Szent királyunkra, Lászlóra emlékezünk liturgikus ünnepén, június 27-én. Árpád-házi I. László, Szent László, horvátul: Ladislav I., latinul: Ladislaus I. néven vonult be a történelembe, mint Európa-szerte elismert uralkodó. Korának legnagyobb hadvezére volt, akit nem egészen száz évvel halála után avattak szentté.
A belső viszályok okozták, hogy László nem magyar földön, hanem a Lengyel Királyságban látta meg a napvilágot. Születésének éve 1046-ra tehető. Atyja I. Béla magyar király (1060–1063) volt, anyja Richéza, II. Miciszláv lengyel király leánya, nőágon II. Ottó császár dédunokája. László bátyja, Géza 1074 és 1077 között uralkodott.
László, 1077-től magyar király, 1091-től haláláig pedig horvát király. Nevéhez fűződik a magántulajdon védelmének megszilárdítása, Horvátország elfoglalása (1091) és az első magyar szentek avatása. Őt magát is szentté avatták 1192-ben, és kivételes fizikuma miatt „Isten atlétájának” is nevezik.
„Boldog László király kiragyogva kimagaslott Magyarország királyainak fényes nemzetségéből. Kétségtelen édesatyja a nevezetes első Béla, a hírneves András király öccseura, alkotóereje szorgalmából azon években, midőn uralkodott, az állam, sőt az egész Pannónia annyira rendezetten s meggyarapodva virágzott, hogy boldog István király ideje óta törvények, szabadság és bőség tekintetében soha még ily csodálatosan nem csillogott. Minden korábbi állapotánál gazdagabban Magyarország azidétt kezdte szabadságának fejét a bőség telt szaruival az egekig emelni, s gazdagságában, rangban és dicsőségben szinte valamennyi vidéket legyőzni” – olvassuk Szent László 1192 után keletkezett legendájában.
László kétszer házasodott. Első felesége, akinek nevét nem ismerjük, valószínűleg magyar főnemesi családból származó leány volt. Ebből a házasságból született leányát Jaroszláv orosz herceg vette feleségül. Majd özvegységre jutva Rheinfeldi Rudolf német ellenkirály leánya, Adelhaid lett a felesége, tőle született Piroska nevű leánya, akit János bizánci császár vett el feleségül, és Iréne néven bizánci császárné lett. Keleten szentként tisztelik.
Az ország védelmében László, még mint fiatal herceg kitüntette magát. 1068-ban, Salamon uralkodása idején az úzok (fekete kunok) betörtek az ország keleti részébe. A Kerlés melletti ütközetben László döntő szerepet játszott a győzelem kivívásában.
Emellett üldözőbe vette az egyik menekülő kun vezért, aki egy magyar leányt vitt magával. Kiszabadította a lányt, jóllehet előzőleg már súlyos sebet kapott a csatában. E hőstette legendává vált, a következő századokban számtalan magyar templom falán megfestették. László ugyancsak döntő szerepet játszott a Salamon király és Géza bátyja közötti testvérharcban: a mogyoródi csatában (1074) bátyját győzelemre segítette, s uralmát biztosította.
Az ő érdeme az egyházi élet megújítása: a meglévő székesegyházakat, káptalanokat és kolostorokat birtokokkal gazdagította, új egyházak és kolostorok egész sorát alapította. Befejezte a váci székesegyház építését és újakat épített Váradon és Gyulafehérvárott.
A sok háborúság arra késztette, hogy kiépítse az ország keleti része közigazgatási szervezetét, és ily módon politikai egységgé formálja Magyarországot. Ezt a munkát az északnyugati részeken is ő kezdte meg, utódja, Kálmán király az ő nyomán építette ki a 72 vármegyéből álló rendszert.
A sokféle és üdvös tevékenységének a váratlan halál vetett véget 1095. július 29-én. Egy ideig a somogyvári monostorban nyugodott „boldog teste”, később Váradon helyezték végső nyugalomra.
László királyt a nép halála után azonnal szentként tisztelte: seregestől keresték föl sírját, a gyógyulást, vigasztalást óhajtók éppúgy, mint a vitában álló peres felek. A pápa 1192-ben iktatta őt a szentek sorába.
Bálint Sándor az Ünnepi kalendáriumban így vall a királyról: „László királyunk, a magyar lovagkor példaképe, népmondáink hőse, alighanem a legnépszerűbb magyar szent. Amíg István és Imre életüknek szinte megismételhetetlen egyszerisége miatt inkább az állammisztikában, illetőleg az oltáron éltek tovább, addig Lászlóban a harcos nomád férfieszmény és európai lovagideál ötvöződvén eggyé, a magyarság küzdelmes századaiban Mihály arkangyal, továbbá Dömötör, Móric, György, Jakab mellett, követendő példaképpé és szent patrónussá válik.
A középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt. A László név a szláv Vladislav „úrfi, uralkodó fia” származéka. A moldvai csángók ajkán Vaszili. A nevet bizonyára lengyel édesanyja választotta. Karácsonyi János gyanítása szerint ez talán az egyház Dominicus, illetőleg a Herrmann lengyel tükörszava. Máig tartó népszerűségét nemcsak keresztneveink hatalmas száma, hanem a belőle önállósult családnevek is tanúsítják: László, Laczi, Laczkó, Lacza, régi Laczkfy, Lászlóffy” – olvasható a kalendáriumban.
Vajon miben rejlett László király varázsereje? Talán Prohászka Ottokár fogalmazta meg legkifejezőbben: ,„A magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté… A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nemzet hősévé lett” Ilyennek érezte és tudta az énekszerző is:
Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály!
Magyarországnak édes oltalma,
Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag!
Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi;
Te szent léleknek tiszta edénye,
Szűz Máriának választott vitéze.
Forrás: Wikipédia, Magyar Kurír, Hadisir.hu
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
