Ezen a napon a katolikus egyház az alapítóira Szent Péter és Szent Pál apostolokra emlékezik.
Vértanúhaláluk emléknapja a népi kultúrában fordulópont volt és a kalendáris ünnepek között fontos helyen szerepelt, hisz a nyár beköszöntét és az aratás kezdetét jelölte. Péter és Pál napja Szent Péter, az apostolfejedelem és Szent Pál, a népek apostolának közös ünnepe.
A legendai hagyomány szerint mindkettőjüket június 29-én – eltérő évben, de ezen a napon – végezték ki Rómában.
Pétert keresztre feszítették, saját kérésére fejjel lefelé, mert nem tartotta magát méltónak arra, hogy úgy haljon meg, mint Jézus Krisztus. Pált pedig lefejezték, mivel római polgárként ez a tisztes halálmód illette meg.
Az üldözések idején ereklyéiket a Szent Sebestyén-katakombába menekítették. A két apostol sírja fölé épült a vatikáni Szent Péter-bazilika és a falakon kívüli Szent Pál-bazilika – olvasható a Magyar Katolikus lexikonban.
Az egyház már a 3. század közepétől megülte tiszteletüket június 29-én. Az 5. században Nagy Szent Leó már az egész földkerekségen elterjedt ünnepről beszél. A két apostol közös ünnepének egykor vigíliája és nyolcada is volt.
Szent Péter a tizenkét apostol egyike, Róma első püspöke volt. Eredeti nevén Simon (héberül: figyelő, hallgató) Jézustól kapta a Péter nevet. Az apostolok közt mindnél lángolóbb volt, meg akarta tudni, hogy ki az Úr árulója, mert – ahogy Ágoston írja – ha ezt megtudta volna, fogával tépte volna szét. Az Úr ezért nem akarta árulóját megnevezni, mert ha megnevezi, Péter tüstént felugrott volna, hogy megölje. Ő ment az Úrhoz a tengeren, színeváltozásakor is őt választotta ki az Úr, a mennyország kulcsait bízta rá Isten, bárányokat kapott Krisztustól, hogy legeltesse őket, pünkösdkor háromezer embert térített meg beszédével, meggyógyította a béna Aeneast, feltámasztotta Tabitát, testének árnyékával gyógyította a betegeket, Heródes tömlöcbe záratta, ám egy angyal kiszabadította – írja róla Jacobus de Voragine. Péter apostol a pápák, a halászok és Róma védőszentje.
Szent Pál, eredeti nevén Saul, Saulus szülei révén római polgárjoggal rendelkezett, ami különleges előnyöket biztosított számára: római állampolgárt nem volt szabad bírósági tárgyalás nélkül bebörtönözni, sem megkorbácsolni vagy keresztre feszíteni, így római polgárjoga Pál apostolt többször is megmentette. A keresztény hitre tért Pál a pogányok között teljesítette apostoli küldetését, Listrában egy bénát meggyógyított, feltámasztott egy ifjút, aki kiesett az ablakból, és meghalt, és sok más csoda fűződik nevéhez. Málta szigetén vipera marta meg a kezét, de nem ártott neki, sőt, lerázta magáról a tűzbe – olvasható Jacobus de Voragine Legenda Aurea című művében.
A Magyar Néprajz Kézikönyvtárában, Péter-Pál napjáról ez olvasható:
A magyar nyelvterületen általában úgy tartották, hogy a búza töve ezen a napon megszakad, kezdődhet az aratás. Sárkeresztesen kalendáriumi rigmussal biztatták egymást:
„Elmúlott már Ézsaiás,
Vágd a búzát pőre gatyás!”
Az 1993-as gyűjtés alkalmával a következőket jegyezték le: A Mura-vidéken ekkor kezdik aratni a rozsot. Topolyán kimentek megnézni a búzát, és egy-két kaszasuhintást tettek próbaképpen, mert ez a nap egyébként dologtiltó nap volt.
Szent Pétert a halászok patrónusaként tisztelték, s az egykori halászcéhek ilyenkor rendezték a gyűlésüket. Ekkor volt a legény- és mesteravatás. Dunaszekcsőn Péter-Pál előestéjén a halászok rúdra kötött ponttyal járták végig a falut és köszöntötték vásárlóikat, akik kaláccsal, borral vendégelték meg őket. Másnap a halászok rendeztek vendégséget halpaprikással, túrós csuszával.
Szent Péter a szegedi lakatoscéh védőszentje volt, mert kezében kulccsal szokták ábrázolni.
A Csallóközben Péter-Pál napjához fűződik az a hiedelem, hogy amelyik legény vagy lány elsőnek hallja meg a harangszót e napon, az év végéig megnősül vagy férjhez megy.
A Csallóközben a gyümölcsevési tilalom (mely másutt általában Szent Iván-naphoz kapcsolódott) Péter-Pál napjához kötődött. Az ünnepig nem volt szabad gyümölcsöt, főként cseresznyét enni, akinek a kisgyermeke meghalt, hogy az a túlvilágon kaphasson. Az ünnep után pedig az első szemet idegen gyereknek kellett adni, s csak azután ehetett az anya.
„Arass rózsám, arass, megadom a garast.
Ha én meg nem adom, megadja galambom.”
– énekelték, de fohászkodtak, imádkoztak is.
Az aratási eszközöket a templom falához tették, és a pap megszentelte azokat és Isten áldását kérte a munkára, mely az egész évi megélhetést biztosította számukra.
Forrás: Wikipédia, Magyar néprajzi lexikon
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
