Karácsonyi elmélkedés: Jövök, semmit nem hozva…” (Dicséret. 458,3)

Furcsa volna a karácsony, ha a fényűzően feldíszített fa alatt egyetlen ajándék sem várna ránk. Furcsa volna ünnepi ebéd, családi összejövetel, a gyermekek verselése nélkül. Amikor az ember ünnep előtt a behavazott belvárosi utcán sétál végig a sok villogó égővel díszített fa és kirakat mellett, s innen-onnan kihallatszanak a karácsonyi dallamok, olyan szívet melengető hangulat keríti hatalmába, hogy úgy érzi, jó volna összemosolyogni a szembejövő idegenekkel, s valami szépet kívánni egymásnak. Olyankor valahogy megbékél egy percre a világgal, pedig hát… Pedig hát valójában csak arról van szó, hogy hangulatfüggők vagyunk, szeretjük a karácsonyi „feelinget” (érzést). Az ember szereti magát jónak, adakozónak érezni, szeret karácsonykor a templomban megmutatkozni, és szereti azt képzelni, hogy a jóllakottság, meleg otthon, szeretetteljes családi kör még jobb emberré teszi. Az ember szeret a jóságos keresztyén szerepében tetszelegni, gyakran gyönyörködik is abban, hogy az évente egyszer esedékes templomlátogatására milyen jól megválasztotta az új bundát, s milyen szépen helyezte el a perselyben azt a pár koronát… Bizony, a nyári kánikulában, vagy októberi esős időben eszünkbe sem jutna ugyanazon a belvárosi utcán végigloholva valami szépet kívánni egy idegennek, vagy a világot körbeölelni. Az sem jutna eszünkbe, hogy milyen furcsa lett az életünk, hiszen alig vannak már közös családi vacsoráink, alig tudjuk egymást igazán megajándékozni, mert sok minden csak a külsőség, az „emberek szája” miatt történik az életünkben. Az meg végképp nem jut sok ember eszébe, hogy a keresztyén ember legnagyobb ünnepét, a vasárnapot, egy gondokkal teli hét után a gyülekezet közösségében szentelje, ünnepelje meg.

Ezért vált ki a karácsony felemás érzéseket abban, aki valósággal ünnepelni szeretne. A belvárosi forgatagban annyi ember jön velünk szembe, kezüket lehúzzák az ajándékokkal teli táskák, s mégis, mennyien mintha üres kézzel járnának. Mintha semmi sem lenne a táskájukban, hiszen az arcokon gyakran nem az ajándékozás öröme fénylik, hanem az, hogy „jaj, kiről feledkeztem el”, vagy „hogy volt képük ennyit elkérni azért a bóvliért”, vagy „hogyan nem fogok megőrülni a rokonok rohamától”. Sokan már hangosan is kimondják: kell ez nekünk? Ugyanolyan napok ezek, mint a többi. Minek annyi felhajtás, sietség körötte, minek kell egynéhány nap miatt az egész házat fenekestül felfordítani? Ide kerültünk hát, hogy a karácsony nyűggé is válhat éppen azért, mert a lehető legrosszabb helyeken keressük: díszes csomagolópapír alatt, bortól csillogó pillantásban, ajándékot lefitymáló mosolyban, egy családi viszály pillanatnyi fegyverszünetében. Karácsony nem az a pár elégedett pillanat, amikor jónak és keresztyénnek érezzük magunkat. Ha valakinek mindez csak arról szól, hogy kényelmes fotelját kell elhagynia, a tévét ki kell pár órára kapcsolnia, le kell vetnie imádott elrongyolódott melegítőjét, ki kell józanodnia, és jó arcot kell vágnia az utált rokonok jöveteléhez, akkor valóban helytálló a kérdés, hogy minek ezt a pár

napot ennyire túlreagálni? Alig kezdődik el, s már véget is ért. S igaza van annak, aki azt mondja, hogy az igazi karácsony nem december 24-én kezdődik. Az igazi karácsony akkor kezdődik el, amikor az év során jut eszünkbe valakin segíteni, amikor „csak úgy”, különösebb ok nélkül benézünk az elmagányosodott idősekhez, amikor nincs szükség ünnepre ahhoz, hogy az ember családja által megajándékozottnak érezze magát. Az igazi karácsony – akármilyen közhelynek tűnjék is! – valóban a megszületett Krisztusról szól, aki elé, mint a bölcsek, mi is odaállunk, de mi csak azt mondhatjuk:

semmit sem hozhattam neked, Uram, csak magamat, összetört lelkemet. Az igazi karácsony nem évenként egyszeri szép prédikáció-meghallgatás, hanem folyamatos közösség a Mindenható Istennel, aki napról napra része az életünknek, még akkor is, ha legszívesebben kihagynánk Őt döntéseinkből. Az igazi karácsony egy olyan világ, amelyben az ember őszinte szívvel összecsomagolja minden hazugságát, álszentségét és alattomos szándékát, átköti az igaz megbánás szalagjával, és leteszi a világ minden bűnét elfedő fája, a kereszt alá.

Györky Szilvia

Református Újság