Talán a legnehezebb kérdés, ami a felvidéki magyarságot foglalkoztatja, az autonómia ügye. Olyan komplex problémáról van szó, amely szinte megoldhatatlannak látszik. Mikor szóba kerül, már az elején elvi viták kezdődnek, nem csak a szlovák-magyar, hanem a magyar-magyar oldalon is. Sokan azt állítják, ez az egyetlen hatékony rendszer a megmaradásra, mások feleslegesnek, esetleg időszerűtlennek tartják.
Az egyik legfontosabb tisztázásra váró kérdés, mit is takar ez a fogalom, mire is vonatkozik? A kulturális vagy oktatási autonómia kérdésköre egyszerűbbnek látszik, megvalósítási lehetőségei is nagyobbak. Az alapvető ellentét a területi önigazgatás problémája körében van. A többségi nemzet részéről alapvetően elfogadhatatlan javaslatról van szó, de számos magyar csoport véleménye szerint megoldhatatlan és úgyszintén felesleges elképezésről van szó. Sokan pedig érdektelenséggel tekintenek a problémára.
Egy területi autonómia létrehozása valóban sok közigazgatási, jogi, pénzügyi stb. kihívást jelentene, amit bizonyosan nagyon nehezen lehetne mindenki számára elfogadható módon megoldani. Talán a legnagyobb probléma a határvonal kijelölése lenne. Manapság a szlovákban elterjedt a magyarok által lakott területet „vegyes lakosságú vidéknek“ nevezni. Ennek a kifejezésnek a célja csökkenteni a magyarság súlyát az adott régióban. A szó viszont ilyen értelemben érvényes lehetne sok szlovák többségű területre is. A legnagyobb ellenérv tehát az, hogy lehetetlen egy olyan határvonal kijelölése, amely elfogadható módon tudná elkülöníteni a két etnikumot. Mivel a kérdés alapvetően politikai jellegű, ezen az úton valószínűleg nem is lehet megoldani ezt a kérdést.
Ennek ellenére van egy tudományág, amely szempontjából mindez egyáltalán nem jelent problémát. A nyelvjárásaink című egyetemi tankönyv, amelyet Kálmán Béla írt és 1966-ban adtak és szolgált számos magyar szakos egyetemista segédkönyveként, világosan ismerteti a tényeket a 24 oldalon:
„Nyelvhatárainkon nincsenek keverék nyelvek vagy nyelvjárások. A magyar-német, magyar-szlovák, magyar-román, magyar-délszláv (szlovén vagy szerb-horvát) nyelvhatár világos, éles. Átmeneti sávról csak ott beszélhetünk, ahol a nyelvhatáron vegyes lakosságú községek is vannak, pl. Érsekújvártól északkeletre a, teljesen magyar Zsitvabesenyőt északról a teljesen szlovák Hull határolja, északkeletre viszont a vegyesen magyar-szlovák Ohaj. Az átmeneti sáv itt nem átmeneti nyelvet vagy nyelvjárást jelent, hanem csak azt, hogy a magyar lakosság csak egy (a szomszédos magyar községhez hasonló) magyar, a szlovák népesség pedig (a szomszédos szlovák községekhez hasonló) szlovák nyelvjárást beszél.“
Nyelvjárási szempontból a szakember szerint egyáltalán nem jelent problémát a szlovák-magyar nyelvhatár kijelölése. Erre egyébként már volt is egy alapvetően elfogadható precedens 1938. Természetesen a nyelvhatárt akkor is kellett módosítani bizonyos közigazgatási vagy közlekedési-hálózati szempontból. Így került magyar közigazgatás alá Tótmegyer vagy Nagysurány, illetve maradt szlovák közigazgatás alatt Zoboralja vidéke.
A nyelvhatár kijelölése tehát megoldható. A további kérdések, de akár a határkijelölés lehetőségének elismertetése, viszont nehéz feladat lesz. Ellenben könnyen előfordulhat, hogy a többi kérdésre is megszületik egy egyszerű megoldás, amit legfeljebb csak megismertetni kell a közvéleménnyel és politikusokkal.
Felvidék Ma, HZs
