Ki hallotta már az évmilliókon át növekvő kristályok tiszta énekét az erdélyi ércbányák mélyén? És a tengerhullámok homályába burkolódzó korallok színpompás kórusénekét? Eljutott-e lelki fülünkbe a sziklarepesztő tátrai fűszálak, vagy az Alföld szikes talaján lilán nyíló, fanyar illatú sóvirágok szólóéneke? Fülünkbe fészkelte-e már a bükki Szalajka-völgyben ma éppen létéért küzdő patakocska játékos terefere-polkája? S a bakonyi ősrengeteg öreg fái törzseinek nyikorgó dobpergése?
Hiszen minden, ami létezik, képes önmagán túllépve megszólalni, rezonanciaakkordokat kiadni magából. Istent magasztalni – ahogyan Kálvin értelmezte: A folyó nem önmagáért folyik, a nap nem önmagáért süt, a patak nem magának csörgedezik, a virág nem önmagáét nyílik – mindennek önmaga létezésén túli értelme is van.
A hetedik pecsét feltörése kozmikus csendben
A Jelenések könyve 8,1-ben olvasunk arról, hogy amikor majd a mennyben abban a titokzatos órában a Bárány feltöri a hetedik pecsétet, csend lesz az univerzumban mintegy fél óráig. Sejtelmes csend. Kozmikus csend. Vihar előtti csend? Apokaliptikus csend? Két csend között – a ma még tartó, a teremtett világ és az emberi lélek még beszédes csendje és a Bárányt körülvevő, ítélet előtti csend között – még van kegyelemből teremtődő egyéni csönd.
Nem a félelem, a megszeppenés, hanem az Isten alkotta élet csendje. Benne a lelkünké.
A még beszédes és a majd végzetes robajlású, anyagzúzó gigantikus hangorkán közti csend gyermekei lehetünk. Még van esélyünk erre. És talán még gyermekeinknek, unokáinknak is, ha tudnak, akarnak élni ezzel.
Már elmúlt a nagy veszedelem, de a koronavírus-járvány idején is szinte ránk tapadt a halálfélelem csendje. Isten nem ilyen néma, némító, bénító csöndet szán nekünk. Éppen a halálon győzedelmes Krisztus Lelkének hívogató csendjét szánja nekünk. Valami olyasmit, amit emberhez illő istencsöndnek nevezhetünk. „Amikor aztán meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor sétált a kertben…” (1Móz 3,8).
A szellős alkonyat csendjét, a beszélő Istent meghallató csendet szán nekünk Ádám és Éva óta. Az Isten-közelség csendjét. Ez a csendek csendje.
Amihez már nincs külső fülünk, hiszen a világunk olyan alapzörejjel, planetáris nyikorgással, hanghatárokat túlrobajló kakofóniával úszik az égi óceánban, mint még soha korábban. Még jó, hogy a nemzetközi űrállomáson ezt már nem lehet hallani. Vajon milyen csendeket hallott meg Kapu Tibor?
Történelmen áthullámzó titokzatos csendek
A csend vigasztalásáról, hatalmas erejéről, gyógyító rezonanciáiról szól az emberiség történetének jó néhány fejezete. A bibliai korok Mindenhatót fürkésző Isten-csendjeiről fenn a Sinain, a kijelentés hegyén. Vagy Jézus vita-csendjeiről a pusztai kísértés 40 napján.
A testet öltés éjszakájának égmagas és a feltámadás hajnalának titokzatos sírmélyi, de mindkettőt hasonító angyaltanús csendje! Vagy a szerzetesi cellacsendben Istent szólító, s a filozófia vigasztalásába merült Boethius.
Majd Luther bizonyosságot kereső kolostorcsendjét hallom belső fülem időszárnyalásaiban. Aztán Kálvin imacsendje vonja magára hallásomat, meg a magyar prédikátorok vándorcsendje. S a gályarabok dacos csendje kerül elém. A hitigazságokat kerékbetörésig vállaló néma eltökéltséggel.
És a magyar protestáns kántortanítók sok nemzedéknyi eldúdolt zsoltárcsendjei örvendeztetik szívemet.
Napjaink felé suhanva a politikai és az egyházi mártírok mindent eltűrő csendjei suhannak felém. Az Istent hallgató nemzeti csendek is meghallatják magukat.
Csendkereső, csendtaláló tudatossággal élj
Két kiabálás között a lélekszabályozó csönd miként működik? Az agresszivitás hangorkánjai közötti sötét adásszüneteket sem halljuk már, mert belezsibbadt a zajba a fülünk is, nemhogy a lelkünk! Képtelenek vagyunk már a napi zsibbadtságban, történelmi, társadalmi süketítő zajártalmak között meghallani Isten csendjét? Egyáltalán, van-e, lehet-e, s hogyan lehet belső csended?
Tudatos füldugaszolással. Mechanikai eszköz nélkül is! Naponta bedugva fülünket, lelkünket az Isten-csendbe. Most éppen itt ülök az egyik firenzei ősi templomban. Nem csak azért, mert Fülep Lajos egykori zengővárkonyi református lelkész itteni Isten-csendben fogant megtérésének, meg bámulatos kora középkori nagy festők bibliai témáinak a nyomában végzem csendzarándoklatomat.
Mielőtt eljöttem otthonról, elmentem a Bakony ősrengetegébe, hogy egy kicsit ráhangoljam magamat a csöndre. Ezt bárki megteheti egy közeli erdőben, csendes folyóöbölnél, vagy hajnali, késő esti sétán a Balatonnál, vagy a kertjében. Tudatosan bedugni fülünket, egész felzaklatott bensőnket a még megmentett csendlelőhelyek szélcsendjével. Akár szobádban, lefekvés előtt vagy ébredés után. Bibliád őscsend rengetegébe merülve. Az imádság csónakjába, az igeolvasás szelíd tükörsima vizére szállva. Próbáld ki ezt vagy azt a módszert, tapasztalhatóan nagy haszna van. Ne pörögj megszokottan, automatikusan tovább, mert elpöröghetsz életed lényege mellett! Egyensúlyt lehet teremtenünk a Lélek vezetésével e kibillent világban. Hangártalmak között is megtalálható csendharmatozó zugokat keresve, fellelve, belakva, belecsendesülve hangtalan kínálatukba – magunkban, körülöttünk! Nemrég egy olasz filozófus, GiorgioAgamben ezt írta:
„Barátom, ha kinyitod a Bibliát, valami egészen különös világ tárul fel előtted. Fantasztikus világmindenség: Isten végtelen galaktikáival, s köztük a Lélek végtelen csendje. Te pedig megmártózhatsz ebben a frissítő hatalmas csendben! Csak olvass kicsit bele – evezz a mélyre!”. Az Istenbe mártózás szép és vigasztaló, elmélyült és felemelő pillanatairól vallanak a történelem nagy csöndszerelmesei. A consolatio silentii Dei-ről. Isten csendjeinek vigasztalásáról. Amitől emberségesebb lehet az ember és világa. Egymást is meghalló csendek jótékony tereit alakíthatjuk ki így, ahol még Istennek is kedve támad olykor-olykor sétára indulni!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
