A katolikus tanítás szerint a kegyelmi élet az isteni természetben való részesedés, amelynek legfőbb akadálya az emberi akarat elfordulása Istentől. A kegyelem befogadását és a lelki növekedést mind egyéni döntések, mind belső hozzáállásbeli tényezők gátolhatják.
A kegyelmi élet legfőbb akadályai:
- a bűn és a bűnbánat hiánya lehet, amikor a súlyos vagy halálos bűn közvetlenül megszünteti a megszentelő kegyelem állapotát a lélekben.
- kegyelmi élet akadálya lehet az is ha a bűnbánat elmarad, ha nincs bűnbánat. Ha valaki nem ismeri el bűneit vagy nem hajlandó a bűnbánatra, a kegyelem nem tudja átformálni az életét. Következő dolog, amely akadályozza a kegyelmi életet bennünk, az az, amikor mereven ragaszkodunk a bűnhöz.
Ezek azok a dolgok, amelyeket az ember nem akar elengedni, gátolják a Krisztusban való új élet kiteljesedését.
A Szentírás számos konkrét példát is mutat be olyan tettekre, amelyek megszakították az ember és Isten közötti kegyelmi kapcsolatot.
A szentírási különbség a kettő között alapvetően a bűnbánatra való képességben rejlik. Míg a súlyos bűnből van visszaút, a „megbocsáthatatlan” bűn éppen a visszautat zárja le. A súlyos (halálos) bűn egy olyan tudatos és szabad döntés, amellyel az ember elfordul Istentől (például gyilkosság, házasságtörés, lopás). Mi történik? Megszakad a kegyelmi kapcsolat, a lélek „meghal” Isten számára. Van visszaút. Isten irgalma végtelen, ezért a súlyos bűn megbocsátható, ha az ember megbánja és kéri a bocsánatot. Viszont van olyan bűn is, melyre nincs bocsánat. Ez a megbocsáthatatlan bűn, a Szentlélek elleni bűn
Jézus a Máté evangéliumában 12,31-32-ben beszél erről: „Minden bűn és káromlás megbocsátatik az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsátatik meg.”
Akkor válik valami megbocsáthatatlanná, ha az ember véglegesen megkeményíti a szívét. Elutasítja Isten irgalmát, és nem akar bocsánatot kérni. Tudatosan a gonosznak tulajdonítja Isten szabadító munkáját (ahogy a farizeusok tették, amikor azt mondták, Jézus az ördögerejével gyógyít). Kétségbeesik vagy elbizakodik. Vagy azt hiszi, Isten nem tud neki megbocsátani (Káin), vagy azt, hogy bűnbánat nélkül is jár neki az üdvösség.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
A bűn különös-titokzatos jelenség. Hosszan áll lesben, az ember észre sem veszi, majd egyszer csak ráront, leteperi lelkiismeretével, gondolkodásával egyetemben, s az ember bűnössé válik anélkül, hogy tudna róla. Ha mégis észleli és tud róla, akkor állapotát felmérve végképp megdermed; tudás nélkül viszont további bűnök még könnyebb prédájává lesz, mert a bűn kicselezi gondolkodását és kijátssza lelkiismeretét.
A bűn nem azonos a rosszal, de a rossz lehet a bűn hordozója, mely magát felmutatva elrejti a mélyén megbújó felbujtót: a bűnt, ami ezért csak figyelmes – fájdalmas értelmezéssel hozható napvilágra. A rossz felszíni jelenség, és amennyiben az ember élete mindennapjaiban többnyire a felszínen mozog, számtalan rossz éri, ám éppen ezért meg is tanul védekezni ellene figyelemmel, fortéllyal, tudással, technikával. A bűn fészke az ember szabad akarata. A bűn rosszat eredményez, de el is rejtőzik a rosszban, ezért a rossz mélyére kell nézni, vajon nem bűnös akaratból fakad-e.
A bűn minden kíméletlen érzékletessége ellenére valamiként rejtőzködő erő.
Karl JASPERS filozófus szerint az emberi bűn és bűnösség nem egyetlen dimenzióban érthető meg. Ő négyféle bűnt különböztet meg: büntetőjogi, politikai, morális és metafizikai bűnt.
Jaspers szerint a felelősség nem mindig egyértelmű és nem mindig egyszerű. Az emberi életben sokszor több szinten vagyunk felelősek: tetteinkért, közösségünkért és egymásért. Hogyan válaszol az ember a bűn valóságára? Talán az első lépés az őszinteség. Az, hogy merjük meglátni saját felelősségünket. Nem csak azt, amit tettünk, hanem azt is, amit elmulasztottunk. Mert az ember igazi méltósága nem abban áll, hogy hibátlan, hanem abban, hogy képes szembenézni a hibáival. És talán éppen ebben a szembenézésben kezdődik el az a belső út, amely a bűntől a felelősségig, a felelősségtől pedig a megújulásig vezet.
A bűn sokszor misztikus, szinte megfoghatatlan jelenségnek tűnik. Képzeljünk el egy világot, ahol a gonosz nem hatalmas, ördögi alakokban jelenik meg, hanem hétköznapi emberek cselekedeteiben, akik csupán „a dolguk” szerint járnak el.
Hannah ARENDT szemében a bűn legfélelmetesebb arca nem a szenvedélyből fakadó rombolás, hanem a gondolkodás hiányából eredő engedelmesség. Az a tiszt, aki egyetértés vagy lelkiismeret nélkül hajt végre parancsokat, nem azért gonosz, mert szeretné a szenvedést, hanem mert lemondott a saját gondolkodásáról, és ezzel lemondott a felelősségről is. Ez a „banális gonosz” fogalma rávilágít valamire, amit gyakran elfelejtünk: a bűn nem mindig drámai, nem mindig látványos, de mégis pusztító.
Ott kezdődik, amikor az ember nem áll meg, hogy megkérdezze: amit teszek, az helyes-e, és milyen következményei vannak. Amikor a gondolkodás helyett a rutinra, a szabályokra vagy a parancsokra hagyatkozunk, a felelősség súlya alól menekülünk, de egyben részt vállalunk a világ szenvedéséből. De van kiút.
A kiút a tudatos gondolkodás, az ítélőképesség gyakorlása és a személyes felelősség vállalása. Minden döntésnél, minden cselekedet előtt fel kell tennünk a kérdést: „Ez helyes-e? Ki fog ebből szenvedni? Mit vállalok én a következményekért?”
A bűn elleni legjobb fegyver nem harag vagy büntetés, hanem az értelmes, tudatos életvitel és a közösségi részvétel, ahol az egyén láthatóvá válik saját tetteiért.
Az igazi szabadság – és az igazi morális erő – abban áll, hogy minden nap gondolkodunk, minden nap felelősséget vállalunk, még akkor is, ha senki nem figyel. Talán ez a legnagyobb tanítás a „banális gonosz” felismeréséből: a világ sorsa a gondolkodó, felelősségteljes cselekvők kezében van.
Bűn és bűnhődés című regényében Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nemcsak egy bűntény történetét meséli el, hanem az emberi lélek mély drámáját. A mű lelki és erkölcsi üzenetét próbálja megragadni. Az ember szívében különös harc zajlik. Egyik oldalon ott van a vágy a jóságra, az igazságra, a szeretetre. A másik oldalon ott van a gőg, az önzés és az a kísértés, hogy saját törvényt alkossunk magunknak. Raszkolnyikov története ennek a belső harcnak a története. A fiatal diák úgy gondolja, hogy az emberiség két csoportra oszlik: az átlagos emberekre és a rendkívüliekre. Az utóbbiak szerinte átléphetik az erkölcsi törvényeket, ha ezzel valami nagy célt szolgálnak. Így próbálja igazolni a gyilkosságot, amelyet elkövet.
De a bűn pillanata után valami megváltozik. A tett nem hoz felszabadulást. Nem hoz nagyságot. Nem hoz hatalmat. Ellenkezőleg: belső széthasadást hoz. Az ember talán elrejtheti tettét a világ elől, de a lelkiismeret elől nem tud elmenekülni.
A bűn nemcsak törvényszegés, hanem seb az ember lelkében. Az emberi lélek arra van teremtve, hogy az igazságban éljen. Amikor ettől eltér, belül meghasonlik. És mégis, a történet nem a kétségbeesés története. A külső büntetés nem a történet vége, hanem inkább egy új kezdet. Dosztojevszkij azt sugallja, hogy az ember akkor talál vissza önmagához, amikor képes kimondani az igazságot saját életéről.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
A bűn tagadása rabságban tart, de a bűn beismerése megnyitja az utat a megújulás felé. A történet így nemcsak a bűnről szól, hanem a reményről is. Arról a reményről, hogy az ember még a legmélyebb bukás után is fel tud emelkedni. Talán ez a regény legmélyebb kérdése: mi történik az emberrel, amikor saját maga akarja meghatározni a jót és a rosszat?
És mi történik akkor, amikor újra meghallja a lelkiismeret hangját? A válasz csendesen bontakozik ki a történet során: az ember igazi nagysága nem abban áll, hogy a törvények fölé emeli magát, hanem abban, hogy képes alázattal visszatérni az igazsághoz. Így válik a bűn története végül a megtérés történetévé. És így válik a szenvedés – bármilyen fájdalmas is – az újjászületés lehetőségévé.
Az emberi életben vannak pillanatok, amikor minden sötétnek tűnik. Amikor úgy érezzük, hogy a szenvedés, a veszteség vagy a reménytelenség elborít mindent. Ilyenkor könnyen felmerül a kérdés: van-e értelme tovább élni, küzdeni, remélni? Viktor Frankl élete és tanúsága azt mondja: igen. Frankl a koncentrációs tábor borzalmait élte át. Ott, ahol az emberi méltóságot megpróbálták teljesen eltörölni, ahol az élet sokszor egyetlen pillanat alatt véget ért. Mégis felfedezett valamit: azt, hogy az embertől mindent elvehetnek, kivéve egy dolgot – a szabadságot, hogy hogyan viszonyul a szenvedéshez. Ez az ember legmélyebb szabadsága. Frankl szerint az élet nem akkor értékes, amikor minden könnyű és örömteli.
Az élet akkor is értékes, amikor nehéz. Sőt, néha éppen a szenvedésben tárul fel az ember legmélyebb hivatása: hogy értelmet adjon annak, ami látszólag értelmetlen. Az ember akkor mond igazán igent az életre, amikor nemcsak az öröm idején mondja ki ezt az igent, hanem akkor is, amikor fájdalommal találkozik.
Az ember képes szeretni akkor is, amikor minden elveszettnek tűnik. Képes remélni akkor is, amikor nincs látható remény. Képes megőrizni méltóságát akkor is, amikor a világ megpróbálja elvenni. Frankl szerint minden élethelyzet kérdést tesz fel nekünk. A kérdés nem az: „mit várunk az élettől?”, hanem az: „mit vár tőlünk az élet?” És minden pillanatban válaszolnunk kell erre a kérdésre. Amikor az emberhűséges marad a szeretethez, amikor kitart a reményben, amikor nem adja fel az emberi méltóságát – akkor kimondja a legmélyebb választ: igent mond az életre. Ez az igen sokszor csendes. Néha könnyek között hangzik el.
De mégis ez az igen az, amely megőrzi az emberi lélek szabadságát. És talán ez a legnagyobb tanúság: az életnek mindig van értelme – még akkor is, amikor ezt az értelmet nehéz meglátni. Az ember akkor él igazán, amikor képes kimondani: „Minden ellenére – igen az életre.”
Nagyböjt 4. vasárnapján, mely LEATARE vasárnap is (vagy örömteli vasárnap) olyan evangéliumban hallunk, ahol Jézus egy különös emberrel találkozik: egy születésétől fogva vak emberrel. Ez az ember soha nem látta a napfényt, a színeket, az emberek arcát. Egész életében a sötétség volt a világa.
Jézus látja azt, akit mások nem látnak. Érdekes részlet az evangéliumban:
Jézus meglátja a vak embert. Sok ember elment mellette nap mint nap. A vak koldusok akkoriban az utak szélén ültek. Az emberek megszokták őket, már észre sem vették. De Jézus megáll.
Jézus meggyógyít egy vak koldust.
Ez mindig így van az evangéliumban. Jézus meglátja azokat, akiket a világ nem vesz észre. Jézus tekintete irgalmas tekintet. És ez ma is igaz. Isten lát bennünket akkor is, amikor úgy érezzük, hogy senki sem figyel ránk. Jézus ma azt mondja nekünk: Isten még a nehézségekben sem hagy magunkra.
A vak ember története nem a szenvedésről szól elsősorban, hanem arról, hogy Isten be akar lépni az ember sötétségébe. Amikor az ember Krisztushoz közeledik, lassan világosabbá válik az élete. Nem minden kérdésre kap azonnal választ, de a szívében megszületik a remény.
Kezd megnyílni az ember szeme. Látó lesz, nemcsak néző. És talán mindannyiunk életében vannak olyan területek, ahol még sötétség van. Olyan dolgok, amelyeket nem látunk tisztán. Ezért kérhetjük csendben: Uram, nyisd meg a szemünket, hogy meglássuk a Te világosságodat az életünkben.
Jelencsics Erich Gábor marcelházi plébános/Felvidék.ma
