Különös a szellemi zarándokúton gyalogléptékre lassuló ember érzékeinek működése. A rohanás szinte megsüketít, az agresszivitás szinte megvakít, a digitális gépcsodák beszűkítik, s a gyorséttermek műételei átformálják érzékelésvilágunkat. Még csak a külső érzékrendszerünkről beszélek. S a belső, eredetileg sokkal tágasabb létérzékelésünk?
Gondolkodásunk, érzelmeink, a láthatatlan szellemi és istendimenziókra reagáló, évmilliók alatt kialakult, kifinomult ontológiai szenzóriumunk hogyan működik a digitális rabságban, a playstation-ök, mobilok, laptopok, és egyéb digitális eszközök függőségében? A kommunikációs vadságig, beszédnehézségeket okozó, önkifejezésben egyre analfabétábbá tévő folyamatban ki érez rá belső világa nem gépi „intelligencia” által diktált élményigényére? Legmélyebb humán szükségleteinkre? És ki, hogyan, miként képes azt valamennyire kielégíteni?
Korábban a létezésélményben, az ontológiai élményfürdőben magukat tudatosan részesítő eleink között például D. Bonhoeffer protestáns teológus így fogalmazott: ha a végső kérdések rendezettek az életünkben, akkor az utolsó előtti, a kezdeti és a folytatólagos dolgok, kérdések is könnyebben megoldhatók.
A végső kérdések (halál, halál utáni élet, feltámadás, örök élet…) megnyugtató elrendezettsége kulcsot ad gondolkodásunknak, érzelmi világunknak: a mindennapi dolgokban is eligazodunk.
Így a léttörvényekhez igazodó, spirituálisan és kozmikusan is összhangzatos, harmonikus, felszabadító, boldogító döntéseket hozhatunk sorsunk naponkénti kihívásai közepette. Mindez, s még számtalanszor több hasonló létkérdés, létezési, életvezetési dilemma merült fel bennem, miközben gyalogszerrel rovom szépséges Itáliám kultúrtörténetileg, művészetileg és vallásilag üdezöld, fenségesen toscánás, nápolyi kékes, firenzei csodafreskós, vatikánosan titokzatos szellemösvényeit. Élményparkokat, tele emberi léptékre arányosított, átélhetően, mélyen felidézhető, mélyre rejthető lelki, szellemi javainak pantheonos élvezetútjaival.
Hallgatag erőforrásokhoz hajolva
A mobilt letéve, az otthoni napi kommunikációs orkánok torzító villámlásaitól, felhőszakadásaitól eltávolodva, mégis azokból kiszakadni képtelenül keresem a támpontot, a hallgatag erőforrást, ahol a belső világ életünnepére hangolt szenzorokkal valami mást, túlnanit, eddig alig tapasztaltat vágyok és tudok magamba szívni. Nincs más tájolási, kiszögellési fix pontom, mint a távolabbi szellemi és lelki üzenetekre hangolása belső létvilágom szenzórumainak, az emlékezet, a felidézés, a szellemi szinkronizálás és egyidejűsítés radarernyői.
A végső dolgokra és a kezdetekre koncentrálás. A fantasztikus időutazásra képesített emberi emlékezet és fantázia kreatív összjátéka. Mi minden jut eszembe az élet ünneplésére szüntelenül ráhangoló narancsillatú, tengerízű, pineák és pálmák, ciprusok szegélyezte külső életszínpadon? Mindenek előtt a boldogság, a boldogítás szépséges lelki himnusza, Jézus Hegyi beszéde. A boldogmondások gyönyörűen igaz létakkordjai, magasra emelt boldogságzászlói, melyek a bűn, halál, betegség, gyűlölet, könny és háború posztmodern, mai sötét viharai közben is a létértelem, a létöröm egyetemes bölcsességének világítótornyai. Dacolva idők, ideológiák, hazugságok, megtévesztések sárlavináival, hordalékcunamijaival. A jövőőrzős, jövőbiztosítás egyetlenszerű, igaz kőszikla-boldogmondásával: „BOLDOGOK A SZELÍDEK, MERT ŐK ÖRÖKLIK A FÖLDET” (Máté 5,5).
Micsoda örök kontrája ez a jézusi gyalogprédikátor létezésének földi útjain, zarándoklásai nyomán kicsiszolt lelki bölcsesség mindannak, ami és akik a jövőt nem örökölni akarják, hanem meghódítani, privát tulajdonként birtokolni, másoktól kicsikarni, elvenni. Az egyetemes jövőkincset rablók barlangjának vérebekkel őrzött magántulajdonává silányítani. Mintha a jövőt el lehetne lopni Istentől, ki lehetne csavarni kezéből bábeli emberi önzéssel vagy a hamis próféták és önjelölt messiások cselszövésével. Mintha a jövőt nem a szelídség, a belátás, az ismeret, az Isten-ember koordináták tartós lelki összehangolására lehetne, kellene, szabadna csak felépíteni.
Jézus a maga korában, de a mi korunkban is Lelke és Igéje által zarándokol közöttünk. A lelki bölcsesség, az örök rend harmóniájával, rendíthetetlen igazával és békességével hirdeti, mutatja a rendet és a sorrendet, ami a jövő valódi biztosítéka.
Gyalogszeres, halk szavú Mesterünk lelki koordinátáiban legelőször azokat veszi észre, helyezi el, akiket a világ hatalmasai egykor és ma semmibe vesznek önbálványozó létképzelgéseikben, torz értékrendjükbe bolondulva. Jézus először azokat veszi észre, akik szegények, és sírnak (Máté 5,3-4). Akik nem kövültek bele önmagukba, akik nem önmaguk bálványai és műemlékei, hanem akik valakiknek az áldozatai. Áldozatérzékeny szíve van Jézusnak, aki majd az egész világért lesz győztes Áldozattá a kereszten. Azokat veszi észre és boldogítja önmaga velük-létével, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot (Máté 5,6). Azokat, akik minden Heródes, Kajafás, földi és vallási hatalom birtokosaként képtelenek az alapvető érzésekre, legelőször is az irgalmasságra, együttérzésre (Máté 5,7).
Azokat tünteti ki figyelmével, jutalmazza életformáló, csupa-terápia szavával, boldognak deklarálva őket, akiknek tiszta a szívük. Akik nem naivságból, nem szellemi buggyantságból vagy ópiumos vallási révületben tiszta szívűk, hanem a legmagasabb szellemi-lelki igényességből, a tisztánlátás mindenkor fontos szükségletétől vezetettek, mint Saint Exupéry és filozófus kis hercege (mert igazán csak szívvel lát az ember). A tiszta szív olyan magasra, mélyre, s jövőbe látó belső karaktervonása a Jézusra figyelő embernek, ami az istenlátáson túl a békességszerzés legmagasabb egyéni erkölcsére tanítja meg, vezeti el, őrzi meg abban az embereket.
Égi szent bölcselet iránytűje földi utunkon
Nem elektromos autócsodákkal, nem repülő taxikkal jár ez a magas bölcselet, a szelídség kultúrája, hanem a makarizmák, a boldogságmondások földi útjain, olykor poros útszakaszokon, mint Jézus, aki a hegyoldali szószékéhez göröngyök, kősziklák, skorpiók között lépegetve sarujában, hirdette meg ezeket az egyetemes lelki gyémántokat. Lélektől-lélekig. Ez az, amiről vallási bigottsággal egyáltalán nem vádolható 20. századi zarándoktársunk, a bécsi nagy lélekgyógyász iskola alapítója és kiemelkedő mestere, Viktor Frankl bibliás szellemutakon járva, logoterápia-egzisztenciaelemző tudományával ezt tanította:
„Isten a legbensőbb, legmeghittebb belső beszélgetéseink egyedül igazán méltó partnere”.
Aki hívő ember, akinek volt megtérésélménye, s vannak lélekrendítő szent átélései, imái, Igeolvasásai, hegyen-völgyön jártában istentapasztalásai, az megérti ezt a lelki bölcseletet. Istenes filozófiát, szent tudományt. Isten a legbensőbb, legőszintébb pillanataink, önmagunkkal folytatott beszélgetéseink egyedül méltó partnere. Létélményeink, hegyi beszédes pillanataink, felismeréseink, lelki irányvételünk hangtalan erőforrása. Kivált ez a benső feltámadás, felébredés jelentheti a sorsunkban rejlő képességet a digitális kőkorszak durva, nyers, elképesztően agresszív és notóriusan hazudozós hadjárataival szemben. Menedékünk, oltalmunk, emberkímélő lelki csodafegyverünk Jézus boldogmondásainak védőernyője. Két 20. századi nagy tanító is eszembe jut mostani itáliai csendes, pálmakerti elmélkedésem közben.
Albert Einstein: „Aki vallásos, az megtalálta a választ az egyetlen nagy kérdésre: mi az élet értelme”. – Ludwig Wittgenstein: „Istenben hinni annyit tesz, mint ráébredni, felismerni: az életnek van értelme”.
Ezt az Istentől mindenkinek adott életértelmet világítják meg nyolcszoros fénnyel a jézusi boldogmondások. Ragyogják be lelkünkbe igazán boldogító tartalmukat ma is. Mert az élet igazi értelme nem emberi elme alkotta gépi intelligenciában, nem is függéseket kialakító idolokban, bálványokban, hanem egyedül Istenben van. És az Ő Fia által közkinccsé tett boldogmondások életmentő lélekhálózatában, pulzálásában, hallgatag erőforrásánál.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
