Fejezetek Fülöp Mihály A befejezetlen béke című könyvének A nagyhatalmak és a csehszlovákiai magyarok kényszer kitelepítése c. írásából, melyet a szerző megküldött portálunknak – annak közlése céljából.
A negyedik fejezet címe: Az 1946 április 10-i csehszlovák emlékirat és a foreign office állásfoglalása
A csehszlovák kormány az 1946 február 27-i lakosságcsere-egyezmény aláírásánál nem tudta elérni, hogy Magyarország 200 ezer magyar áttelepítésérol tárgyalásokba bocsátkozzék, vagy elfogadja a Clementis által sugallott, de valójában magyar visszautasításba ütközo háromhatalmi fellépést. 1946 április 3-án Dalibor Krno, – akit idoközben az ENSZ fotitkárhelyettesévé választottak – ezért Londonban Gladwyn Jebb külügyminiszter-helyettesnek nyújtotta át a pozsonyi hídfore, a 250 ezer magyar „reszlovákizálására”, a 200 ezer magyar kényszerkitelepítésére és a Magyarországgal szembeni gazdasági követelésekre vonatkozó három jegyzékét. A londoni külügyminiszter-helyettesi értekezleten 1946 április 10-én adták át a csehszlovák kormány „javaslatait és megjegyzéseit” tartalmazó iratokat. A prágai kormány a müncheni szerzodés és a bécsi döntés meg nem történtté nyilvánításából kiindulva követelte, hogy Magyarország a trianoni határt „jogosnak, véglegesnek és megváltoztathatlannak” ismerje el; mondjon le a „Szent István-i gondolatról” és az ebbol következo területi követelésekrol, valamint a címerben a kettos kereszt és a „Szlovákiára emlékezteto” hármashalom használatáról; semmisítse meg a Felvidékre emlékezteto emlékmuveket, emléktárgyakat, stb; tiltsa be az irredenta, revizionista, hungarista, fasiszta, nyilas, fajvédo propaganda minden nyílt és bujtatott formáját, az ilyen jellegu szervezeteket, a katonai és félkatonai kiképzést; a revizionizmus jelképét, Szent István koronáját helyezzék el az ENSZ múzeumában; Magyarország állítsa minden tekintetben helyre az 1938 szeptember 29-e elotti állapotot, megfelelo kártérítéssel. A csehszlovák emlékirat a fentiekbol következoen megállapítja: a magyar nemzetiségu volt csehszlovák állampolgárok különösen 1938 után ellenséges, idegen elemként az ország bel- és külbiztonságára veszélyt jelentenek, lehetetlen békében élni velük. A világbéke és az európai biztonság, a két állam jövobeli baráti kapcsolatai szempontjából ezt a kérdést véglegesen meg kell oldani, hogy megszunjön Közép-Európa legfontosabb konfliktusforrása. Mivel a közvetlen tárgyalások nem vezettek eredményre, Csehszlovákia feljogosítva érzi magát 200 ezer magyar nemzetiségu volt csehszlovák állampolgár kiutasítására az 1946 február 27-i magyar-csehszlovák lakosság csereegyezmény feltételei alapján. A csehszlovák beadvány kötelezni óhajtotta Magyarországot, hogy a békeszerzodés életbelépését követo három hónapon belül kössön egyezményt a transzferrol Csehszlovákiával. Ha ennek megkötésére nem kerül sor, Csehszlovákia fenntartja magának a jogot, hogy a transzfert egyoldalúan végrehajtsa. A csehszlovák kormány a 200 ezer magyar transzferjén kívül felvetette a pozsonyi hídfore vonatkozó területi követelését is. Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár, Rajka és Bezenye község Csehszlovákiához csatolását azzal indokolták, hogy Pozsony városfejlesztése csak ebben az irányban lehetséges, a tervezett kiköto és vízieromu megépítése így kizárólag csehszlovák területen történhetne; Pozsony védelme a magyar tüzérség esetleges támadásával szemben csak így lenne megoldható; az 5 község 7523 lakosának 53%-a német, 25%-a horvát és csak 22%-a magyar. A csehszlovák emlékirat felveti, hogy ha Magyarország a prágai, 1946 április 6-i egyezmény alapján nem fizeti ki a 30 millió dollár jóvátételt 6 év alatt, át kell adnia természeti kincsei kiaknázását, állami javai és monopóliumai zálogjogát Csehszlovákiának. A kártérítést pedig kiterjesztették a történelmi és kulturális értéku tárgyakra és iratokra is. A csehszlovák kormány a magyar békeszerzodés szövegébe kívánta emelni a fegyverszüneti egyezményt, valamint a trianoni békeszerzodést is érvényben lévonek nyilvánította, különösen annak katonai rendelkezéseit. A pénzügyi, gazdasági és közlekedési jellegu követelések Csehszlovákiának évtizedekre szabad kezet biztosítottak volna Magyarország területén. Magyarországot az ENSZ pénzügyi ellenorzése alá kívánták helyezni, az említett zálogjog, stb. érvényesítését helyezték kilátásba, a katonai rendelkezések betartását állandó jellegu, szovjet-csehszlovák-jugoszláv szövetséges ellenorzo bizottság felügyeletére óhajtották bízni. A csehszlovák emlékirat ezenkívül további követelések benyújtását sem zárta ki.
A magyar kormány nem tudott és nem tudhatott a Londonban eloterjesztett csehszlovák igényekrol. A Foreign Office-ban azonban részletes elemzés, majd a párizsi Külügyminiszteri Tanács ülésre utazó angol delegációnak alaputasítás készült a csehszlovák-magyar vitáról. A Foreign Office Research Department (kutatórészleg) magyar referense, C.A. Maccartney 1946 április 5-én készítette el hozzászólását. A következoket javasolta:
1. A trianoni határon túlmeno csehszlovák és jugoszláv igényeket a Foreign Office korábbi területi tanulmányai (pl. az 1945 június 7-i, már idézett értekezlet) nem tekintették igazolhatónak. A bécsi döntés „meg nem történtté” nyilvánítása aligha fogadható el: legfeljebb „semmisnek és érvénytelennek” lehet tekinteni a döntést, de lehetetlen bármely államra kényszeríteni, hogy múltbeli eseményt meg nem történtnek tekintsen; a legtöbb, ami elérheto az a status-quo ante helyreállítása. Magyarország nem kényszerítheto arra, hogy a határokat „megváltoztathatatlannak és öröknek” tekintse. „Ez olyan, mintha egy embernek minden fogát kivernék és utána ünnepélyes nyilatkozatot csikarnának ki belole, hogy ezentúl nem hordhat mufogsort.” Ráadásul ez ellentmondana Magyarország, mint leendo ENSZ-tagállam jogainak.
2. A magyar fegyverszünet rendezi a fasisztabarát szervezetek feloszlatásának kérdését. Magyarország saját akaratából úgyis köztársaság lesz, s elhagyja az olyan jelképeket, mint pl. a kettos kereszt, stb. A Szent Korona nemzetközi múzeumba helyezése indokolatlan beavatkozás lenne a magyar belügyekbe. A címerre és a koronára vonatkozó követelés ellenkezo hatást érne el.
3. A bécsi döntés következményeinek felszámolását célzó rendelkezésben gondosan kerülni kell a „váratlan és indokolatlan” követeléseket.
4. A két háború közti csehszlovákiai kisebbségi politika liberális volta ellenére „nem festheto annyira rózsaszínure”, mint a csehszlovák kormány teszi. Az viszont akár a csehszlovák államférfiak ellenkezo irányú nyilatkozatai alapján is visszautasítandó, hogy a magyar kisebbség illojális lett volna és ezért büntetést érdemel. 100 ezer magyar „reszlovakizálása” után is 350 ezret kellene kiutasítani, mivel eddig csak 80 ezer szlovák jelentkezett áttelepedésre. Magyarország egymilliós embervesztesége, 400 ezret el nem éro sváb kitelepítése ellenére sem tud 20-25 ezer családnál többet elhelyezni. Teljes képtelenség 850 ezer – foleg paraszt – embert az éhezésnek, munkanélküliségnek és kétségbeesésnek kitenni, a háborús pusztítás, az ország kirablása után. A „magyarosítás, szlovákosítás” témakörben felsorakoztatott érvek pedig annyira egyoldalúak és részigazságokat tartalmazók, hogy még cáfolni sem érdemes. Csehszlovákia érvényben lévonek tekinti a trianoni szerzodést, de a hozzátartozó kisebbségi egyezményt elutasítja.
5. A pozsonyi hídfo két magyar és három horvát-magyar (XVI. századi telepes, Magyarországhoz hu horvátokról volt szó) községébol a németek elmenekültek, ezért a csehszlovák követelés etnikailag nem megalapozott. (Az Anonymusnál is szereplo Oroszvár nem szlovákokról, hanem 846-ban betelepített kijevi hadifoglyokról kapta nevét). A térség gazdasági függosége Pozsonytól vitathatatlan. Az viszont kétségbevonható, hogy stratégiai védopajzsot jelentene a városnak, – „különösen, ha Magyarország ünnepélyesen és örökre kinyilvánítja a trianoni határ elfogadását” -, vagy a „billiárdasztal simaságú” területen vizieromugát építheto. „Tudvalevo, hogy a terület kis kiterjedésu: ha viszont a trianoni határ nem szent és sérthetetlen, hanem – ott ahol hasznos és kívánatos – megváltoztatható, akkor több olyan terv létezik, ahol sokkal jobban indokolt Magyarország javára változtatni.” (Kiemelések tolem-F.M.)
6. A gazdasági, pénzügyi és közlekedési követelések annyira túlzóak, hogy ezeket valamennyi dunamenti állam általános és egyenlo kötelezettségeként kellene elfogadtatni. A békeszerzodés, s különösen a jóvátétel végre nem hajtásáért eloirányzott szankciók ütköznek a szovjet-magyar gazdasági egyezménnyel, ezért a csehszlovák kormány vitába keveredhet a Szovjetunióval pl. a természeti kincsek kiaknázására és a magyar állami tulajdonra bejelentett zálogjog kérdésében .
A Foreign Office békeelokészíto csoportjának (Reconstruction Department, Peace Making Section) magyar-román referense, James Marjoribanks 1946 április 17-én az elozo napi londoni külügyminiszter-helyettesi vita alapján összefoglalót készített a csehszlovák emlékeztetorol, amelynek érveit „nagyon gyengének” tartotta. A területi követelésrol megállapította, hogy etnikai alapon nem lehet igazolni a pozsonyi hídfo kiszélesítését; a transzfer kérdését pedig nem tekintette olyan kérdésnek, amelynek be kell kerülnie a békeszerzodésbe; a jóvátételre szóló zálogjogot túl messzemenonek ítélte és a többi kérdést pedig egyszeruen olyannak, ami még komoly megfontolást sem érdemel. Gladwyn Jebb külügyminiszter-helyettes viszont április 18-án a csehszlovák javaslatok védelmére kelt: a pozsonyi hídfo kiszélesítését szorgalmazta és még azt sem tekintette „orült” ötletnek, hogy Szent István koronáját ENSZ-múzeumban helyezzék el. Április 20-án W.G. Hayter a területileg illetékes dél-európai foosztály vezetoje a transzfer kérdését a kétoldalú tárgyalások szférájába utalta. D. Allen a vitát azok javára döntötte el, akik a csehszlovák javaslatok szakértoi vizsgálatát igényelték. James Marjoribanks április 18-án újabb feljegyzésben utasította vissza a csehszlovák érveket: Csehszlovákia már mindent megkapott Magyarországtól a fegyverszüneti egyezményben, amire jogosult, tehát nem szükséges a jóvátétel végrehajtására szövetséges ellenorzo személyzetet küldeni; a transzfer-kérdések nem békeszerzodésbe valók; mivel nem élnek szlovákok a pozsonyi hídfo területén, nem igazolható annak kiterjesztése. Marjoribanks Hayter foosztályvezetovel történt megbeszélése után a Foreign Office-ban uralkodó véleményt úgy foglalta össze, hogy a csehszlovák követelések a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszthetok ugyan, de az angol kormány nem hajlandó azok támogatására. Gladwyn Jebb még egyszer a pozsonyi hídfo kiterjesztésének védelmére kelt azzal, hogy ezt a „borzasztóan bonyolult és rossz határt” „cseh szövetségeseink javára, magyar ellenségeinkkel szemben” rendezzék. Noha Jebb a londoni külügyminiszter-helyettesi értekezleten az angol küldöttség vezetoje volt, mégis Hayter álláspontja kerekedett felül, aki „elhamarkodott” döntés meghozatala helyett azt ajánlotta, hogy várják meg a két fél érveinek eloadását a párizsi értekezleten. A Foreign Office vonalán P. Nichols prágai angol nagykövet intervenciója – aki a csehszlovák kormány érveit visszhangozta – sem változtatott.
W.S. Williams, a Foreign Office területileg illetékes dél-európai főosztályának (Southern Department) vezetohelyettese és magyar referense, F.A. Warner, a párizsi brit küldöttségnek a csehszlovák-magyar kisebbségi kérdésben 1946 április 9-én és május 8-án kidolgozott irányelveiben – vagyis az angol kormány hivatalosan képviselendo álláspontjában – alig vette figyelembe a béketárgyalásokon részt vevo, valamint a kutatórészlegben dolgozó tisztviselok véleményét. A trianoni határt helyreállító döntés ismertetése után megállapítják: „a jelenlegi csehszlovák kormány természetesen fél a magyar revizionizmus erejétol és elhatározta, hogy megszabadul magyar kisebbségétol, anélkül, hogy beleegyezne bármilyen Magyarország javára történo határmódosításba.” Miután ismertették az 1945 december és 1946 március közötti diplomáciai lépéseket, a csehszlovák kormány legújabb követeléseire a következo állásfoglalást fogalmazták meg:
1: Pozsonyi hídfo: „ha a csehszlovák kormány elhatározta magát ennek megszerzésére, akkor mint alapveto feltételbe, beleegyezhetne a határ egy más ponton való kisebb módosításába.”
2: „Reszlovakizáció”: a csehszlovák kormány azt állítja, hogy a kisebbségeknek a két háború között különleges jogokat biztosító politika kudarcot vallott. 250 ezer embert közigazgatási- oktatási intézkedésekkel akarnak visszatéríteni szlovák nemzetiségéhez, noha a Foreign Office kutatórészlege szerint csak 100 ezer vetheto alá ilyen eljárásnak. Nagy-Britannia nem kíván a békeszerzodésekben kisebbségvédelmi rendelkezéseket, mert a Versailles-i rendezés kisebbségvédelmi szerzodései kudarcot vallottak, akárcsak a Nemzetek Szövetsége. Amikor a magyar kormány 1945 október 31-i állampolgársági jogokra vonatkozó békeelokészíto jegyzékét a Foreign Office-ban megvitatták, feltételezték, hogy a bécsi döntés semmissé nyilvánítása a csehszlovákiai magyarok teljes állampolgárságának helyreállítását jelenti. A jelenlegi békeszerzodés a szabad szólás, nyelvhasználat és vallásgyakorlás jogát nyilvánítja ki, „de nem utal cseh területre”. „A csehszlovák kormánynak tehát szabad keze lesz, hogy olyan «reszlovakizálási» próbálkozásokat tegyen, amilyeneket kíván.”
3: Csehszlovákia – az ENSZ alapokmányban az emberi jogok és a szabadságjogok megkülönböztetés nélküli tiszteletbentartására vállalt kötelezettségei mellett – 400 ezer magyart akar kitelepíteni. Az angol és az amerikai kormány nézete szerint ez a két ország kizárólag kétoldalú tárgyalásain rendezendo kérdés. Nagy-Britannia azt is kinyilvánította, hogy a két ország közötti határ közös megegyezéssel történo módosítását elismeri. Ha a csehszlovákok meg akarnak szabadulni a magyar lakosságtól, ezt az angol kormány megkérdezése nélkül teszik és ezért felesleges lenne a magyarokat Nagy-Britannia ellen hangolni azzal, hogy egy ilyen tervet az angol kormány támogatna. Figyelembe veendo továbbá, hogy amikor Magyarország ENSZ-tag lesz, tiltakozhat, a magyarokkal szembeni csehszlovák bánásmód ellen, ha nem tetszik neki. A Foreign Office tisztviseloi úgy ítélték meg, hogy az oroszok hasonlóan gondolkodnak. A magyar kormányküldöttség moszkvai látogatása alkalmával szovjet részrol kifejezték, hogy a Csehszlovákiában maradó magyarok teljes kisebbségi jogokat kapnak a békeszerzodésben, de nem kötelezték el magukat a 300 ezer magyar lakosú területsáv Magyarországnak történo átengedése mellett. Ilyen körülmények között Csehszlovákia felszólítandó, hogy megfelelo idoben adja elo nézeteit a Külügyminiszterek Tanácsa, vagy a békekonferencia elott és tanulmányozásra bocsássa szakérto bizottság rendelkezésére. A Foreign Office a kormánynak a következo politikai vonalvezetést ajánlotta: a pozsonyi hídfo kiterjesztése elfogadható, különösen, ha az amerikaiak, vagy az oroszok támogatják és ha máshol Magyarország javára lehetséges a határmódosítás; a magyar kisebbség transzferje a két érintett fél kétoldalú tárgyalására tartozik; a „reszlovakizáció” nem a magyar béketárgyalások tárgya, s bár rokonszenveznek a cseh érzésekkel, remélik, hogy semmi olyat nem követnek el, ami sértené az ENSZ-alapokmány emberi- és szabadságjogokra vonatkozó elveit; ha az oroszok a csehszlovákiai magyar etnikum kisebbségi jogainak újraélesztését kívánják akkor azt az angol kormánynak elvileg vitatnia kellene .
A Foreign Office állásfoglalása híven tükrözte a három nagyhatalom magyar-csehszlovák kisebbségi kérdésben formálódó közös politikájának kezdeteit. A kivételt az 1946 február 27-i Auer-Szlávik megbeszélésen felvetodött csereterület-elv angol támogatása jelentette. A „reszlovakizációban” szabad kezet kapott a csehszlovák kormány, de amíg az angolok az emberi- és szabadságjogok tiszteletben tartását remélték, ezt nem lehetett elvárni a sztálini Szovjetuniótól. Az amerikaiak, mint említettük – miután lehetetlenné vált, hogy Magyarország háromhatalmi tanácsra befogadja a 200 ezer magyart -, az angolokkal és a szovjetekkel együtt a vitát a kétoldalú megegyezés szférájába utalták, s – mint látni fogjuk – a kérdés végül is e keretek közé szorult. A szovjetek – mint ahogy a magyar kormányküldöttség moszkvai látogatásánál részletesebben tárgyalni fogjuk – nem utasították el az összes magyar „lakosságcsere” címén való kitelepítését, de tekintettel kellett lenniük a háromhatalmi döntéshozatal elvére. A kisebbségi jogok biztosítását az angolok elvetették. A moszkvai látogatás után az egyik nyitott kérdés az lett, hogy a szovjet vezetok valójában tettek-e ígéretet egyenlo jogok biztosítására a magyar kormányküldöttségnek? Ez volt az a pont, ahol a Foreign Office tisztviseloi között is vita támadt. C.F.A. Warner, a dél-európai foosztályt felügyelo csoportfonök javasolta ugyanis a kisebbségvédelem jogosultságát vitató álláspont hivatalos állásfoglalássá emelését. C. A. Maccartney erre hevesen reagált: „Amikor Ofelsége kormányának Magyarország iránti politikáját a Foreign Office-ban megvitattuk, ismételten arról tájékoztattak, hogy valamely kérdésnek bármilyen is az érdemi vagy tényoldala, hivatalos politikánk az, hogy ne szálljunk szembe a Szovjetunió óhajaival. Most azt állítják ezen egyedülálló alkalommal, amikor valami olyat javasoltunk, ami egyezik az emberséggel és az Atlanti Charta elveivel, vitatnunk kell a szovjetek (kisebbségvédelemre vonatkozó – a szerzo megjegyzése) óhajait. Valóban túl késo és hiábavaló tiltakozni e javaslat erkölcstelensége (indecency) ellen?” (Kiemelés tolem – F.M.) W.S. Williams válaszában elismerte ugyan, hogy mindez „rosszul hangzik”, de az általános érzület az, hogy „az 1918 utáni kisebbségi szerzodések kevés jót jelentettek azon kisebbségi csoportoknak, amelyeket védeni szándékoztak és kitételei a nemzetközi súrlódás állandó forrásai voltak. Ez alkalommal a békeszerzodések emberi jogi cikkelyei – párosítva a kormányok azon jogával, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsához forduljanak, ha úgy érzik, hogy a környezo országokban nemzetiségieiket üldözik -, kielégítobb eszközöket fognak biztosítani a kisebbségek védelmére, mint a régi kisebbségi szerzodési rendszer.”
Visszatérve a prágai kormány diplomáciai lépéseire: miután látták, hogy a londoni külügyminiszter-helyettesi értekezlet érdemben meg sem vitatta javaslatukat, a szövetséges nagyhatalmak támogatásának megszerzésére újabb akciókat indítottak. A csehszlovák kormány a nagyhatalmak prágai követei, majd 1946 április 25-én a párizsi Külügyminiszterek Tanácsa elé terjesztette kérését , hogy e kérdések, valamint a Németországgal szembeni területi követelései a tárgyalások napirendjére kerüljenek. Benes, Masaryk és Clementis hangsúlyozták, hogy mindenekelott a München elotti határok megerosítését óhajtják, amirol semmiféle vita nem lehet. Transzfer-javaslatukhoz képest sokkal kisebb jelentoséget tulajdonítottak a pozsonyi hídfo megszerzésének. Benes 1946 április 20-án Dejean prágai francia nagykövetet biztosította arról, hogy a brit kormány részérol „formális igéretet kapott” támogatásukra, Nosek pedig Párizsban az értekezlet fotitkárát Fouques-Duparqot tájékoztatta arról, hogy a Szovjetunió kiállt mellettük az említett kérdésekben. Dejean a maga részérol megnyugtatta a csehszlovák államférfiakat: „Franciaország magatartása évek óta kialakult és meg fog felelni kötelezettségvállalásainknak, éppúgy, mint természetes rokonszenvünknek” (Csehszlovákia iránt) . A párizsi értekezlet francia fotitkára viszont felhívta a csehszlovák követ figyelmét arra, hogy a magyar békeszerzodés elokészítésében a potsdami és a moszkvai eljárásmód alapján Franciaországnak nincs joga részt venni, mire Nosek legalább a konferencián kívüli „folyosói” beszélgetések esetére kérte a francia kormány támogatását .
Benes elnök igyekezett az amerikai fenntartásokat is eloszlatni. Steinhardt prágai amerikai nagykövetet arról győzködte, hogy ha a csehszlovákiai magyaroknak kisebbségi jogokat biztosítanának, akkor „államot alkotnának az államban”. Mivel a német és a magyar kisebbségek 1938-1939-ben utat nyitottak a náciknak, mindkettőt ki kell telepíteni. A magyarországi németek helyére kerülhetnének a csehszlovákiai magyarok, s ha a magyar kormány a betelepítési hely hiányára hivatkozik, ez csak azt bizonyítja, hogy magyar hídfot szeretnének fenntartani Csehszlovákiában, ami legalább olyan veszélyes lenne, mint a német hídfo volt a háború kitörésekor Csehországban. Benes elmondta, hogy Párizsban Nosek és Molotov találkozóján a szovjet külügyminiszter beleegyezett ugyan a csehszlovák transzfer-javaslat támogatásába, de hozzáfűzte: „Ki kell fürkésznem az amerikaiak álláspontját, mivel az amerikaiak nélkül semmit sem tehetek”. Végül a csehszlovák elnök azzal próbálta elnyerni beszélgetopartnere jóindulatát, hogy rámutatott: a Szovjetuniónak tulajdonítják országában a németek kitelepítésérol szóló potsdami határozat minden érdemét; ha az Egyesült Államok beleegyezne a magyarok transzferjébe, akkor legalább osztozhatna a szovjetekkel ezen a dicsoségen . A csehszlovák diplomáciai lépések ellenére a kérdés eldöntése végül is nem a Külügyminiszterek Tanácsának párizsi ülésén, hanem csak az azt követo párizsi értekezleten vált lehetségessé.
