiteti ez emberrel, hogy a tudás (nem a bölcsesség, hanem az ismeret) megszerzése révén olyanokká lehetünk, mint Isten. Szerinte, ha megismerjük, akkor uralhatjuk is a világot, amihez már Istenre nincs is szükségünk. Úgy állítja be, hogy a gondviselő gondoskodásának elfogadása szolgaságot és kitartottságot jelent, de szabaddá lehetünk, ha ezt elutasítva a magunk útjára lépünk. A szabadságeszme ilyen helytelen értelmezése végül minden társadalmi rendszerben tragédiákba torkollik, és ez a téves gondolkodásmód tette sötét bűnpártolássá és romlottsággá a felvilágosodásnak csúfolt nagyravágyást, amikor az ambíciót nem reménységként értelmezték és alkalmazták, hanem a szerzési és birtoklási vágy igazolását láttatták benne. Hogy ezt Madách is felismerte, az bizonyos.
A fényt hozó Lucifer műfénnyel világít, saját szándékainak megfelelően válogat, hogy mit és hogyan mutat meg a világból és mit nem.
Mint a reflektorok és kamerák a „szépség szörnyetege”, Leni Riefenstahl kezében, amikor az „akarat diadalát” vagy a „Führert” dicsőíti. Ezért történhet meg az, hogy Ádámnak minden szépre, jóra, igazra, helyesre és hasznosra törekvő vágya a bűn és a gyarlóság ingoványába fullad, mert az ember nem tökéletes, és minden korszaknak megvan a maga gyenge oldala is, amire az önzés, a korrupció, a gőg és beképzeltség építeni tud.
Lucifer, mint csábító manipulátor, ismeri az ember gyengeségeit, megengedi ezért Ádámnak, hogy az ő „mozijában” nézze végig az emberiség történetét. Könnyű zsákmánynak ígérkezik megrontani az ember lelkét, megingatni Istenbe vetett hitét, mert a sok csalódás önpusztító depresszióba dönti majd a gyengének tűnő reménységgel lépre csalt jóhiszemű embert.
ÁDÁM
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.
LUCIFER (félre)
Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
(fent) De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Percét is harccal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.
ÁDÁM
Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.
LUCIFER
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén össze-vissza
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Mig eljön a vég, s az egész eláll. –
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.
ÁDÁM
Ez visszapillantása az öregnek.
De ifju keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.
ÉVA
Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.
LUCIFER
Legyen. Bübájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melybe útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen emiatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény
Egész látás – s e súgár a remény.”
Ezzel kezdetét veszi a nagy utazás az időben. Ám a magát istennek képzelő fáraóból zsarnok lesz, s hiába akar szándéka szerint jót mindenkinek, hiába akarja egységessé, globálissá és közös akarattá tenni a világot, embermillióknak parancsolhat, de érző emberként érzelmeinek rabja lesz, beleszeret egy rabszolganőbe, akit annak férje megölése árán szerez meg, de belátja, hogy sem pénzzel, sem hatalmi eszközökkel nem uralhatja mások érzelmeit. Ebből kiábrándulva demokráciára vágyik, ám a népuralom nem a többség akaratát képviseli, hanem azokét, akik demagógiával a maguk oldalára tudják csábítani az elbolondított többséget, így még az ellenség felett győzelmet arató hadvezért is félre tudják állítani. A demokrácia illúziójának örök igazsága ez ma is.
„ÁDÁM
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság, vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedűl én voltam a bolond,
Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.”
Ádám ezért úgy gondolja, hogy a szabadságnál és az életörömöt züllött élvezetekké alacsonyító jólétnél is többet érhet a megszentelt élet, a szeretet Jézus által küldött üzenete, de a hatalom erre is ráteszi kezét, mert számára legfeljebb csak hatalmi jelkép a kereszt, csupán jól alkalmazható ürügy a hatalom kiterjesztésére, mert a hit nevében felfegyverzett keresztes seregek is gyilkos rablóhadakként csúfolják meg az evangélium tanítását.
Az újabb tapasztalat visszafordítja Ádámot a kézzel foghatóhoz, az anyagi világba, amit a tiszta tudás, a tudomány eszközeivel megismerhető tények határoznak meg, de ennek közelébe csak kevesen juthatnak.
Így a tudományos ismeretek helyett az áltudomány, a babona és a hiedelem, a csillagászat helyett pedig a csillagjóslás kell a tömegeknek. Joggal gondolhatja hát, hogy gyökerestől kell megváltoztatni a világot egy szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdető forradalom által, ám ebből a rémálomból is felriad, mert a forradalom alatt elkövetett tömeggyilkosságok révén gyilkosok és törtetők kerülnek hatalomra, s mivel sokan akarnak vezető szerephez jutni, ezért egymással is leszámolnak, miközben a király helyére később egy világhódító császár kerül.
Nincs rendszerváltás, csak személycsere. Ezért lenne jó talán, ha a világot nem eszmék és emberi vágyak vezetnék, hanem a fogyasztói igények kielégítését egyensúlyban tartó termelés és piac irányítaná.
Viszont ebben a világban minden áruvá degradálódik, ami igényként megjelenik és pénzben kifejezhető ellenértékként kerül piacra. Nem csupán a mezőgazdasági vagy ipari termékek, de művészet, ismeret, szerelem, rang és becsület is. Virágzik a giccs, a szélhámosság és a prostitúció. Igazi vadkapitalista piacgazdaság. De ennek a csalódást hozó végkifejletét is meg kell ismernünk ahhoz, hogy egy szigorúan szabályozott, érzelemmentes és tudományos módszerekkel irányított társadalmi berendezkedés jövőképe bontakozzék ki előttünk, ahol mindent megszüntetnek, ami az egyéniség sajátos kibontakozását vagy a szellem szabadságát táplálná. Mint egy számjegyvezérlésű berendezés, ahol mindenki úgy egyenlő, hogy egyforma, és minden a hasznosság és a használhatóság céljainak van alárendelve. Mert a dolgoknak nem csupán rendeltetése, de ára is van, de minden hiányzik belőlük, ami emberi, ezért elkerülhetetlen az önfelszámolás.
A végkifejlet egy végletekig kiábrándító, pusztulás szélére jutott, kizsigerelt és élhetetlenné tett jeges földgolyó.
Lucifer számítása borítékolható! – mondhatná az egyszerű halandó. Így bizony semminek sincs értelme, s ha ez vár ránk, akkor idejében el kell vágni ennek a „fejlődésnek” nevezett történelmi folyamatnak a fonalát. Ádám már úgy érzi, hogy ez az ő felelőssége, hiszen még el sem kezdődött, lezárhat mindent, csak egy lépés a szikla pereméről… Megfutamodás ez vagy kishitűség? Elmenekülni a problémák elől az önpusztításban? És fel sem teszi a kérdést, hogy esetleg van-e a dolgoknak másik oldala, másfajta megvilágítása, esetleg törvényszerű-e az, hogy csak ez lenne az egyetlen lehetséges megközelítése a történelemnek. Elfogadja azt, amit lát, mert csak ezt engedik számára látni. Csak ezt és csak így. Az Istentől eltávolodott ember számára nem marad más, csak a csődeljárás…
Ám ő nem ezen töpreng, s már-már leveti magát a szikláról, amikor rá kell döbbenjen, hogy tehetetlen a sors és a végzet ellenében, mert a történelem elkezdődött, amiért ebben a helyzetben nem meghalni, hanem a másokért vállalt felelősséggel élni kell. Éva szavai által minden a helyére kerül: „Anyának érzem, oh, Ádám, magam.”
Innentől már nem csupán egy emberpár van jelen, hanem egy család: az emberi társadalom létalapja, alapértéke, pótolhatatlan szükségszerűsége. Ha ezt megszüntetnénk, nincs jövő.
Ádám végre nem mások által felállított alternatívákból választ, hanem önálló döntést hoz: visszatér Évához és Istenhez. Felelősséget vállal, felnőtt a feladathoz, a küzdelemre.
És ez nem közhely vagy „tizenkilencedik századi elavult retorika” és nem is „maradi gondolkodásmód”, ahogyan a fasiszta, kommunista vagy liberális elmebetegek hirdetik, hanem örök igazság. S akik bármikor ezt megkérdőjelezik, azoktól idejében meg kell szabadulnia az emberiségnek, kerüljenek bármily posztra, el kell őket jól zárni a hatalomra jutás esélyétől is, nehogy ismét Lucifer reflektoraival mutassák számunkra az utat, ahogyan a szabadkőművesek Napoleonnak, Riefenstahl Hitlernek vagy Marx és Lenin Sztálinnak dicsfényét vetítették előre.
Azzal persze már Madách is tisztában volt, hogy a Sátán nem valamiféle gonosz vadállat vagy boszorkány képében közeledik felénk, hanem nagyon is elegáns kivitelben, választékos stílussal, barátságos hangnemet megütve, segítséget kínálva, mint egy jótékonykodó nagybácsi, mint a dráma Lucifere is.
Ahogyan József Attila is meglátta:
„Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt; (…)
És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –” – ezt sem tették a kirakatba azok, aki egy időben még a költőt is zászlójukra tűzték. Nem véletlen, hogy József Attila létfilozófiájának lényegi alapjait Madách művében találjuk meg, oly mélyen, hogy egész gondolatsorok átszűrődését is felfedezhetjük nála. Megállapíthatjuk, hogy a költő alaposabb megértéséhez előbb Madách művében kell elmerülnünk.
„ Megcsaltak, úgy szerettek,
Csaltál s így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
Szorítsd üres szívedhez…” (József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat)
Madách pedig így fogalmaz a hetedik színben:
„ Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.
Ismét szerettél, – hősödet megúntad:
S üres szíved most új lakóra vár.”
Lucifer egy barátságos gondolkodó képében mutatkozik, aki látszólag segíteni akar az embernek, hogy az dacoljon egy olyan zsarnokkal, aki úgymond mindenek urának tekinti magát és nem hagy beleszólni a dolgaiba. S amikor már elhitette velünk, hogy ellenszegülésünk helyes magatartás, akkor döbbenünk rá (vagy már nem is vesszük észre?), hogy Isten megtagadására szedett rá, mint ama felvilágosultak is tették vérgőzös terror közepette Franciaországban 230 éve az észszerűség és a tudomány nevében, de valójában a hatalom megszerzése érdekében. Manapság egyesek nem istentagadó ateistának, hanem csak ártatlannak tűnő „szkeptikusnak” nevezik magukat, miközben fő műsoridőben kapnak teret a médiákban a téveszméik terjesztésére.
Lucifer legújabb kori ügynökei felismerték azt is, hogy ez a gondolkodásmód akkor hatékony, ha az emberben szunnyadó gyermeteg dackorszakot tudják megszólítani, amitől az ostoba lélek elhiteti magával, hogy attól lesz egyéniség, ha mindent tagad, mindenben a hiányt, a negatívumot, a hibát keresi:
„Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény.”
Ahogyan jóval korábban Szepsi Csombor Márton is jellemezte az ilyen embereknek, hogy ezeknek „az arany azért nem jó, mert sárga.” A napi események során is látjuk, hogy milyen könnyű rászedni a tájékozatlanokat valamiféle szabadságjog nevében az értelmes szabályok elleni lázongásra is. A tizenkilencedik század elején a gyárakban beüzemelt gépeket zúzták szét, azokat vádolva az elvesztett munkahelyek miatt. A kolera terjedése idején a kutakat fertőtlenítő orvosokat gyilkolták le Zemplén megyében, s egyesek még mindig egy parasztlázadás hőseiként ünneplik őket, holott csupán elkeseredett, részeg gyilkosok voltak. Manapság pedig az egészséget védő oltások ellen lázítanak a szélesebb látókörre alkalmatlanok, akik gyakorta a felforgatásban érdekelt Luciferek önkéntes (balek) vagy jól fizetett (aljas) ügynökei.
„ÁDÁM
Miért jajgat hát (a nép), mintha fájna néki
A szolgaság?
LUCIFER
Fáj, bár nem tudja, mi.
Mert minden ember uralomra vágy,
Ez érzet az, s nem a testvériség,
Mi a szabadság zászlajához űzi
A nagy tömeget – ámbár öntudattá
Nem ébred benne, és csak sejtelemkint
Zaklatja minden olyanért, mi új,
S mi tagadása a már meglevőnek;
Abban remélvén testesülve látni
A boldogságról képzett álmait.”
Kétségtelen, hogy Lucifer szellemisége, látásmódja, befolyásoló módszere sajnálatosan nagy mértékben van jelen társadalmunkban, mert kívánatos csomagolása, íze és illata csábító és boldogságot ígér, pedig csak függőségbe és szolgaságba akar lökni, hogy gépezetének alkatrészévé tehessen.
És aki nem akar önként behódolni, azt kilátástalanságba, kétségbeesésbe kell hajszolni, hogy önmaga ellen fordulva önként válassza a pusztulást, így még a gyilkosság vádja alól is felmentve a manipulátorokat.
Ám a hitét megtartó és önbecsülését megőrző ember, ha akar, ellenszegülhet az álnok csábításnak és felülemelkedhet a szemkápráztató gyarló középszerűségen.
„Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.
Tégy bátran hát, és ne bánd, ha
A tömeg hálátlan is lesz,
Mert ne azt tekintse célul,
Önbecsét csak, ki nagyot tesz,
Szégyenelve tenni másképp;
És e szégyen öntudatja
A hitványat földre szegzi,
A dicsőet felragadja, –
Ámde útad felségében
Ne vakítson el a képzet,
Hogy, amit téssz, azt az Isten
Dicsőségére te végzed,
És ő éppen rád szorulna,
Mint végzése eszközére:
Sőt te nyertél tőle díszt, ha
Engedi, hogy tégy helyette.”
Madách előrelátó bölcsessége s ezáltal az időszerűsége megkérdőjelezhetetlen.
Legalább annyira korszerű, mint amennyire örökérvényű. Mint a mindennapi kenyér.
(Mihályi Molnár László / Felvidék.ma)
