I. István király minden bizonnyal nem egy úgynevezett „nemzetieskedőt” a Duna mindkét partjáról a butaságai miatt térdre kényszerítene és legkevesebb huszonötöt mérne rájuk. Ő ugyanis tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a történelmi Magyarországon (Magyarhonban, Hungáriában), ahol uralkodott, egyetlen nemzetiségnek sem volt joga a másik fölé kerekedni – írja Michal Svoreň a Pravda című lapban. Jegyzetét így folytatja:
Uralkodása óta ugyan több mint ezer év telt már el, de mintha az emberek kezdenék elveszíteni a józan eszüket. A 18. század végén a szlovák hazafiak is büszkék voltak Magyarhonra, melyet saját hazájuknak is tekintettek. Nem egy közülük pedig kész volt életét áldozni Hungáriáért, például a törökellenes vagy éppen a Habsburg-ellenes harcokban.
Az egyszerű nép meg persze gürcölt és robotolt az uraság földjén, függetlenül attól, hogy az éppen magyar vagy pedig szlovák volt. Gürcölt és kulturálisan a népdalokban élte ki magát, melyek szlovák és magyar környezetben egyaránt keletkeztek és terjedtek. Erre az is bizonyíték, hogy nem egy magyar népdalt szlovák környezetben, szlovákul is énekelnek, mégpedig ugyanarra a dallamra. Nagy kár, hogy még senkinek sem jutott az eszébe, hogy összegyűjtse ezt a közös népdalkincset és kiadja valamilyen közös, szlovák-magyar énekeskönyvben. Ebben a helyzetben, amikor a kölcsönös kapcsolatok nem éppen a legjobbak, talán egy ilyen lépés oldaná valamelyest a feszültséget, tompítaná az éles támadófelületet, és így legalább annyira közel kerülnénk egymáshoz, mint amennyire elődeink megértették egymást Nagy-Magyarországon.
Tényleg sok közös van bennünk, nem csupán a népdalaink, de a konyhánk vagy a népi hímzéseink is, bár ezt a különlegességet eddig még senki sem vette rendesen szemügyre. Mert mindig jobb és értelmesebb dolog a kölcsönös kapcsolatokat arra építeni, ami bennünket összeköt. Nem árt, ha tudatosítjuk, hogy talán a legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor, szlovák gyökerekkel rendelkezett. És azt is, hogy a 19. században még Békéscsaba volt a legnagyobb szlovák város.
Az egyszerű embereknek nincsenek egymással problémáik, és ha valamilyen gubanc mégis keletkezik a szlovák-magyar kapcsolatokban, akkor a mögött minden esetben a politikusok primitívsége és butasága leledzik. De hogy ne sértsük meg a politikusokat, el kell mondani, a butaságnak egyetemesebb jellege van és senki sincs beoltva ellene. Ezt jól lehetett látni a dunaszerdahelyi futballstadionban is, ahol a nagy transzparensekre pingált „voltunk, vagyunk, leszünk” feliratban a butaság nagyon sűrítve jelent meg.
A hétköznapok emberei mindig segítették egymást, mivel problémáik nagyon közeliek. Már csak ezért is feltételezhető, hogy a jelenlegi feszültség a szlovák-magyar kapcsolatokban csökkenni fog. Egyszerűen kell, hogy csökkenjen! És nem azért, mert a mostani politikusoknak vagy radikálisoknak egyszeriben megjön a józan eszük, vagy mert a butaság elveszítené mindent átölelő nemzetközi jellegét. Szerencsére itt élnek ugyanis az egyszerű emberek, akik képesek arra, hogy békében éljenek egymás mellett, mint ahogyan azt már évszázadok óta is teszik. És talán a politikusok butaságaira is egyszer sikerül majd gyógyírt találni, talán már a legközelebbi választásokon.
Michal Svoreň, Pravda, Felvidék Ma
