A Rákóczi Baráti Köre – Királyhelmec és Vidéke Társulás Lengyel menekültek a Bodrogközben címmel 2009. október 9-én, Királyhelmecen konferenciát rendezett. Ezt most egy könyv követte, melyről a társulás elnöke, Pásztor István parlamenti képviselő (MKP) és Tamás Edit sárospataki történész tájékoztatott bennünket.
A konferenciára a rendezők nem csak neves történészeket, hanem a még élő tanúkat, olyan volt lengyel katonatiszteket is meghívtak, akik maguk is átélték II. világháború utáni magyarországi emigráció minden viszontagságát.
Mint ismeretes, 1939. szeptember 1-én a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot. Szeptember 17-én szovjet csapatok átlépték a keleti lengyel határt, szeptember 28-án Varsó kapitulált, Lengyelország azonban folytatta a harcot. A katonai hadműveletek következtében a lengyel katonák és a polgári lakosság egy része a szomszédos országokba, Litvániába, Romániába és Magyarországra menekült. A dél-lengyelországi hadműveletek következtében azonban 1939. szeptember 18–19-ét követően menekülésre csak Magyarországra illetve Magyarországon keresztül volt lehetőség. Az első lengyel menekült 1939. szeptember 10-én lépett magyar földre, a következő napokban már tízezrével érkeztek.
A magyar kormány gyorsan megszervezte a lengyelek jogvédelmét, ellátását. A lengyel katonákkal a Honvédelmi Minisztérium, a polgári menekültek a Belügyminisztérium hatáskörébe tartoztak. A Belügyminisztérium IX. osztálya élére dr. Antall József (1896-1974) belügyminiszteri tanácsost nevezték ki menekültügyi kormánybiztosként.
A lengyel menekültek elsősorban Kárpátaljára érkeztek: Uzsok (Ung megye), Volóc (Bereg megye), Toronya (Máramaros megye), Ökörmező (Máramaros megye) községek voltak az első célállomások. Nagy részük a Munkács – Sátoraljaújhely – Miskolc vasútvonalon utazott Budapestre, illetve az ország más részein kijelölt táborokba.
A lengyel menekültek befogadása szempontjából fontos szerepet játszottak a történelmileg kapcsolatokat ápoló területek, a határ menti megyék. A menekültek ezreinek első állomáshelye a mai Dél-Szlovákiában húzódó határ menti terület volt. Az elhagyott határőr kaszárnyák és egyéb objektumok lettek a lengyel menekültek első befogadó helyszínei. Ezek megtöltése után a helyi lakosság fogadta be a menekültek újabb és újabb tömegeit. A magyar családok nem menekültként, inkább vendégként kezelték a lengyeleket, akik előtt megnyíltak a tiszta szobák, akiknek asztalt terítettek és ágyat vetettek, akiket élelemmel és ruházattal láttak el, ahonnan tovább utazhattak a II. világháború különböző frontjaira. Igaz nagyon sokan, ezrek tértek vissza, hogy a megszállt Lengyelországban harcoljanak országuk leigázói ellen. A 70 évvel ezelőtt történtek az ezeréves magyar-lengyel barátság legszebb lapjaira írandók. Hosszú évtizedeken keresztül mégsem beszéltünk erről.
1939 pozitív üzenetét, a lengyel-magyar szimpátiát érezhették, s élhették át újra a 2009. október 9-én Királyhelmecen a „Lengyel menekültek a Bodrogközben” című konferencia résztvevői. A konferencia után e nemes szándék jegyében került felszentelésre, az egykori lengyel menekültek által adományozott királyhelmeci emléktábla.
A „Rákóczi Baráti Köre” által szervezett tanácskozáson elhangzott előadásokból a „Lorántffy Zsuzsanna Polgári Társulás” kiadásában 12 tanulmányt tartalmazó kötet készült. A Szlovák Kulturális Minisztérium Kisebbségi Kultúra 2009 program támogatásával kiadott tanulmánykötet szlovákiai, magyarországi és lengyel történészek írásait fogja össze. A konferencia tervezésében, szakmai előkészítésében legfőbb feladatot vállaló Molnár Imre történész a tanulmányok fordítójaként és szerkesztőjeként jegyzi a kötetet. Szerkesztőtársa a sárospataki történész, Tamás Edit volt.
A 70 évvel ezelőtti történések emlékének megőrzését kívánja szolgálni a kötet, amely létrejöttével nemcsak felidézni szeretné az egykori eseményeket, hanem számos, eddig ismeretlen „fehér folt” kitöltésével – a konferencia szervezőinek, s e kötet szerkesztőinek reménye szerint – hozzájárul történettudatunk, s ezzel együtt önbecsülésünk, s identitásunk, valamint a hagyományos magyar-lengyel barátság megerősítéséhez is.
A hiányt pótló kötet megjelenése Szlovákiában és Magyarországon egyaránt érdeklődésre számíthat. Az írások az 1930-as, 40-es évek világpolitikai helyzetét is áttekintve Közép-Európa történetének elfelejtett lapjait dolgozzák fel. Arkadiusz Adamczyk professzor (Jan Kochanovski Egyetem, Piotków Trybulsky) „A háború előestéjén” címmel készített tanulmánya a lengyel és a magyar befolyás lehetőségeit tekinti át Közép-Európa geopolitikájában az 1919-1939 közötti időszakban. Külön fejezetet szentel a Versailles-i békétől a Münchenig terjedő időszaknak, felhívva a figyelmet a sokak által talál elfeledett, de egész Európa XX. századi történetét befolyásoló eseményre, Lengyelország területi egységének visszaállítására. Talán megkopott történelmi ismereteink közepette is emlékezünk arra, hogy a XVIII. század végén háromszor felosztott Lengyelország államisága megszűnt, s az I. világháborút követően, 123 év múltán „került fel újra a térképre”. A másik, Adamczyk által feldolgozott témakör, a lengyel-magyar szorosabb együttműködés próbálkozásait, a közös határ geopolitikai jelentőségét hangsúlyozza a II. világháború előestéjén. Az általa levont következtetés is elgondolkodtató: „Lengyelország és Magyarország közös határvonala az utolsó olyan látványos aktus volt, amelyen keresztül a két ország demonstrálta, hogy képesek saját geopolitikai céljaik realizálására”.
Popély Gyula professzor (Károly Gáspár Református Egyetem, Budapest) „Magyar, szlovák és rutén politikai erővonalak 1938 őszétől 1939 őszéig és a lengyel háború” című írásában ugyancsak az 1939-es magyar-lengyel közös határ jelentőségéről értekezik. Nagy ívű, átfogó tanulmányában áttekinti az 1930-as évek végének nemzetközi eseményeit, a magyar külpolitika lehetőségeit, a közép-európai határváltozások hatásait.
Simon Attila (Selye János Egyetem, Komárom) „Az 1938/1939-es közép-európai változások hatása a szlovákiai magyarok helyzetére” címmel a szlovákiai magyarság helyzetét, lelki állapotát mutatja be a lengyel menekültek megjelenése idején. Ne feledjük, hogy a Felvidék magyarsága az 1938-as I. bécsi döntés következtében nagyobbrészt visszatért az anyaországhoz, kisebb részt a megalakult Szlovákiában maradt. Ugyanakkor magán hordozta Trianon hatásait, a két világháború közötti Csehszlovák Köztársaságban szerzett tapasztalatait, az újabb határmegvonás friss élményét.
Andrzej Przewoźnik (a Lengyel Nemzeti Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács főtitkára) „Lengyel menekültek Magyarországon (1939-1945)” címmel rendkívül pontos képet ad honfitársai 70 évvel ezelőtti lehetőségeiről, a jogi, közigazgatási háttérről. Ugyancsak érdekes információkkal szolgál a Magyarországon kialakult „lengyel közigazgatásról”, a megjelent sajtótermékekről, az itt szerveződő lengyel közösségek oktatási, kulturális lehetőségeiről. Külön foglalkozik a katonai menekültek helyzetével.
Jan Stanislaw Ciechanowski (veteránügyekkel foglalkozó államtitkár, Lengyelország) a II. világháború diplomácia történetének érdekes részletéről, a magyarokkal, olaszokkal, románokkal Lisszabonban folyó tárgyalásokról, a „Háromlábú” („Trójnóg”) hadműveletről számol be. A tanulmány bemutatja ugyanakkor a nagyhatalmak céljait, a háború eseményeinek későbbi értékelésében tapasztalható különbségeket is.
Dariusz Rogut (Jan Kochanovski Egyetem, Piotków Trybulsky) „A lengyel hadsereg magyarországi menekült tisztjei a Honi Hadsereg soraiban” című összefoglalásában bemutatja honfitársai elkötelezettségét és harcát a második világháborúban, felvillantva olyan mozzanatokat is, melyek népe hősiességére és minden fronton tapasztalt önfeláldozó harcára emlékeztetnek. Bemutatja a honi Hadsereg három tisztjét – Jan Piwnik őrnagy (1912-1944), Maciej Kalenkiewicz alezredes (1906-1944) Hieroim Dekutowski őrnagy (1918-1949) – akik Magyarországon keresztül kerültek Nyugatra, majd ejtőernyősként ledobták őket Lengyelországban. Életük évszámai jelzik, hogy ők – miként sokan mások is – elestek, megsebesültek fegyveres akciókban, vagy másokhoz hasonlóan a II. világháborút követően kommunista börtönökbe kerültek, majd halálra ítélték őket.
Mateusz Gniazdowski (Lengyel Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgató-helyettese) Lengyelországból érkezett kutató „Lengyel menekültek a visszacsatolt területeken a II. világháború alatt” című írása magyarul és szlovákul is olvasható a kötetben. A tanulmány két területre választva mutatja be honfitársai 1939-es menekülésének történetét. Felvillantva azt a különbséget, melyet a menekülő lengyelek a szlovák uralom alatt illetve a Magyarországhoz 1938-ban visszatért területen tapasztalhattak.
Molnár Imre (történész, a Varsói Magyar Nagykövetség munkatársa) „A magyar katolikus egyház és a lengyel menekültek” című írása a magyar és a lengyel egyház kapcsolatát mutatja be, Serédi bíboros, illetve Karol Radonski püspök magas szinten megfogalmazott intézkedéseitől kezdve egészen a vidéki, falusi magyar papság együttérzést sugalló munkájáig, a Magyarországra menekült lengyel katolikus papok gyülekezetekben vállalt szerepéig. Az írás ugyanakkor kitért a lengyel menekültek ügyében kialakult ökumenikus együttműködés bemutatására is.
Tamás Edit (Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma történésze) a lengyel menekültek északkelet-magyarországi fogadását, Borsod, Abaúj és Zemplén megyében felállított katonai és polgári táborait mutatja be. Beszámol többek között a Bodrogközbe érkező menekültekről, a pácini katonai táborról illetve az egyetemisták részére átadott garanyi kastélyról.
Danis Ferenc helytörténész a lengyel menekültek sorsát az Ipoly mentén követi nyomon. Írását igen személyessé teszi több visszaemlékezés részletének közlése. Roman Sierocinski százados emlékezésében a határátkelés nehézségeit idézte fel. Stanislaw Chladek a Magyar Cserkészszövetséggel kapcsolatos „élményeit” osztja meg az utódokkal. Dr. Stanislaw Kysk orvos Magyarországon töltött első karácsonyuk megható történetét mesélte el, elmondván azt, hogyan keresték fel a menekültek táborát a magyar falusiak, ünnepi hangulatot teremtve az otthonuktól elszakított katonáknak.
Csombor Erzsébet (Komárom Esztergom Megyei levéltár igazgató) Esztergom és Dömös példáján mutatja be a lengyel menekültek helyzetét. A város gazdasági életébe beilleszkedő menekültek mindennapjaiból is felidéz momentumokat (aratóalakulatok, kisiparban elhelyezkedők, napszámosak), ugyanakkor kulturális életükről is olvashatunk.
A kötet záró tanulmányában Molnár Imre Esterházy János lengyel kapcsolatait, a lengyel menekültekkel kapcsolatos tevékenységét mutatja be.
A kötet fontos történeti információk közreadása mellett másról is szól. A magyar, s a lengyel nép együttélésének olyan fejezetei elevenednek meg, melyekről az elmúlt 70 esztendőben Szlovákiában és Magyarországon kevéssé jelentek meg információk. Szívbemarkolóak azok a történetek, egyéni küzdelmek, hősies tettek, melyet a megszállás alatt lévő Lengyelország katonái, vagy az események által katonává vált polgári személyei vittek végbe úgy, hogy nemcsak hazájukért, hanem egész Európa szabadságáért harcoltak. Tették ezt úgy, hogy szívükkel, emberséggel küzdöttek a mindennapokban, nem feledve el a közép-európai népek között kialakult évszázados barátságokat, így a magyarok irányában érzett együvé tartozást, szolidaritást sem.
Az emberi együttérzés, segíteni akarás ott volt a lengyeleket befogadó magyarság mindennapjaiban is. Becsülték, s lehetőségeik szerint támogatták, védték a lengyeleket, s hősies küzdelmüket. Az elmúlt 70 esztendőben mi magyarok elfeledtük, vagy elfeledtették velünk 1939 cselekedeteit. Lengyel barátaink azonban nem feledtek. Nem feledték e segítő kezet nyújtó népet, a magyarságot.
Segítse e kötet a két nép barátságának XXI. századi megerősödését! Ezen munkálkodik a Lorántffy Zsuzsanna Polgári Társulás, s annak elnöke, Pásztor István parlamenti képviselő is.
A királyhelmeci konferencia előadói, e kötet szerzői, a nemzetközi diplomáciai viszonyokat, a lengyelek II. világháborúban vállalt szerepét éppúgy bemutatták, mint azokat a személyeket, akik a fronton katonaként harcoltak, politikusként, az egyház képviselőjeként szerepet vállaltak. Kitér a polgári és katonai táborok életére is. A tanulmányok által a lengyel, magyar és szlovák történelem nem feledhető napjai, hónapjai, évei elevenednek meg e kötetben. Reméljük, a történelem iránt érdeklődők széles rétege forgatja majd könyvünket, tanulmányozva a 70 évvel ezelőtti történéseket.
Felvidék Ma
