Jedlik Ányos, a bencés rendi szerzetes boldog és kiegyensúlyozott ember volt, akit a teremtő hosszú élettel ajándékozott meg. Jedlik Ányos, a fizikus viszont a magyar tudomány történetének egyik legtragikusabb alakja volt. Találmányainak, felfedezéseinek, sokéves kísérleti munkásságának alig volt komolyabb külföldi visszhangja, s a világ ma is keveset tud róla, pedig már Eötvös Loránd is (aki utóda lett a később róla elnevezett budapesti tudományegyetem fizikai tanszékének élén) minden követ megmozgatott nemzetközi elismertetéséért.
Jedlik Istvánként látta meg a napvilágot 1800. január 11-én az Érsekújvár melletti Szímőn. Életéről és munkásságáról a halála óta eltelt száztizenöt év alatt számos tanulmány, cikk és néhány figyelemre méltó könyv jelent meg. Dr. Horváth Árpád technikatörténész különösen fontosnak érezte Jedlik emlékének ápolását, hiszen még regényes életrajzot is írt róla – A megkésett világhír címmel. Ebben a tudós életútjának fontosabb eseményeit kissé kiszínezve és anekdotikus elemekkel megtűzdelve mutatja be, ami azt a látszatot kelti, mintha a fentebb jelzett tragikum csak utólag, a tudománytörténeti összefüggések ismeretében tapadt volna Jedlik alakjához. Természetesen ő maga nem tragédiaként fogta fel, hogy ötleteit, felfedezéseit és működő modellekben testet öltött találmányait külföldön nem ismerték, vagy ami még bosszantóbb: egyszerűen kisajátították. A bencés rend iskoláiban nemcsak tudományokra, hanem alázatra is nevelték a leendő paptanárokat, s Jedlik kilenc és fél évtizedet átívelő hosszú élete során mindig türelemmel viselte még a legkirívóbb igazságtalanságokat is. Ő tulajdonképpen örömét lelte a tudományokban. Mi sem állt távolabb tőle, mint zseniális kortársának, Bolyai Jánosnak az örök nyugtalansága és elégedetlensége. Mégis összekapcsolja őket az a körülmény, hogy mindketten a 19. századi Magyarországon szerettek volna valami nagyot alkotni. Jedlik sorsának tragikuma is – akárcsak Bolyaié – ebben: az elmaradott magyarországi viszonyokban rejlik. Mert igaz például, hogy 10 évvel idősebb kortársa, a zseniális Michael Faraday autodidakta volt és a magasabb matézisben még annyira sem volt járatos, mint Jedlik Ányos, de munkáját egy olyan szellemi közegben végezte, amelyet annak idején egy Isaac Newton, egy Edmund Halley vagy egy Henry Cavandish is alakítgatott, tehát megvolt már a szükséges háttér és a befogadókészség is. Amikor Jedlik Ányos győri, majd pedig pozsonyi gimnáziumi tanárként elvégezte az elektromossággal és a mágnességgel kapcsolatos első kísérleteit, egyáltalán nem tudományos babérokról álmodott, hanem csak az lebegett a szeme előtt, hogy tanítványainak minél szemléletesebben tudja elmagyarázni a jelenségek lényegét. Ehhez persze különböző berendezésekre és eszközökre volt szüksége, s ezeket jobbára maga készítette, mert az iskolai természetrajzi szertárak felszereltsége az akkori Magyarországon több mint siralmas volt. Ami pedig a szellemi elődöket illeti, nos Jedlik előtt valamirevaló villamosságtani kísérleteket e hazában jó hatvan évvel korábban a garabonciás hírében álló Hatvany professzor végzett! Jedlik felfedezéseire, találmányaira az idő tájt Magyarországon társadalomi igény sem mutatkozott.
Jedlik Ányos mindenekelőtt bencés rendi paptanár volt, a tudomány napszámosa. Számos tudományágban járatos volt, és a körülményekhez képest jó matematikai ismeretekkel is rendelkezett, de túloznánk, ha azt mondanánk, hogy a differenciál- és integrálszámítást módszeresen alkalmazta a fizikában. Enélkül viszont már akkor – az 1850-1860-as években – sem lehetett az elektromos és a mágneses folyamatok elméletét papírra vetni. Jedlik viszont elsősorban kísérletező volt, aki a jelenségeket őseitől örökölt “paraszti logikával( igyekezett megérteni, illetve megmagyarázni, és élete végéig nem tudott megbarátkozni a Maxwell-egyenletek absztrakt eleganciájával, noha tudatában volt annak, hogy a jövő fizikája útja elválaszthatatlanul összefonódik a bonyolult matematikai elméletek gyakorlati alkalmazásával. Mindebben nincs semmi tekintélyrombolás; Jedlik Ányos érdemeiből semmit sem von le az, hogy nem törekedett egy átfogó elmélet megalkotására. Az ő feladata ott és akkor más volt. Nélküle jóval később kezdődött volna a fizika magyar nyelvű felsőfokú oktatása hazánkban. Ő írta az első magyar egyetemi fizikatankönyvet (Sulyos testek természettana, Pest, 1850 – ezt 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia nagydíjával jutalmazták, és a szerzőt a tudós társaság tagjává választották), s eközben ma is használatos új magyar szakkifejezések tucatjait alkotta meg (pl. eredő, merőleges, nyomaték, huzal, haladvány, dugattyú, ejtőernyő stb.). Ott bábáskodott a modern magyarországi fizika megszületésénél, s az ő érdeme az is, hogy egy olyan utódnak adhatta át a stafétabotot a budapesti tudományegyetemen, mint Eötvös Loránd. Ha csak ennyit cselekedett volna, már ezzel is örökre beírta volna nevét a magyar tudománytörténetbe. De mint tudjuk, ennél sokkal többet tett. Nevéhez fűződik az első villanymotor (forgony) megszerkesztése, az öngerjesztés elvének a felismerése, a galvánelemek tökéletesítése, egy újszerű elektromos sokszorozótelep (villamfeszítő) és egy minden korábbinál pontosabb optikai rácsosztógép elkészítése is. Az ezzel készült optikai rácson akár 160-300 rést is ki lehetett alakítani, amely a színképet kb. tízmilliárdod részre tudta felbontani.
Tévedés lenne ugyanakkor az “élhetetlen” feltalálók sorába állítani őt. Az ő korában még a gőzgépek számítottak az emberi és az állati energiát felváltó energiaforrásnak, a villamosság kora csak évtizedekkel később jött el. Jedlik elsősorban a kémiai jellegű találmányaiban látott üzleti lehetőséget, sőt az általa alapított szikvízgyár közel egy évtizeden át sikeresen működött, csak az 1848-as forradalom eseményei következtében szűnt meg. A szódavíz népszerűsítése terén mutatkozott meg kiváló előadóképessége is. Olyan lelkesedéssel beszélt a szénsavas vízről és annak borral feljavított változatáról (a fröccsről, amelyet bízvást tekinthetünk az ő találmányának!), hogy ez vele egyidős kortársát, Vörösmarty Mihályt is egy vers (Fóti dal) megírására ihlette.
Palatin Gergely (1851-1927), pannonhalmi főiskolai tanár, aki az 1880-as években újra összeállította, sőt továbbfejlesztette Jedlik mások által elrontott osztógépét, így méltatta mesterét 1911-ben: “Hálás szívvel vehetünk tőle példát arra nézve, miként kell a jól megválasztott eszmét szorgalom és kitartás mellett megvalósítani és mindinkább tökéletesíteni. Áldás emlékének!”
Lacza Tihamér (megjelent a Szabad Újság e heti számában)
