Idén emlékezünk meg az Együttélés politikai mozgalom (EPM) megalakításának 35. évfordulójáról – 1990. március 31-én tartottuk az alakuló kongresszust – és Duray Miklós meg nem élt 80. születésnapjáról (július 18.). Ez alkalomból június 20-án Losoncon gyűltünk össze, hogy emlékezzünk és lerójuk kegyeletünket. Gyurcsík Iván, Miklós egyik munkatársa kezdeményezte a rendezvényt.
Virágok kerültek Duray losonci református temetőben lévő sírjára, majd a Szabó Gyula Emlékházban emlékeztünk. Ünnepeltünk? Talán mégsem, mert Miklós nincs már közöttünk és az EPM törekvései sem jártak sikerrel, nem valósultak meg. Az asszimilációnak nem sikerült gátat vetnünk. A nagy kérdés, mi maradt fenn az idő rostáján?
A szlovák sajtó akkor Duray Miklós Kutyaszorítóját nyakörvnek fordította. Jóindulatúan több sajtóterméknek hívtam fel a figyelmét arra, hogy ez hibás értelmezés. Leveleimet senki sem vette figyelembe. Nyilván a ferdítést a titkosszolgálat okozta. Úgy látszik, ez nekik megfelelt. De most ezt mi is átértelmezhetjük. A kutyaszorító nacionálkommunista idők után nyakörvet igyekeztek ránk erőszakolni. Ez mégiscsak szalonképesebb.
A Kutyaszorító egyik nyugaton kiadott példányát a postaládámba dobták. Hallottam a koppanást, kiszaladtam a házam elé, de már senkit nem láttam. Ennek előzménye az volt, hogy egyszer Budapesten járva közölték velem, illegális nyomtatványokat fognak eljuttatni hozzám. De ez volt az egyetlen eset.
Nem szándékoztam felszólalni Losoncon, mert nem volt időm rendezni előtte a gondolataimat, más feladataim voltak. Végül mégis megtettem, hiszen Miklóst 1968 óta ismertem, az Együttélés munkájában a kezdetektől részt vettem. A Losoncon mondottakat most kibővítve teszem közzé. A sok kedves és ismerős arc láttán egyik emlék követte a másikat, így nem hallgathattam. Gyurcsík arra szólított föl, beszéljünk arról is, milyen helyzetben talált minket 1989. november 17-e és miképpen értékeljük az EPM-et.
Így tehát három részre bontom mondandómat. Az első kettőben a rendszerváltás időszakát idézem föl, a harmadikban Miklósról és az Együttélésről szólok. Sajnos, naplót sohasem vezettem egy rövid időszakot kivéve, így tehát sok eseményt nem tudok konkrét időponthoz kötni. Abban a hektikus korszakban erre időm sem lett volna.
Gorbacsov hatalomra kerülése után (1985) világossá vált számomra, ez a nagy változások kezdete. Ez az ember más volt, mint az elődei. A Szabad Európa Rádió hullámhosszán hangzott el régebben a gondolat, ahhoz, hogy a szovjet térfélen változzon valami, a központban kell elindulnia az erjedésnek. Hiába voltak erre törekvések korábban a periférián (lengyel és magyar 1956, csehszlovák 1968). Most végre ez történt!
A változások szele elérte a környező államokat, azonban a husáki Csehszlovákiában nem sok mozdult. Kárpátalján örvendetes változások következtek be. 1989. február végén megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Valamelyik közgyűlésükön ott is voltunk később. Ennek furcsasága az volt, hogy jegyzőkönyv nem készült. Lengyelország szintén megmozdult, Magyarországon a változások szele fújdogált. A Kossuth Rádió Vasárnapi Újság c. műsoráról Schönherz Klárika meglepődve állapította meg, hogy ez úgy beszél, mint a Szabad Európa Rádió! Néhányszor előfordult, hogy reggel Kassán menve, utcahosszat ezt a műsort hallottam. A keletnémetek menekülni kezdtek Magyarországon keresztül Nyugatra. A Bodrogközben a határ mentén elhagyott Trabantokat lehetett látni. Egy alkalommal Kassán egy német „turista” állított meg és arról érdeklődött, hogy a határ túloldalán milyen város található. Simén Andrással (1947–2023), kerékpártúráink lelkes résztvevőjével mentem éppen. Ő Freiheittel (Szabadság) köszönt el tőle, miután felvilágosítottuk.
Romániában még nem változott semmi. Házamban tudtam fogni a román tévét. Igaz, havazott a képernyő, de attól még látni lehetett az adást. A híradó Ceaușescuval kezdődött, vele folytatódott, majd ért véget. Barátaim is belenéztek ezekbe az adásokba. Kétszer a korábbi években a Securitate besúgói látogattak meg. Egyikük fiától évekkel később megtudtam, úgy került a román titkosszolgálat látókörébe, hogy a csángókkal kezdett foglalkozni. Szerintem azzal zsarolták, hogy mivel feleségét Magyarországon gyógyíttatta, ha nem állt volna kötélnek, nem engedték volna kiutazni. Sajnos már régen meghalt.
Pozsgay Imre (1933–2016), aki a változások élvonalába került, két személyen keresztül felvette velünk a kapcsolatot és titkos anyagokat juttatott el hozzánk. Akkor a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára volt. Vass Csaba (1948–2024) társadalomtudós és Szesztay András (1926–2017) szociológus rendszeresen látogattak bennünket és hozták az MSZMP belső anyagait. (Az utóbbi fia később kassai főkonzulként szolgált.) Pozsgayval azután többször sikerült elbeszélgetnem. Érdeklődésemre elmondta, Kádár János úgy vélte, a felelősség a magyar kisebbség helyzetéért a Szovjetuniót terheli, nem Magyarországét, mivel szocializmus épül mindenütt. Tehát Magyarország első embere kibújt a felelősség alól. Vass és Szesztay a Csemadokban előadást tartottak Bibó Istvánról. (Én tartottam a bevezető előadást.) Az ő munkái akkoriban jelentek meg és nagy feltűnést keltettek. Kolár Pétert (1947–2017), a Csemadok kassai vezetőjét emiatt a pártszervek elővették, de ő pléhpofával azt mondta, ez kísérleti műsor akart lenni. – Hogyhogy? – Arra voltunk kíváncsiak, hogyan hat az ellenséges propaganda a fiatalokra. – És hogyan hatott? – Sehogy. Nem voltak kérdéseik!
1989 októbere számomra emlékezetes marad. A 80-as években az Új Szóban évente megjelent egy fikarcnyi tudósítás, hogy a prágai magyar nagykövetség Margonyán megkoszorúzta Dessewffy Arisztid vértanú sírját. Hol van egyáltalán ez a település? Többször kiutaztam oda a 80-as években és azzal szembesültem, hogy a kripta tárva-nyitva, a sírok feldúlva, a csontok szétdobálva hevernek. A változások küszöbén a Csemadok kassai szervezete által biztosított busszal felkerestük a margonyai kriptát és október 6-án leróttuk kegyeletünket. Azóta Margonya zarándokhely lett.
1989 őszén a prágai Ady Endre Diákkör elnöke felkért, tartsak a klubban előadást Csehszlovákia megalakulásáról. Egy szép napon a munkahelyemen megjelent egy férfi, aki a főnököm jelenlétében megkérdezte, valóban készülök Prágába előadást tartani. Mit válaszolhattam? Prágában tüntetések zajlanak, saját érdekemben javasolja, ne menjek. A csehszlovák titkosszolgálat megható módon törődött az emberek saját érdekével. Ezen magamban nagyon jól szórakoztam. Hajlandó vagyok-e aláírni egy nyilatkozatot, hogy nem utazom Prágába. Agyam gyorsan felpörgött. Ha ezt elutasítom, nem érek el semmit. A vonatról leszállíthatnak, akkor ugrott az előadás és a vonatjegyet sem fogja senki kifizetni. Viszont ha aláírok egy nyilatkozatot, hogy most nem utazom Prágába, az nem kötelez az égvilágon semmire. Máskor elutazhatok. Látogatóm aktatáskájából elővett egy üres papírlapot, melyre néhány sorban leírtam a kért szöveget. Távozása előtt közölte, erről ne beszéljünk senkivel. A főnököm, Rudolf S. ezután a kollégáknak sokatmondóan hangsúlyozta, hogy Zoli meg fogja ütni a bokáját! – Ettől ne tartson! – mondtam tettetett önbizalommal. (A rendszerváltás után úgy tett, mintha nem ismerne. Nem fogadta a köszönésemet sem.) A dilemmám ezután az volt, hogy a titkosszolgálat honnan szerzett tudomást az utazásomról. Az elnök besúgó? Vagy valaki a környezetéből? Figyelték a postánkat? Lehallgatták a telefont? Máig nem tudom. Az elnök azonban egy nappal a tervezett előadásom időpontja előtt este felhívott, hogy utazom-e. Akkor kellett volna vonatra szállnom. Mivel korábban megkértem, hogy két nappal az előadásom előtt hívjon föl, ezt nem tette meg, tehát ezért úgy gondoltam, az előadás nem aktuális – közöltem vele. A valódi okot természetesen eszem ágában sem volt megmondani. Soha többé nem keresett.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
