Fejezetek Fülöp Mihály A befejezetlen béke című könyvének A nagyhatalmak és a csehszlovákiai magyarok kényszer kitelepítése c. írásából, melyet a szerző megküldött portálunknak – annak közlése céljából.
A harmadik fejezet címe: A második prágai tárgyalások és az ún. lakosságcsere-egyezmény megkötése
A State Department 1945 december elejétől mindkét kormányt arra ösztönözte, hogy a magyar kisebbség helyzetének rendezésére és a lakosságcsere megvalósítására minden tőlük telhetőt megtegyenek a kétoldalú megbeszéléseken. Az amerikai külügyminiszter a két ország különösen előnyös megegyezésének, a tartós és baráti kapcsolatok megteremtésének fontosságáról és a magyarokkal szembeni embertelen bánásmód, vagy a szükségtelen megpróbáltatásoknak való alávetés megengedhetetlenségéről próbálta meggyőzni a prágai kormányt. Byrnes a magyar külügyminiszter értésére kívánta hozni, hogy elvárja tőle: „közvetlen csehszlovák-magyar megegyezést érjenek el és (Gyöngyösi) nem fogja elmulasztani – a magyar álláspont külső támogatásának megalapozatlan reményében -, hogy a csehekkel realista rendezés köttessen.” Az első prágai tárgyalások kudarca után Byrnes budapesti képviselőjén keresztül még határozottabban figyelmeztette a magyar miniszterelnököt és külügyminisztert arra, hogy „súlyos hibát követnek el, ha Magyarország makacs álláspontjának külső támogatásában reménykednének Csehszlovákiával szemben. A rendezés elhalasztása egyik országnak sem kedvez és súlyosan hat azokra (a magyarokra), akikről vitatkoznak.” (kiemelés tolem – F.M.) Az amerikai külügyminiszter félreérthetetlenül közölte azt is, hogy a magyar kormány nemzetközi bizottságra és ellenőrzésre vonatkozó kérelmének elfogadása nem valószínű és ezért mindent meg kell tenni a közvetlen csehszlovák-magyar megegyezés elérésére. Az amerikaiak ugyanakkor némi reménysugarat hagytak a magyaroknak: 1945. decemberében Steinhardt prágai amerikai nagykövet felvetette Rosty-Forgách prágai magyar megbízottnak, hogy a Magyarország javára eszközölt határkorrektúra esetén, a cseheket történelmi területükön (Lausitz, Sultschin) lehetne kárpótolni. Az elgondolás realitását a prágai angol nagykövet kétségbevonta. Ezzel egyidoben Puskin budapesti szovjet követ Gyöngyösinek – Kertész beszámolói szerint – azt fejtegette, hogy az „ügyetlen” csehszlovák politikusok azt a súlyos hibát követték el, hogy az ellenségeskedések befejeztével nem távolították el azonnal a szlovákiai magyarokat. E befejezett tény megteremtése megoldotta volna a Magyarország és Csehszlovákia közötti fo nehézséget, és a két ország közötti tárgyalások könnyebbé váltak volna.” Puskin világosan értésére adta Gyöngyösinek: „Csehszlovákia – mivel a múltban megbízható barátnak bizonyult – Moszkva feltétel nélküli támogatását élvezi.” Magyarország fogadja el a csehszlovák javaslatot és inkább Romániától követeljen, mivel „ez az ország ugyanabban a csónakban evezett, mint Magyarország”. A szovjet álláspont cinizmusa, az amerikai sürgetés és az angol hallgatás nem sok reményt hagyott a magyar kormánynak a nemzetközi támogatás megszerzésére. Ráadásul a lakosságcsere egyezmény elfogadtatását a baloldali pártok is szorgalmazták. A párbeszéd megindításában a Szociáldemokrata Párt küldöttségének prágai látogatása is szerepet játszott. Révai József a Magyar Kommunista Párt nevében igyekezett Gyöngyösit és a prágai tárgyalásokon részt vett magyar küldöttség tagjait a tárgyalások újrafelvételére rábírni.
Gyöngyösi 1945 december végén az erosodo belso és külso nyomás hatására elhatározta a tárgyalások újrafelvételét, 1946 január 5-én budapesti látogatásra hívta meg a csehszlovák küldöttséget. A magyar külügyminiszter a megbeszéléseket a lakosságcserére kívánta korlátozni, s feladta azt az előfeltételét, hogy a magyarok ellen hozott jogfosztó intézkedéseket a csehszlovák kormány vonja vissza, csupán azok végrehajtásának (deportálás, vagyonelkobzás) felfüggesztését igényelte. Az egyoldalú kitelepítést magában foglaló általános rendezést – az amerikai támogatásban reménykedve – kizárta. Dalibor Krno budapesti csehszlovák képviselo Kertész Istvánnal közölte: 1: Meg kell egyezniük a lakosságcserében. A magyarországi szlovákoknak féléves jelentkezési határido adandó. 2: Teljesen a csehszlovák kormány diszkréciójára volna bízva, hogy Csehszlovákia melyik részébol adja cserébe a magyarokat a magyarországi szlovákok helyébe. 3: Magyarországnak nem kellene ragaszkodnia a magyarellenes dekrétumok formális visszavonásához, hanem meg kellene elégednie azzal, hogy ok a magyarság helyzetét de facto megjavítják. Krno hozzáfuzte: ha a magyar kormány nem fogadja el ajánlatukat, általános diplomáciai és propaganda kampányt indítanak ellene, többszáz szlovák iskolát nyitnak, úgyhogy ötven éven belül egymillió szláv él majd Magyarország területén. A csehszlovák megbízott amerikai kollégáját is arról gyozködte, hogy javaslataik elutasítása esetén nem marad más lehetoségük, mint a kisantant újjáélesztése. Valóban, miután a magyar kormány a jugoszláv kérésnek – miszerint Magyarországnak támogatnia kellene a trieszti ügyben Jugoszláviát Olaszországgal szemben – nem tett eleget, a belgrádi sajtó kampányt indított a magyar „sovinizmus” és a délszlávokkal szembeni iskolapolitika ellen, s hamarosan már területi igényt is emlegettek Magyarországgal szemben. A két szláv állam béketárgyalások elotti közeledésére, a magyar „irredenta” és „revizionista propaganda” elleni összefogásra egyre több jel mutatott.
A csehszlovák kormány üdvözölte a budapesti meghívást, mert azt azon elv elfogadásának vette, hogy a vitás kérdéseket a felek közvetlen tárgyalással oldják meg. Egyben azt is feltételezte, hogy a meghívással a magyar kormány elvileg elfogadja a Prágában átadott csehszlovák javaslatokat. Heidrich csehszlovák külügyi államtitkár Rosty-Forgách-nak kijelentette: „célszerunek tekinteném, ha a béketárgyalásoknál már azzal járulhatnánk a nagyhatalmak szine elé, hogy az összes függo kérdésben barátilag megegyeztünk és ennek megfeleloen kérjük a békeszerzodés megszövegezését.” (kiemelés az eredetiben). A csehszlovák tárgyalókészség foleg azért növekedett a választások, illetve a béketárgyalások elott mert érezhetoen megrendült az amerikai támogatásban való bizodalmuk. Az 1945. oszi államosítások és a december 1-i szovjet – amerikai csapatvisszavonások után ugyanis Csehszlovákia külpolitikája továbbra is szorosan igazodott a Szovjetunióéhoz, amit az amerikaiak egyre jobban sérelmeztek. Csehszlovák részrol úgy ítélték meg, hogy ha elfogadják a meghívást – illetve Clementis betegsége miatt Prágában folytatódnak a tárgyalások -, azzal eleget tesznek a már említett, 1945. októberi amerikai felszólításnak, miszerint a két érintett állam közvetlen tárgyalása lehetové teszi közös eloterjesztésüket a szövetséges nagyhatalmaknak.
A csehszlovák szándékot a magyar Külügyminisztériumban világosan látták. Kertész István felhívta minisztere figyelmét, hogy a tárgyalások folytatását Prága úgy fogja prezentálni a Három Nagynak, hogy a magyar-csehszlovák problémák közvetlen megbeszélések útján elintézést nyertek, tehát a békeértekezletnek ezekkel nem kell foglalkoznia, a magyar-csehszlovák viszonyt rendezo megállapodás végrehajtása folyamatban van. A Békeelokészíto Osztály vezetoje attól tartott, hogy a színmagyar Csallóközbol akarják kitelepíteni a magyarokat, formális garanciákat pedig nem adnak a szlovákiai magyarság jogainak biztosítására. Rosty-Forgách Prágából úgy ítélte meg, hogy a csehszlovák megegyezési törekvés mozgató erejét a „Trianonnál esetleg kevésbé kedvezo békediktátumtól való félelem képezi” . A prágai magyar megbízott érzékelte azt a csehszlovák idegenkedést, amely a nemzetközi döntés és a béketárgyalások iránt megmutatkozott. Ezért Prága azt akarta, hogy a kérdés ne kerüljön nemzetközi fórum elé, illetoleg a béketárgyalások napirendjére. Ha a választásokon esetleg a Szlovákiai Demokrata Párt nagy többséggel gyoz, ez új megvilágításba helyezheti a magyar kérdést. Rosty-Forgách felhívta a figyelmet a Nagy-Pozsony kiépítése érdekében benyújtandó, négy községre vonatkozó igényekre és a csehszlovák „reviziós szellemre.” Mivel a néprajzi elvet a nagyhatalmak Jugoszlávia és Ausztria esetében támogatták, Magyarország is ragaszkodhat a „magyar tömb épségbentartásához”… „sem a történelmi, sem a jelen politikai felelosség nem vállalható azért, hogy a trianoni határok fölött szlovák koridort építsenek ki, s így a magyar néptestbol kiszakítsanak négyszázezer magyart, melyek további sorsa nem lehet kétséges. A cserénél feltétlenül számításba kell venni azokat a magyarokat, akiket a csehszlovák hatóságok jogtalanul utasítottak ki, s akik itt kóborolnak otthon és ruházat nélkül az országban.” Rosty-Forgách rámutatott arra is: ha 1:6 vagy 1:7 arányban a magyar kormány hozzájárul a lakosságcseréhez – vagyis 500 ezernyi magyar áttelepítéséhez az önként kitelepülni akaró szlovákokért -, akkor ezt jugoszláv és román részrol példának tekinthetik. A prágai magyar meghatalmazott precedensnek tekintette azt is, „ha kisebbségi jogok törvényszeru biztosítása nélkül Csehszlovákiában hagyunk 400 000 magyart. Ha ugyanis itt nem követelünk jogokat a magyarságnak, morális szempontból nem követelhetjük ezt sem Jugoszláviában, sem Romániában. Végeredményben tehát kb. 2 millió kisebbségi magyart érint a csehszlovák-magyar vita, de igen fontos behatással lehet a hazai magyarság sorsára is, morális és gazdasági téren.” Rosty-Forgách ezért visszautasította az 1945. december 5-i csehszlovák javaslatnak, mint tárgyalási alapnak az elfogadását.
Gyöngyösi 1946 január 21-én – a bírálatoknak helyt adva – úgy fogadta el a Prágába szóló meghívást, hogy az elozo tárgyalásokon eloterjesztett csehszlovák elvi álláspontot visszautasította és a január 31-i Minisztertanácson ennek módosított változatát ajánlotta elfogadásra. A magyar külügyminiszter a Csehszlovákiából átköltözo magyarok kijelölésére magyar-csehszlovák vegyesbizottságot javasolt. Eszerint a magyarok és a szlovákok ingóságaikat magukkal vihették, ingatlanaikért pedig kártérítés járt. A visszamaradó magyarság sorsáról további tárgyalásokat folytatnának. A csehszlovák kormány felfüggeszti a kiutasításokat, a magyarok széttelepítését, a vagyonelkobzást, megnyitja a magyar népiskolákat, a magyarok megélhetési lehetoségeit biztosítja. A magyar javaslatot 1946. január 30-án a budapesti csehszlovák megbízottnak átnyújtották, s mivel válasz nem érkezett, a magyar küldöttség február 5-én abban a hiszemben utazott Prágába, hogy álláspontját a másik fél tárgyalási alapnak fogadta el.
Gyöngyösi a tárgyalások elhalasztását szorgalmazó külügyminisztériumi megnyilatkozásokkal szemben azért vállalta a párbeszéd felújításának ódiumát, mert a
nagyhatalmak támogatásának hiányában csak így remélhette a magyarság üldözésének felfüggesztését. Steinhardt január 24-én Prágában azt fejtegette Rosty-Forgáchnak, hogy „amennyiben a békekonferencia elé kerülne a magyar kisebbség problémája, annak megoldásánál Oroszország – Magyarországgal és Csehországgal szomszédos nagyhatalom létére – dönto befolyást igényelne. Ez viszont szerinte a szláv szolidaritásra tekintettel mind Északon, mind Délen valószínuleg szomszédaink elonyben részesítését jelentené. Ettol eltekintve a közvetlen megegyezés halogatásából keletkezheto legnagyobb hátrányt abban látja, hogy – iráni mintára – a nagyhatalmak nehézkes apparátusának megmozdításából egyéb vonatkozású komplikációk sorozata keletkezhetne, ami viszont a Duna-medence megbékélését tetemesen hátráltatná”, majd hozzáfuzte: „mindig jobb, ha perlekedok bíró nélkül egyeznek meg egymással.” A prágai magyar ügyvivo is észrevette, hogy míg decemberben Steinhardt még természetesnek tekintette, „a magyar-csehszlovák ellentét igazságos békediktátum általi likvidálását” (Rosty-Forgách szerint a nemzet sorsát ez már nemigen súlyosbíthatná), az amerikai nagykövet januárban már a kétoldalú megegyezést sürgette. Ez a változás azonban nem azzal függött össze, hogy Steinhardt Benes-barát – mint Rosty-Forgách feltételezte-, hanem az idoközben Washingtonban kialakult felfogás miatt alakult így. Az ugyanis a mielobbi békekötést részesítette elonyben a külügyminiszterek moszkvai értekezlete után (e kérdésre még visszatérünk). Az amerikai sürgetéshez ráadásul még Moszkvából jövo hitegetés is társult. Kertész Istvánt Prágába utazása elott, 1946 február elején a pályaudvaron Demeter Béla tájékoztatta Tildy üzenetérol, mely szerint Vorosilov marsall közölte: „Erdély kérdését javunkra oldják meg, ha békülékeny magatartást tanusítunk Csehszlovákiával szemben és egy ésszeru politika elso lépéseként elfogadjuk a lakosságcsere egyezmény megkötését Prágával.” (kiemelés tolem – F.M.) A magyar külügyminiszter az amerikai tanácsot elfogadva és a szovjet közlésnek hitelt adva Prágában be akarta bizonyítani: a 450 ezer szlovákról szóló csehszlovák állítások nem felelnek meg a valóságnak.
A magyar küldöttség Prágába érkezésekor Dalibor Krno közölte Kertész Istvánnal, hogy a csehszlovák külügyminisztérium számjelosztályának mulasztása miatt csak most adhatja át február 2-án kelt válaszukat, amiben elutasítják a magyar javaslatot a kétoldalú vegyesbizottság felállítására (melynek feladata az áttelepítendo magyarok kiválasztása lenne), és nem fogadják el a szövetséges nagyhatalmak képviseloinek bevonását sem a lakosságcsere lebonyolításába. A csehszlovák küldöttség a szlovákiai magyarság kérdését teljes egészében (vagyis a transzfert, a „reszlovakizációt” is beleértve) kívánta megvitatni és visszautasította a részleges megoldást, vagyis kizárólag a lakosságcsere végrehajtásának megbeszélését. Ezzel megváltozott a helyzet és kérdésessé vált az egész tárgyalás értelme. A magyar küldöttség tanácskozásán Gyöngyösi „megnyugtatta a kedélyeket” és Kertész tanácsa ellenére úgy döntött, hogy megkezdi a tárgyalást.
Clementis a második prágai tárgyalások (1946. február 6-10) megnyitójában közölte: „a csehszlovák kormány véglegesen és végleges érvénnyel akarja megoldani a kérdést”, kölcsönös egyezményekkel és engedményekkel. A valóságot némileg megmásítva azt állította, hogy kormánya megalakulása óta „nem fordult a nagyhatalmakhoz sem konkrét, sem elvi javaslatokkal, melyek megoldhatnák vagy szabályozhatnák viszonyukat.”
Elképzeléseit így vázolta:
1. „Mint elso konkrét lépés lenne a lakosságcserérol szóló egyezmény.” 2. „Intern” intézkedésként a kormány a szlovákiai belügyi megbízott útján irányelveket adott ki az állampolgárság megfosztásáról szóló elnöki rendelethez: a „szlovák népi eredetu”, s a magyar mellett a szlovákot „érintkezési nyelvként használó” polgárok „eredeti etnikumukhoz jelentkezzenek, minden kényszerítés vagy nyomás nélkül” a csehszlovák állampolgárság visszaszerzésére. 3. „A szlovák etnikum volt tagjainak jelentkezése és a lebonyolított lakosságcsere után nem maradna 150-200 000-nél nagyobb számú magyar Csehszlovákiában.” „A nagy emberveszteség és a svábok kitelepítése után, akiket minden vagyoni kártérítés nélkül tesznek ki, bizonyára nem lenne nehéz elhelyezni a magyarok e további kategóriáját, aminél a csehszlovák kormány segédkezhetne. Ezzel a kérdés részünkre teljesen megoldódnék és kijelentem a csehszlovák kormány nevében, hogy semmiféle érdekünk nincs azután ama szlovákok iránt, akik a megoldás után Magyarországon maradnak és természetesnek tartom, hogy asszimilálódnak.” (kiemelés tolem – F.M.)
A magyar külügyminiszter válaszul közölte, hogy meghatalmazása kizárólag a lakosságcsere megvitatására szól, majd a Clementis által javasolt új tervre és „definitív” megoldásra beterjesztette a magyar küldöttség egyezménytervezetét. Gyöngyösi a lakosságcsere részletes megtárgyalását kérte, amire Sebestyén Pál „vezértitkárt” és Kertész István követet jelölte ki, a csehszlovák javaslat kormányához való eljuttatására pedig ígéretet tett. A csehszlovák tárgyalóküldöttség rövid vita után elfogadta a magyar javaslatot és a szakértoi tárgyalásokon kölcsönös engedmények alapján megállapodásra jutottak. A magyar fél a tárgyalások elfogadásával beleegyezett abba, hogy a kitelepítendo magyarokat a csehszlovák hatóságok válasszák ki és az egyezmény szövegét február 9-én néhány óra alatt sebtében összeállították.
A lakosságcsere-egyezmény a magyarországi szlovákok önkéntes áttelepülésérol, valamint az áttelepülo szlovákok számával egyenlo számú magyar a csehszlovák hatóságok általi kijelolésérol és áttelepítésérol, valamint összesen ezer „háborús bunös” kitelepítésérol intézkedik. A kitelepítendo magyarok számába ezenkívül betudták az idoközben Magyarországra kiutasított, vagy átmenekült személyeket is. Az áttelepülok ingóságaikat magukkal vihették, ingatlanaikért kártérítés járt. A magyar-csehszlovák vegyesbizottság felállítása mellett létrehozták a pozsonyi magyar megbízotti hivatalt. A jegyzokönyvben a két fél elismerte, hogy a lakosságcsere „nem oldja meg a csehszlovákiai magyarság problémáit, az továbbra is megoldásra vár”, és ha a további tárgyalások nem vezetnének eredményre, a két kormány a békeértekezlet elé viheti a kérdést. Emellett a csehszlovák kormány fenntartotta a jogot, hogy más módon oldja meg az ügyet. A prágai kormány nyilatkozott arról, hogy az ott lakó magyarság sorsának végleges eldöntéséig felfüggeszti a magyarok kiutasítását, belso áttelepítését és vagyonelkobzását, az állásuktól megfosztott köztisztviseloknek pedig létminimumuk fenntartásához szociális segélyt folyósít.
A második prágai tárgyalások befejezésekor a csehszlovák küldöttség – amely csodálkozott, hogy a háború végén Németországgal hasonló helyzetu Magyarország diplomáciai pozíciója annyira javult, hogy a csehszlovákiai magyarok áttelepítésérol a gyoztessel tárgyalhat, szemben a szudéta-németekkel, akiket egyszeruen kiutasítottak – beleegyezett, hogy Sebestyén Pál visszautazik Prágába a magyar kormány észrevételeivel. Kertész Budapestre visszatérve felhívta Gyöngyösi figyelmét arra, hogy a tipikusan egyenlotlen szerzodést módosítani kell, mert pénzügyi és gazdasági cikkelyei és a magyarok kiválasztása további tárgyalást igényelnek, amelyeket el kellene húzni a békeértekezletig.
Vájlok Sándor, a Külügyminisztérium politikai osztályának Csehszlovákiáért felelos tisztviseloje Tildy köztársasági elnöknek, Nagy Ferenc miniszterelnöknek és a pártvezetoknek elküldött memorandumában mutatott rá az egyezmény gyengéire:
1. A csehszlovák-magyar egyezmény a csehszlovák kormánynak szabad kezet biztosított a magyarországi szlovákok kitelepülésének megszervezéséhez és a csehszlovákiai magyarok sorsának intézéséhez. A magyar kormány a csehszlovákiai magyarellenes propagandát nem tudja megakadályozni, a magyarság semmiféle védelmet sem kaphat tole, semmi beleszólása nincs abba, hogy miként történik a csehszlovákiai magyarok kitelepítése. „Amíg tehát a magyarországi szlovákok önkéntesen áttelepülnek, addig az ottani magyarokat deportálják, hatóságilag kényszerítik otthonaik elhagyására. Az egyezmény, amely kétségtelen békediktátum-jellegu – sot egyes részleteiben még annál is súlyosabb -, a magyar államnak nem tette lehetové, hogy 700 ezer ember sorsával kielégítoen foglalkozhassék, ugyanakkor azonban a csehszlovák hatóságoknak felségjogok gyakorlását tette lehetové Magyarországon.” 2. A Csallóköz és Mátyusföld kiürítésével, s a szlovákok betelepítésével szlovák etnikai sávot húznak Magyarország és a még Csehszlovákiában maradó 450-500 ezer magyar között. E magyarok közül eloreláthatólag 300 ezer ember szlováknak vallja magát, az „állampolgárság elnyerése ugyanis a nyomortól, az állástalanságtól és az otthonból való kidobás veszélyétol menti meg a magyarságot. Alátámasztja ezt a szociális okot az is, hogy az ottani magyar felfogás szerint a magyar kormány eladta a csehszlovákiai magyarokat és hozzájárult ahhoz, hogy oket a vesztes háború egyik jóvátételének tekintsék. A szlovák számítás szerint a lakosságcsere után kb. 150-200 ezer magyar marad még, akiket a magyar kormánynak majd a békekonferencia után kell Magyarországra áttelepítenie.” 3. A jogfosztás, a teljes politikai és kulturális elnyomás fennmarad, a magyar oktatás hiányzik. A kiutasítások és a vagyonelkobzás felfüggesztése „negatívumot nyújt csupán, melyre egyébként minden embernek joga van s annak elismerése nem számít semmiféle kedvezménynek.” 4. „A csehszlovák kormány fél a békeértekezlettol és attól tart, hogy a nagyhatalmak által újjárendezési alapul elfogadott etnikai elvet terhére a csehszlovák-magyar viszonylatban alkalmazni fogják. Ezért igyekszik még a békeértekezlet elott megegyezést létrehozni… sajnos, a magyar hatóságok ezen a téren némileg támogatják ezt a… törekvést.” Az egyezmény ehhez az elso lépés lenne. „A mindenáron való megegyezés Magyarországot sem gazdasági, sem politikai elonyökhöz nem juttatta. Még a két ország közötti baráti kapcsolatok kialakításához szükséges légkört sem teremtette meg, mert szlovák részrol a magyar- ellenes gyulölet nem szunt meg”, s Csehszlovákia külföldön tovább munkálkodik Magyarország ellen. 5. Az egyezmény komoly gazdasági terheket ró Magyarországra, mivel 1946-ban valószínuleg 70-80 ezer magyar családot dobnak ki. A jól kiépített otthonaikból kiuzött és kifosztott magyarokat a kormány nem tudja ellátni. „Azért a sok szenvedésért, amibe a deportálás ezt a magyarságot beletaszítja, kétségtelenül a magyar kormány lesz a felelos… valamint azért is, hogy hallgatólagosan tudomásul veszi 700 ezer szlovákiai magyar nemzeti demoralizálását és gazdasági elszegényítését.” A csehszlovák megoldás példát adhat Jugoszláviának és Romániának. „Ha ebben az esetben a magyar kormány nem látja kifogásolhatónak a belügyeibe és nemzeti érzéseibe való beleszólást, akkor nem emelhet kifogást az ellen sem, ha más országokban lévo kisebbségeitol minden jogot megvonnak, s vagy Magyarországra teszik át oket, vagy pedig existenciájuk veszélyeztetésével magyar nemzetiségük megtagadására kényszerítik” (kiemelés tolem – F.M.)
Vájlok memorandumát azért idéztük, mert az egyezmény megváltoztatására, illetve elfogadásának elhalasztására irányuló legátfogóbb próbálkozásnak bizonyult. A lakosságcsere-egyezményt a pénzügyminiszter és a külügyminisztérium szakértoi ugyancsak módosítani kívánták. A magyar külügyminiszter felfogásán azonban mindezek a kísérletek semmit sem változtattak. Gyöngyösi azzal érvelt, hogy becslése szerint csak 30-40 ezer szlovák települ át önkéntesen Csehszlovákiába, s ha a lakosságcsere nem valósul meg, a békekonferenciát a prágai kormány propagandája meggyozheti igazáról. Szerinte a nyugati passzivitás következtében az egyezmény aláírása volt az egyetlen eszköz a magyarság puszta fizikai létének megmentésére a békeértekezletig terjedo idoszakban. Gyöngyösi javaslatára a Minisztertanács 1946. február 16-i ülésén változatlan szöveggel fogadta el az egyezményt.
1946. február 27-én V. Clementis és Gyöngyösi János aláírta a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt. Ezt követoen a csehszlovák külügyi államtitkár kifejtette a pártok vezetoinek, hogy Csehszlovákia nemzeti állam akar lenni és meg akar szabadulni a területén élo német és magyar lakosságtól. A két állam újabb egyezményében Magyarország vállalhatná a 200 000 magyar átvételét. Ha ez nem jön létre, a Csehszlovákiában maradó magyarság kisebbségvédelemre nem számíthat és az egy tömbben élo magyarok szét fognak telepítettni Csehszlovákia különbözo tájaira. Majd hozzáfuzte: „területi változtatásról nem lehet szó, mert Szovjet-Oroszország tudomásul vette, tehát véglegesnek fogadta el a trianoni határokat és a bécsi döntés felújításáról nem lehet szó.” A magyar külügyminiszter és a pártok vezetoi Clementis javaslatát elfogadhatatlannak minosítették. Gyöngyösi felajánlotta, hogy a két nemzet önként, a nagyhatalmak közbejötte nélkül, közös megegyezéssel oldja meg a határkérdést: „Minthogy mi magyarok nem a bécsi döntés által megállapított határokra gondolunk, hanem az összes körülmények mérlegelésével szerényebb, de mégis oly megoldást tartunk szem elott, amely feleslegessé tenné néhány százezer magyar kitelepítését és lehetségessé tenné, hogy földjeiket megtarthassák és lakhelyükön maradhassanak.” (kiemelés tolem – F.M.) A magyar külügyminiszter biztosította Clementist, hogy revíziós, irredenta mozgalmakra nem kerül sor többé. A csehszlovák külügyi államtitkár rögtön negatív választ adott. Auer Pál nem hivatalos beszélgetésben ezt követoen Slavik csehszlovák miniszternek felvetette, hogy legalább a „Csallóközt és még valamit” szeretnének visszakapni. Slavik ezt elképzelhetonek tartotta, ha Csehszlovákia visszakapna szlováklakta területet pl. Balassagyarmattól északra. Az ún. csereterületek kérdése itt vetodött fel eloször. Slavik kijelentette, hogy a csehek kötelessége megfontolni egy ilyen javaslatot. Azt a reményt ébresztette Auer Pálban, hogy a kisebbségi kérdés humánus megoldása lehetséges. Auer az 1946. március 6-i pártközi értekezleten beszámolt az ún. csereterületek kérdésérol, ami általános meglepetést keltett a pártok vezetoiben.
A magyar külügyminiszter a Csallóköz esetleges visszacsatolásáról induló tárgyalásokról a nagyhatalmakat kívánta informálni, remélve, hogy „a békeszerzodés legalább a Csallóközt és esetleg egy keskeny magyarlakta sávot visszajuttat hazánknak.” 1946. márciusára azonban már a magyar kormány is kapott információkat arról, hogy a nagyhatalmak egyike sem hajlandó egy Csehszlovákiával szembeni, a transferrel kapcsolatos magyar területi igényt támogatni. Szegedy-Maszák Aladár washingtoni magyar követ az amerikai békeelokészítés egyik központi személyiségével folytatott beszélgetésében 1946. február 25-én felvetette a határmódosítást, megkérdezve, hogy az amerikai kormány foglalkozik-e ilyen tervekkel?
Matthews, a State Department európai foosztályvezetoje tagadólag válaszolt és kijelentette, hogy az amerikai álláspont szerint a két kormánynak kellene a megoldást megtalálnia. Szegedy-Maszák azt a benyomást szerezte, hogy az „Egyesült Államok valamilyen formában elkötelezte már magát az 1938-as csehszlovák határok mellett, vagy pedig nem akarja a Kelet és Nyugat között rendkívül óvatosan egyensúlyozó és ezért nyilván zsaroló Csehszlovákiát brüszkírozni és így területi módosítást nem akar a maga részérol forszírozni. Viszont kétségtelen az is, hogy a tömeges kényszeru kitelepítést nem helyesli.” (kiemelés tolem – F.M.) A budapesti angol politikai megbízott helyettese 1946. március 19-én – mint már említettük elutasítóan válaszolt a több mint fél évvel korábban feltett magyar kérésre a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetét vizsgáló, vagy a magyar-csehszlovák lakosságcserét ellenorzo bizottságban való részvétellel kapcsolatban, s egyben kormánya nevében kijelentette, hogy Nagy-Britannia „nem hajlandó a csehszlovák kormányt bármely, Magyarország javára történo határkiigazítás elfogadására rábírni, bár nem tagadná meg elismerését bármely oly módosítástól, amelyben a két érdekelt állam egymás közt szabadon megegyezett.” (kiemélés tolem – F.M.)
A magyar „néppel – földet” elképzelés megvalósíthatósága tehát bizonytalanná vált. Clementis Steinhardt prágai amerikai nagykövetnek budapesti tárgyalásairól számolt be. Eszerint a csehszlovák külügyi államtitkár a magyar politikusok értésére adta: „ne tulajdonítsanak túl nagy jelentoséget Nagy-Britannia és az Egyesült Államok olyan, felhatalmazás nélküli személyiségeitol jövo ígéreteknek, melyek szerint e két hatalom a békekonferencián Magyarországot támogatni fogja abban, hogy Csehszlovákiától területátengedést igényeljenek. Kifejezte azt a véleményét, hogy a brit kormány nem kíván »részese lenni egy újabb Münchennek« és teljesen valószínutlen, hogy az amerikai kormány eroszakos területátadást támogatna gyoztes szövetségestol egy olyan országnak, amely a Tengely tagja volt.” Clementis ugyanakkor tájékoztatójában félrevezette a prágai amerikai nagykövetet, amikor azt állította, hogy Gyöngyösi elfogadná a 200 ezer magyar transferjét, ha a Három Nagy ezt javasolná neki. Steinhardt prágai amerikai nagykövet 1946. március 11-i jelentésében külügyminisztériumát a magyarok „kiutasításának” elonyeirol gyozködte. Steinhardt úgy ítélte meg, hogy a 200 ezer magyar transzferjérol Magyarországot a háromhatalmi fellépés meggyozhetné, aminek elonyeit az Egyesült Államok számára a következokben látta: a kisebbségi kérdés (legalább idoleges) megoldásával a közép-európai stabilitás helyreállna, megszunne az összeütközések forrása, beleértve az amerikai magyarok és szlovákok közötti súrlódásokat is; a csehszlovák-magyar viszony barátivá alakulásával növekedne az utazási szabadság, a kölcsönös kereskedelem, gazdasági fellendülés következne; Magyarország újjáépítésével könnyebben tudná befogadni a kiutasított magyarokat; mindez lassítaná az „orosz gazdasági imperializmus gazdasági programját;” Csehszlovákiában nincsenek többé megszálló erok, és így a kontraszthatás az utazási szabadság megnövekedése miatt erosebb lesz Magyarországon; a háromhatalmi fellépés megmutatná a Három Nagy egységét. Steinhardt arra a következtetésre jutott, hogy a magyarok csak a látszatot szeretnék megorizni a háromhatalmi fellépés elfogadásával: így az amerikaiak kockázat nélkül vállalhatják az ebben való részvételt.
A State Department a fentieknek hitelt adva kívánatosnak tartotta a transfer mielobbi megoldását és Clementis javaslatát, mint lehetséges megoldást fontolgatta, bár feltette azt a kérdést Steinhardtnak és Schoenfeldnek, hogy a háromhatalmi fellépést a két érintett állam elfogadná-e véglegesként? Az amerikai külügyminisztérium azonban nem kívánt túllépni a háromhatalmi megszólaláson, mert a magyar békeszerzodést megvitató értekezleten Csehszlovákia is részt fog venni a moszkvai egyezménynek megfeleloen. Schoenfeld budapesti távirata viszont levetette a napirendrol a transfer háromhatalmi támogatásának kérdését. Schoenfeld tisztázta a Clementis által keltett félreértést. A budapesti amerikai követ ugyanis határozottan cáfolta, hogy a magyaroknak tulajdonított szándék valódi lenne. Szerinte épp ellenkezoleg: Clementis javaslatát az egész magyar politikai közélet embertelen megoldásnak tartotta és egységesen elvetette. Schoenfeld a nemzetközi bizottság létrehozására irányuló magyar kérés elutasítása után alapvetoen igazságtalannak tartotta, hogy Csehszlovákia javára történjen háromhatalmi beavatkozás. Szerinte Magyarország legyozött és Csehszlovákia gyoztes státusa nem meghatározó a kisebbségi kérdésben, s különösen nem Európa e térségének stabilizálásában. Már csak azért sem, mert Magyarországnak mint új „demokratikus” államnak megígérték, hogy segítséget kap az egyenjogú ENSZ-tagság eléréséhez. Schoenfeld úgy látta, hogy az angolok ugyan vonakodnának meggyozni a cseheket a határmódosítás elfogadásáról, de emlékeztetett arra, hogy „mi magunk elismerjük a State Department területi tanulmányaiban a magyar ügy megalapozottságát”. Ezért az Egyesült Államok nem eroltethet rá a magyarokra egy olyan megoldást, amit azok elfogadhatatlannak tartanak, mert az visszalépés lenne a kisebbségi kérdés rendezésében.
Steinhardt azonban nem tágított Clementis háromhatalmi „ötletének” támogatásától. Schoenfeld táviratára úgy reagált, hogy az nem feltétlenül közös fellépést kíván, hanem csupán elvi támogatást. A prágai amerikai nagykövet 1946. április 8-án megpróbálta tisztázni a Clementis által okozott „félreértést”. A csehszlovák külügyi államtitkár Dastich tábornok, a budapesti SZEB-hez delegált csehszlovák képviselo jelentésére hivatkozva Magyarország „új javaslatáról” számolt be, miszerint a magyar kormány hajlandó a szlovákiai magyarokat átvenni, ha „egy kis területet” Csehszlovákia átenged. Dastich szerint Magyarország a békekonferencián nem veti fel a területi kérdést, hanem kisebbségi jogokat fog követelni. Clementis a jelentésbol arra következtetett, hogy a magyar kormány elsodleges célja a Csehszlovákiától való területszerzés és nem jóhiszemuségbol fakadnak a magyarok azon állításai, hogy Magyarország képtelen befogadni a szlovákiai magyarságot. A csehszlovák külügyi államtitkár abban reménykedett, hogy a magyar kormányküldöttség moszkvai látogatása alkalmával Visinszkij meggyozi a magyar felet a háromhatalmi fellépés elfogadásának szükségességérol. Clementis a vezeto és kezdeményezo szerepet ebben a Szovjetuniónak szánta, s az amerikaiakat csupán arra kérte, hogy az akciót ne ellenezzék. Schoenfeld 1946. április 15-én a Tildyhez és Nagy Ferenchez közelálló Auer Pálra hivatkozva cáfolta a magyar „javaslat” hírét, bár gyanította, hogy Rákosi nemhivatalos tapogatózásokba kezdett Csehszlovákia irányába. Auer úgy vélte: ha a szövetséges nagyhatalmak Benes értésére adnák, hogy Magyarország javára kisebb határkiigazítást jó néven vennének, ez erosítené a magyar demokráciát a bal- és jobboldali szélsoségek ellen.
A háromhatalmi fellépésrol elterjesztett híresztelés azonban a prágai és budapesti amerikai követ vitája után nem volt már tartható. A csehszlovák kormány is belátta ezt, és vonakodva bár, de 1946. április elején a nagyhatalmak prágai nagykövetei, majd a londoni külügyminiszter-helyettesi értekezlet, illetve a párizsi Külügyminiszteri Tanácsülés elé terjesztette Magyarországgal szembeni követeléseit.
