Abszurd a világ az anti-emberek miatt
Tertullianus és Augustinus egyházatyák óta, jó 1700 éve fogalmaztak így az okos teológusok, filozófusok, írók, költők, és a világtalányok fürkészői: Credo quia absurdum est – hiszem, mert abszurd, mert hihetetlen. Vonatkoztatták ezt Istenre, a keresztre, a Keresztrefeszített Feltámadottra, a hit és az ész viszonyára, a véres történelemre, az önmagát annyiszor alulmúló embervilágra.
DE: bármekkora is az abszurdumok sokasága, a hit mégis felül tud emelkedni rajtuk. Sőt képes kitartóan elhordozni az abszurdumokat. Ma fogalmaznak így is sokan: micsoda abszurdum hinni Istenben, amikor a világ olyan abszurditásokat produkál, mint a múlt hétvégén az USA-ban a Rhode Islandben történt egyetemista gyilkosság, s rá 48 órán belül az ausztráliai mészárlás: a békés tengerparton a hanukát, a fények zsidó ünnepét ünneplők között vérengzők 16 életet oltottak ki.
Micsoda abszurd: az adventi, és hannuka fények napvilágánál a legsötétebb embertelenség tombol. Hol vagyunk már az ókori credo-tól, az abszurditások fölött győztes hitvallástól! A világ abszurditása, a 21. század abszurditása beletipor az adventi, Hannukás készülődésekbe.
Ha valakinek a MI, az idegen intelligencia, s a digitális kor ámító, átverős világában még kétsége lenne afelől, amit a zsidó és a keresztyén teológia, hit, kijelentés ezredévek óta hirdet: nevezetesen, hogy a kaini világkorszakba érkezett emberiség Ádám lázadása következtében nem csak a bábeli nagyravágyás vagy a dubaji, vagy kínai felhőkarcolók toronyépítése és űrhódító kíváncsisága révén hiszi csúcstechnológiájával a mindenség urának.
Hanem az erkölcsi lefele infernális csúcsteljesítményeivel, a pusztítás diabolikus megélésével az erkölcsi nanoméretek felé, a diabolikus törpék világa felé tart. Abszurd ezt állítani? Tessék körülnézni, hova jutottunk. És nem csak az elmúlt hétvégén. Migráns terrorcselekmények fóbiájában él a neurotizált Európa. Az ausztrál tengerparti vérengzés hátterében a morálisan megsemmisült anti-emberek állnak… A morális nanok.
Ezek az események óhatatlanul emlékezetünkbe idézik a „Mit lehet még tenni?” gyötrő kérdését. És az Újszövetség megrendítő, a világ abszurditását leíró Igéit is: „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniök. De még ez nem itt a vég. Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lésznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúságnak kezdete…
És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást. És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül” (Máté 24,6kk).
A világ abszurd ott és akkor, ahol és amikor az emberek elárulják egymást, gyűlölik egymást, ahol és amikor a szeretet meghidegül. Vagy lemeztelenül az egyetemes romlottság, az emberi istentelenített, önistenített börtönlét abszurditása, amit Krasznahorkai előtt másfél századdal Vörösmartynk mellbevágó drámai emberképével már felrajzolt:
„Az ember fáj a földnek; oly sok/ Harc – s békeév után/A testvérgyűlölési átok/Virágzik homlokán;/S midőn azt hinnők, hogy tanul,/Nagyobb bűnt forral álnokul./Az emberfaj sárkányfog-vetemény:/Nincsen remény! nincsen remény!” (Az emberek, 1846).
A reménytelenség megfogalmazóinak abban igazuk van, hogy a világban, az emberben, minden jóságillúzióval szemben, alig van remény.
Egyedüli reményem Úristen csak te vagy
Ennek a fekete adventnek az abszurd történései között éppúgy, mint a zsoltáros Dávid idejében mindezzel szemben csak Istenben tisztul fel a fekete borzalom, mosható le a vérfolt, törölhető le a könny, élhető tovább az élet.
A 62. zsoltár a csak-ok zsoltára, igazi adventi zsoltár: Csak Istenben nyugoszik meg lelkem; Csak ő az én kősziklám és szabadulásom; Csak arról tanácskoznak, mi módon vessék őt le méltóságából; Csak Istenben nyugodjál meg lelkem, mert tőle van reménységem. Csak ő az én kősziklám és szabadulásom; ő az én oltalmam, azért nem rendülök meg.
Micsoda vigasztalás és bátorítás van ma is a zsoltárban! Csaknem ezredévvel a zsoltáros csak-os bizonyságtétele után visszhangzik rá az Újszövetség Zsidókhoz írt levelében az egyetlen, igaz Főpapra, Jézus Krisztusra mutató, támaszkodó bizonyságtétel. A nem a kancsal egekbe, hanem a Feltámadott Krisztusra, a Keresztrefeszített Feltámadott Úrra függesztett tekintet leli meg a biztos hitvallást:
„Járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk; mert hű az, aki ígéretet tett” (Zsidók 10,22kk).
Napnál világosabb beszéd, minden credo, quia absurdum fölött és abszurd, bénító világesemények ellenében az egyetlen adventi energiaforrásunk Ő. A reménység hitvallásának ajándékozója, meggyökereztetője bennünk.
Ha van mit megtanulni ebben a drámai adventben, akkor nem csak az, mit és hogyan ajándékozzunk másoknak, önmaguknak, ahogy a nemzetközi és hazai sajtóban adventi tippek sorozatai ragozzák, hanem egyszerűen a zsoltáros Dávid csak-zengésű sorai, és a levélnek a csúcsüzenete: ragaszkodjunk a reménység hitvallásához.
Gyönyörű görög kifejezéssel: homologia elpidosz – latinul: spes nostrae confessionem.
Az abszurditások világában csak ez az Isten-gyökerű remény képes úgy megtartani minket, hogy belegyökeresedve, belekapaszkodva ne legyünk szélsodorta falevél, formátlan sivatagi homok, semmibe olvadó hullámtaraj a létezés óceánpartján.
Jakob Steinhardt szobrászművész évtizedekkel ezelőtt fába faragta a próféta arcát. Egy kortárs keresztyén teológus pedig ezt írta hozzá, az adventi prófétáról: „A próféta nem ismeri a jövőt, de keresi azt. Nem vigasztalja olcsón a panaszkodókat, de meghirdeti Isten terveit. Nem tartja különbnek magát a többieknél. De alkalmatlannak érzi magát arra, hogy Isten eszköze legyen. Nem születése, műveltsége alapján kapja Istentől a megbízatást, hanem mert küldetése van mindenki javára – felülről. Nem vonakodik a legkeményebb dolgoktól, mert szíve vágya, hogy Isten használja. Nem maga keresi a feladatát, hanem megvárja, amíg Isten megbízza. Nem menekül felfele, hanem várja, amíg a magasságos Isten leküldi hozzá a megbízást. Nem él önmagának, de ég a vágytól, hogy megmutassa másoknak az élet értelmét – Istenben. Szótlansága azért van, hogy megtalálja a gyökeres, igaz szót. Vállalja a szenvedést Istenért, mert tudja: Isten szereti őt”.
Adventünk abszurd világában abszolút bizalommal és reménnyel forduljunk imáinkban Istenhez és hitünk igazi Főpapjához, Jézushoz. Ő a reménytelenség ellenére is megtanít reménykedni – illúziók nélkül. Ahogyan a 48-as forradalom és szabadságharc utáni időkben egy egész nemzetet tanított protestáns templomokból kizendülő énekkel Kálmán Farkas és Fejes István ma is terápikus dicsérete: „Egyedüli reményem,/ Ó Isten, csak te vagy./Jövel és nézz meg engem,/Magamra ó ne hagyj!”. Zsoltáros, igés, dicséreténeklős, reményt sokszorozó adventet! Csak Ő, egyedül csak Ő!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
