A mi nemzedékünk talán szerencsés is volt. Akkor ébredeztünk, eszméltünk a világra, amikor ránk tört a világosság. Pedig csak derengés volt a sötétségből: 1968. A tankok hiába húzták le gyorsan a rollót, minket már nem lehetett a régi módon megvezetni.
Persze a Csemadokba akkor még nem ilyen „öntudatosan” léptünk. Amikor eljött az ideje, a szüleink beírtak, aki magyar, itt a helye. A tagkönyvet megkaptuk, mint egy személyi igazolványt. A rimaszombati gimnáziumban Magyar Ifjúsági Szövetség is volt, majd el is tűnt a felgyorsított „konszolidálás” nyomán, amikor a hatalom kezdett mindent bedarálni, amit a prágai tavasz hozott. Kezdtük megérezni a „nem hivatalos” dolgok titkának ízét, a dacos bizsergést. Ez vezetett a Tompa Mihály Klubba is. Bajnok Pista és Veres János szervezték.
Pozsonyban aztán már nem volt kérdés, hogy merre. Csakhogy az hol van? A harmadikosok (Pék Laci) elvittek a Csemadok-házban, de nem taggyűlésre, hanem a József Attila Ifjúsági Klubba. A füstös, boros, letargiába fulladó klubesteket csak néha váltotta egy-egy vetélkedő, előadás. A régi vezetőségnek már sem ideje (végzősök) sem kedve nem volt, hiszen másként élték meg a tankok bevonulását. Mintha minden reményük odaveszett volna.
És akkor néhányan mégis, csak azért is belevágtunk. Samarjay Zoli, Rácz Tibi, Németh Zsuzsa, Hamar Judit, Csukás Zsolti, Dusík Éva és még páran (kopnak a nevek). Duka Zólyomi Árpád volt az óvárosi alapszervezet elnöke. Tartotta a hátát, mert akkor a JAIK hivatalosan nem volt a Csemadok része, mégis a székházban találkoztunk minden szerdán este, száz-százhúsz magyar egyetemista.
A konszolidátorok be is akartak tiltani, rafináltan arra hivatkozva, hogy festik, felújítják a termet, zárt kapu fogadott. Akkor költöztünk a Tátra vagy az Olympia kávéház különtermébe. A pincér kapott egy százast a zsebébe, ami akkor annyit ért, mint most 100 €, és legfeljebb csak limonádét vagy kávét fogyasztottunk, és persze mindenki bedobott 1 koronát a közösbe, így a százason felül még egy kis dugipénze is lett a JAIK-nak.
1972-ben Árpád javaslatára, hogy ne érje támadás a klubot, legalább a vezetőség belépett a Csemadokba. Az az igazolványom, amit önként kértem, ma is megvan, és azóta sem kérdés, hogy hol a helyem.
Ezért éreztük furcsának, amikor a „odafönt” tagkönyvcserét hirdettek, s mi klubtagok segítettünk kiírni és teríteni Pozsonyban a kb. 700 tag számára az új könyveket. Az alapszervezet irodájában az egyik szekrény tele volt velük. Aztán amikor szétosztottuk, hogy kinek mi jut, kiderült, hogy a tagok névsora és a kiállított könyvek között hézag van, pedig tudtuk, hogy azokat is megcsináltuk.
Hiányzott Duray Miklós, Dobos László és Szabó Rezső igazolványa. Hogy tűntek el? Akkor még nem nagyon láttunk a dolgok mögé. Azt sem tudtunk, hogy „odafönt” nem csupán erről, de például Mács József menesztéséről is döntött a Husákék által beültetett új vezérkar.
Nevüket le sem írom. Rég a feledés pora lepi nemzetárulók, léleksorvasztók neveit. Mi viszont megfontoltabban, de soha nem megalkuvón tettük, amit kell, amit lehetett, amit meg kellett tenni. Czine Mihály dicsérte meg ezen igyekezetünket egy helyen: „Ezek a fiatalok a lehetetlenre is vállalkoznak, hogy a lehetséges megvalósuljon”.
És lettek kerékpártúrák, művelődési táborok, klubok tucatjai és lett klubtanács is a Csemadok keretében.
(Mihályi Molnár László/Felvidék.ma)
