Ipolyságon történt, a hetvenes évek elején, a magyar gimnáziumban. Magyar nyelv és irodalom órán Kölcseyről tanultunk.
A magyar szakos tanárnő, akit kedveltünk és akivel néha jókat vitatkoztunk az irodalomról és egyéb esztétikai kérdésekről, részletesen elmondott mindent a Kölcsey-alkotásokról – kivéve a Himnuszt. Arról egy szót sem szólt. Mi azonban tudtunk már egyet s mást a világról, nem hagytuk szó nélkül a dolgot. Az egyik osztálytársunk megszólalt: – De tanárnő, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ő írta a Himnuszt.
A tanárnő kicsit zavartan nézett rá: – Igen, igen – de az nem annyira fontos vers, azzal nem kell foglalkozni.
– Hogyhogy nem? – ellenkeztünk többen. – A Himnusz szép és fontos vers! – bizonygattuk.
Hirtelen csöngettek, vége lett az órának. A tanárnőn látszott a megkönnyebbülés, de vesztére – mielőtt elhagyta volna a tantermet – még odaszólt nekünk: – Hagyjátok ezt a Himnusz-ügyet, azokkal a versekkel foglalkozzatok, amelyekről beszéltem nektek.
Mondta ezt nekünk, 18 éveseknek. Felhördültünk, de ő már elhagyta az osztályt. Péter, a főkolompos, erre felugrott a katedrára. – Mutassuk meg nekik, hogy nekünk mi a Himnusz.
Az osztály egy emberként állt vigyázzba, s teli torokból énekelni kezdte a Himnuszt.
Május volt, az ablakok nyitva, a dallam messze szállt – s amit mi nem tudhattunk, a lévai járási tanügyi hivatal egyik felügyelője volt éppen ellenőrzésen az egyébként vonalas, meggyőződéses kommunista igazgatónknál. A járási elvtárs eléggé bulldog-hírnévnek „örvendett”, éppen azért helyezték 1972-ben a járási tanügyi hivatalba, hogy megrendszabályozza a renitenskedőket, az 1968-as elhajlókat. Külön kéjjel vette célba a magyar pedagógusokat, s jelentett fel mindenkit, aki a célgömbjébe került.
Mi erről akkor nem tudtunk semmit. Fiatal diákok voltunk, habzsoltuk az információkat és tanultuk az életet. Sejtésünk nem volt arról, hogy a szlovák kommunisták a 68 utáni tisztogatásokat a szlovákiai magyar értelmiség lefejezésére is felhasználják.
Az elkötelezettebb magyar személyiségekre rásütötték a nacionalizmus vádját, s ezek az emberek repültek a pártból (már ha párttagok voltak), s repültek az állásukból is. Több olyan szlovákiai magyar pedagógust, írót, szerkesztőt ismerek, aki akkor hónapokig állás (és fizetés) nélkül volt – abban a társadalomban, amely hivatalosan büntette azt, ha valakinek nem volt munkája, munkakerülésnek tartva azt.
Történt mindez a szovjet tankok árnyékában, a kommunista ideológia nagyobb dicsőségére. Mi, diákok, arról sem tudtunk, hogy iskolánk jubileumi évkönyvével kapcsolatos történések miatt az intézmény egyik legismertebb tanárát, Sági Tóth Tibort pár hónappal azelőtt ki akarták rúgni a pártból azért, mert a kiadványon szerepelt ez a mondat: „Kiadta a Šahy-i (Ipolyság) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium”. Igen, nacionalista megnyilvánulásnak tartották azt, hogy a város nevét zárójelben magyarul is feltüntette az iskola.
Mi minderről semmit nem tudtunk akkor, csak a zsigereinkben éreztük, hogy a Himnuszt nem adhatjuk. Így énekeltük azt teli tüdőből, s arról sem tudtunk semmit, hogy a járási illetékes elvtárs éppen akkor hagyja el (a Himnusz dallamaitól kísérve) az épületet, az igazgatónk kíséretében.
Hallani persze meghallotta, amit énekeltünk, s a pedellus úr későbbi közlése szerint – aki minden részletet tudott az intézmény életéről – állítólag megállt, és azt kérdezte az igazgatótól szlovákul: – Mi ez, mi történik itt? Az igazgatót kiverte az izzadság, hápogni kezdett: – Énekóra van, valamilyen dallamot gyakorolnak…
– Ugyan, ugyan, igazgató elvtárs – mosolyodott el az ellenőr olyan hideg mosollyal, hogy attól még a sokat látott pedellus urat is kiverte a víz. – Azt hiszi, nem tudom, hogy ez milyen dallam? Beírom a jelentésembe, ne féljen!
Pár perc múlva az igazgató tajtékozva rúgta ránk az ajtót. – Mit csináltok itt, ti őrültek? Ki az a hülye, aki ezt az egészet kitalálta? Azt akarjátok, hogy bezárják a gimnáziumot?
Csend volt a válasz, az igazgató még üvöltözött egy ideig, majd elviharzott.
Lett persze utóélete a dolognak: kis híján leváltották az igazgatót, pártfegyelmit kapott, az intézmény pedig, mint potenciális nacionalista fészek, fokozottabb pártellenőrzés alá került.
Velünk szemben azonban nem mert eljárni, mert tudta, hogy szembekerülne a szülőkkel és az egész várossal: ha kirúg néhány diákot a gimnáziumból a Himnusz éneklése miatt, társadalmi kiközösítés várt volna rá az akkor még igencsak magyar érzelmű kisvárosban.
Az esetnek azonban híre ment. Pár nap múlva találkoztam az Ipoly mente egyik legelismertebb plébánosával, okos, elegáns idősebb úrral. – Hallom, hogy rosszalkodtatok a gimnáziumban – mondta humorral fűszerezett hangon, s láttam, ahogy a tekintetéből szeretetteljes öröm sugárzik. – Mi volt a gond?
– A tanárnő provokálta ki – válaszoltam, szinte mentegetőzve. – Kölcseyről tanultunk, s azt mondta, a többi versével foglalkozzunk, de a Himnusszal ne.
– Ugyan, szegény tanárnő – válaszolt a pap. – Ennyire meg vannak félemlítve, látod?
Kölcsey verseit szeretem, s ha esetleg néhányat nem írt volna meg, attól még ellennénk. De mi lenne velünk a Himnusz nélkül?
(Csáky Pál FB oldala/Felvidék.ma)
