(az eszmefuttatás megjelent a Bécsi Napló 2019 július-augusztusi számában Duray Miklós terjedelmesebb esszéjének rövidített változataként)
Húsz évvel ezelőtt, Krisztus születésétől számított harmadik évezredünket megelőző évtizedben mi, Kelet Közép-európai naiv emberek arról folytattunk kimerítő eszmecseréket, milyen Európában szeretnénk élni – a nemzetek, az államok vagy a régiók Európájában. Nem jutottunk döntésre, de törésre sem, mert mind a három változat illeszthető volt a jövőről alkotott elképzelésünkbe. Akkor nem igazán tudatosítottuk, hogy földrészünk nyugati felén élők kissé elpuhultak és felfordult az értékrendjük, hiszen nem tudtak határozottan válaszolni Daniel Cohn Bendit erkölcsileg és kulturálisan züllött anarchizmusára 1968-ban, sőt később sem, mert a zöldpártiak jelöltjeként beválasztották őt az Európai Parlamentbe. Sajátos, hogy ennek az embernek az európai értékeket romboló pályafutása majd a természet zöldjével álcázott legitim politikusi életpályája akkor kezdődött és vált követendővé sokak számára, amikor mi errefelé, az akkori szovjet-övezetben éppen az európai értékeket romboló kommunista totalitarizmus ellen folytattunk küzdelmet.
Talán ezért sem véletlenül, lassan öt éve (2015 óta) gyötör bennünket a kétség, jól döntöttünk-e 1998 és 2004 között, hogy a közép-európai térség keleti felének államai tartozzanak az Európai Unióba. A kétség emberi tulajdonság, de csak akkor tudatformáló, ha rendszerben működik. Európa jövőjével kapcsolatos kétségek rendszere azonban csaknem száz éve működik.
Ez kivetíti árnyékát a jelenünkre is, amely már nem ennyire köthető a napi időpontokhoz. Azt azonban lehet követni, melyik hatalmi érdekeltség hol szerez befolyást. Fontos fordulópont a második világháború utáni területi-hatalmi megosztottság. Ez vitathatatlanul egyértelmű: két részre szakadt a világ, ami helyi háborús konfliktusokban is mérhető. Ez a megosztottság az 1960-as években két helyen jelenik meg: a közel keleten az arab-izraeli háborúban (1967-ben) és Kelet Közép-Európában (1968-ban) a reform mozgalmak megjelenésében. Ugyanakkor világpolitikai méretben az 1973-ban kezdődő Helsinki-folyamat a mérvadó, mert itt csap össze békés keretek között először nyugat és kelet. Akkor még nem sejtettük, hogy ez csak látszólag az értékrendek harca. Lényege a befolyási övezetek határainak az átlépése volt. Ebben a küzdelemben a Szovjetunió alul maradt.
Akármennyire is örültünk ennek akkor, ma már tudjuk, itt eresztette csíráját a globalizmus. Ugyanis az 1975-ben aláírt Helsinki Záróokmánynak a harmadik kosara alapján lehetett nemzetközileg elfogadott módon működtetni az ellenőrző csoportokat, az emberjogi aktivisták szervezeteit, az utókonferenciákon nyíltan és a közösen aláírt okmánynak a szellemében bírálni a másik felet, támogatást nyújtani és ösztöndíjakat osztogatni kiszemelt szervezetek által kiszemelt csoportoknak. Ennek azonban nem a lényegével adódik gond, hanem azzal, hogy mindennel vissza lehet élni. Erre a stratégiára épült kimondatlanul a csillagháborús terv és a fejlett technológiák kivitelének tilalma a szovjet-blokk államaiba, ami gazdaságilag összeroppantotta a Szovjetuniót. Ebben a térségben mindannyian ezt vártuk. Kérdés, hogy az 1979. december 27-én kitört afganisztáni háború, ami még 2019-ben is tart, kinek volt az érdeke: a Szovjetuniónak vagy egy megnevezetlen titkosszolgálatnak, amelynek érdeke fűződött ahhoz, hogy tőrbe csalja az akkor már roskadozó nagyhatalmat és hosszantartó megoldhatatlan helyzetet teremtsen közép-Ázsia déli részén?
Azonban felvetődik egy köztes kérdés. Ha elfogadjuk, hogy a korábbi abszolutizmusok a totalitarizmus egyik módszertani kísérlete volt, akkor a kommunizmus nem volt-e előjátéka a globalizmusnak? Ne felejtsük: 1848 februárjának vége felé megjelenik a kommunista kiáltvány, aminek sok megállapításával akár egyet is érthetünk. De mit kezdhetünk azzal a kinyilatkoztatással: a kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. (a társadalmi rend behelyettesíthető értékrenddel, kultúrával, vallással stb.)
Ezek olyan kérdések, amelyek az idő multával a feledés homályába vesznek, hacsak a körülmények nem elevenítik fel a megélt múltat. Mindez nem jutott volna eszembe, ha 2014-2015-ben nem indul el az Európai Unió országai felé egy eddig, sohasem tapasztalt migráns áradat, aminek előzménye a 2011 tavaszán kirobbantott ún. arab tavasz volt. Sajátos, hogy ez a forradalomnak nem nevezhető mészárlási hullám elsősorban a Földközi tenger déli partja mentén fekvő arab államokban vagy ezt a partvidéket könnyen megközelíthető államokban uralkodott el. Máig nem tudni milyen céllal, hiszen semmilyen pozitívan értékelhető eredményt nem hozott – mint ahogy a korábban lezajlott proletár forradalmak sem – csak a korábbi, hatalmi erővel vagy közmegegyezéssel kialakított életviszonyokat borította fel. Egy biztos, hogy az arab tavasznak a térségben gyökerező semmilyen racionális okát eddig senki nem fogalmazta meg. Azt viszont tapasztaljuk, hogy ebből a térségből, de egyre inkább más, ehhez hasonló etnikai és vallási gyökerű területről is – Pakisztántól Marokkóig – évente több százezer migránst szerveznek az embercsempésznek nevezett bandák Európába. Sajátos, hogy ezeknek csak elhanyagolható része menekült, többségük ugyanis ott marad szülőföldje közelében, hogy hazamehessen, ha ez lehetségessé válik.
Az összeesküvési elméletektől távol tartva magam, nem tudom megkerülni a kérdés felvetését: miért kell Európába szállítani az európai kultúrától teljesen idegen embereket és miért kell rákényszeríteni európai államok kormányait, hogy őket eltartsák, hiszen ebből a pénzből a szülőföldjükön meg lehetne teremti a megélhetésük feltételeit? Arról nem is beszélve, hogy én a havi, sőt az éves jövedelmemből sohasem tudnám kifizetni azt a díjat, amit ki kell fizetniük az embercsempészeknek az idejövetelükért. Ha ennyi pénzük van, akkor nem lehetnek megélhetési gondjaik. Ha nincs ennyi pénzük, kitől kapják és mi célból. A migrációnak csak egyetlen oka fogadható el: az életet mentő menekülés. Ami most zajlik az terrorizmus.
Mindez felveti az Európai Unió jövőjével kapcsolatos kérdéseket is. Jelen esetben nem abban a szerkezeti összefüggésben, amiben húsz évvel ezelőtt elmélkedtünk erről, de attól mégsem távol. Az Európai Unió tagállamai egy részének hasonló a véleménye a migrációról. Ez pillanatnyilag a Visegrádi Négyekre vonatkoztatva egyértelmű, de ehhez hasonló Ausztria, Horvátország, Szlovénia és Olaszország álláspontja is, még ha ezt másként fogalmazzák is meg. Ez már egy régió, mégpedig államok régiója, amiben nemzetek élnek, államhatárokon átívelően. Ezen érdemes elgondolkozni. Talán ebbe az irányba kellene fejleszteni az Európai Unió belső kapcsolatrendszerét és nem az európai egyesült államok eszméjének elhintésére vagy a Visegrádi Négyek együttműködésének a szétverésére. Ez utóbbira sajnos lehet számítani a szlovákiai és csehországi belpolitikai fejlemények kapcsán. Ez utóbbi az európai együttműködés végének a kezdetét vagy az eredendő quedlinburgi Európa-eszmének a végét jelentheti. Azaz a keresztény Európa szétesését.
