Minden, ami nem jó egy szlovákiai magyarnak, a Szlovák Köztársaság hivatalos politikájában kiemelt nemzeti érdek, mely ráadásul alapköve a szuverenitásnak, a szlovák nemzeti önrendelkezésnek. Hiába telt el húsz úgymond szabad év, nőtt fel másfél generáció, a nemzeti rémképek és rossz reakciók most is beépülnek a fejekbe. Folytatódnak a rettegés évei.
Hogy mitől lett szlovák nemzeti és nemzetállami paradigma, hogy önálló nép csak akkor létezhet, ha rabszolgát tart magának, alattvalókat állít saját soraiból, akiken azután minden kudarcot, bajt megtorol, vagy csak úgy tapos, ha kell, ha nem, nem tudom. Engem nem bántottak a szlovák nemzet önállósodási törekvései, soha nem írtam alá a petíciót az egységes Csehszlovákiáért. Szlovák nemzeti kérdésnek tartottam. És elfogadtam, hogy Trianon után, amikor megalakult Masaryk mintademokráciája, nem csupán minket, ide rekesztett kisebbségieket vertek át – lásd a hírhedett okmányok ilyen vonatkozású záradékait -, átverték a szlovákokat is. A nekik megígért autonómiából sem lett semmi. Az ő nyakukra is cseh meg morva hivatalnokokat ültettek, őket is Prágából dirigálták, legfeljebb koncnak odadobtak bennünket: uralkodjanak rajtunk.
Gyerekkorom meséiben hallottam a szlovák ligáról, a magyarok elszlovákosításának történeteiről, Osztrák-Magyar Monarchiában elhunyt nagyanyámból is akkor kreáltak – utólag – Žofia Gyurkovitsová-Fehérovát, és bár manapság némi nosztalgiával nézegetjük az ötnyelvű felirattal ellátott csehszlovák koronákat, azért tudja az ember, nem véletlenül fogadta kitörő örömmel nagyszüleim, szüleim nemzedéke, amikor újra magyarok lettek.
Hűséget, ragaszkodást folyamatos megalázások közepette csak a balga remél. Meg talán a szlovák nemzet politikai elitje. Még ma is. A Matovič-szindróma jól jellemzi az egész szlovák politikai-állami doktrínát. Pingálunk egy nagy vörös szívet, ráírjuk, hogy: „szeretjük a magyarjainkat”…
De csak a mieinket. Ezt viszont már nem írják rá, mert akkor ki kellene fejteniük azt is: kit, kiket tartanak ők a „magyarjaiknak”. Túl sokat éltem, hogy tudjam: minden rezsimnek megvoltak a magyarjai. Masarykétól kezdve. Azokat a magyarokat, akiket életük, vagyonuk, birtokuk, létezésük kapcsolt szülőföldként e területhez, nagyrészt már az ő mintademokráciája idején kiebrudalták innen. Jöttek helyettük tanácsköztársasági emigránsok, akiket jó szívvel befogadtak, jóllakattak, jól tartottak, még új magyar elitet is kreáltak belőlük, mert pénzért, szíves látás fejében ezt a rezsimet dicsőítették, a trianoni határ túloldalán az őket meg a vörös terrorukat leváltót meg „fehérterrorozták”. Viszonylag jól éltek közben, magukat aktivistának, hatalombarátnak, a csehszlovák – magyar megbékélés hirdetőinek kiáltották ki. 90 év mutatja: a megbékélés mindössze jól felfogott érdekszövetség. Rétegjelenség lehet csupán. Néhány kiemeltnek, a kirakatban szabad ez-az, a többinek meg szabad ezt lenyelni.
Különös, nem? Ma is ugyanezt halljuk, még a szóhasználat sem változott, ha rólunk, magyarokról esik szó itt, a Tátra alatt, vagy ha a szlovák politikai vezetők a Duna déli partján túli területekre mutogatnak. Bármilyen uralkodó izmus nevében hatalmaskodnak aktuális többségeink, ez a dogma nem változik.
Különös, ugye? A Tiso-érát, a szlovák fasizmust leszámítva – amikor ez a kis ország Hitler legutolsó csatlósaként élte függetlensége víg napjait – a második Csehszlovák Köztársaságnak és a kommunista hatalomnak is megvoltak az aktivistái. És napjaink szlovák politikai hatalmának is megvannak a maga magyarjai. Nem átkozottak ők, csak a 90 éves szlovákiai magyar képletet alkalmazzák, a hízelgő törleszkedést, a pénzért barátságot. Segítenek minket, a többieket letorkolni és letromfolni, kijelölni közülünk az ügyeletes gonoszt, a minden jónak kerékkötőjét… A jólétet emelték értékpiramisuk csúcsára, nem a jóllétet. Pedig a kettő közt óriási a különbség.
Mai aktivistáink kiökrendezik néha azt a valamit, amit lelküknek vélnek, s mert van rá pénzük, őket szerető többségijük, közszemlére teszik sajtóban, könyvben akár… És méltatlankodnak, kikérik maguknak, hogy vannak más magyarok is, olyanok, akik kívül esnek a Matovič-szindrómán, a nemszeretettek, akik Istentől eredően ugyanolyan embernek tartják magukat, mint bárki mást a földön, autonómak, gondolkodnak, hiába tiltanák nekik. Vakon még csak nem is engedelmeskednek, mert valami megmaradt még bennük azokból a törvényekből, amelyeket nem emberek alkottak… S nem hajlandók belátni, hogy ami az örök igazság szerint helyénvaló, arról le kellene mondaniuk csak azért, hogy a kérészlétű földi hatalom vörös szívébe zárt magyarok zavartalanul élvezhessék a feléjük áradó szeretetet. Néha fel kell zavarni az állóvizeket, hogy ne váljon posvánnyá minden.
Írtam, nem átkozottak ők, csak szerencsétlenek. A maguk útját járják, de azt az utat, amit uraik kijelöltek nekik; mások elvárásaihoz igazított léptekkel haladnak, félvén, ne hogy akár csak egy pillanatra is félrecsússzon, letévedjen a pályáról egy röpke kis gondolat… Aki fél, aki folyton körbe nézeget, helyeslően bólogatnak-e neki azok, akiktől jóléte függ, bármi lehet, csak szabad ember soha.
Nézegetem, hallgatom a politikai szónoklatokat, okfejtéseket, s nem értem, miért kellene életbe vágóan fontosnak lenni számomra, hogy egy valamilyen Matovič nevezetű reklámszakértő – most éppen politikus is – mit gondol rólam, hová, kik közé sorol be. Miért kellene azzal törődnöm, hogy a volt újságíró kolléga – ma miniszter -, aki annak idején kiválasztotta sorainkból a leggyengébb láncszemet és „felsztárolta” őt, egészen odáig, hogy a szlovák nemzet imádott magyarja lett, és végül elhitte, dicsőséget jelent a közvélemény-kutatók politikusi népszerűségi listáin Vladimír Mečiar és Ján Slota társaságában dobogósnak lenni, valamivel később meg az első öt között végezni, ahol még Robert Fico és Ivan Gašparovič tanyázott. Hogy végiggondolta-e ennek a dicsőségnek, szeretetnek a lehetséges okait a szlovák média és politika szeretett magyarja, nem tudom. Nem tudhatom, mert csak a saját fejemmel tudok gondolkodni, a máséval nem. Belátom azt is, minden ember esendő, gyarló, bűntelen, megtestesült jóság magam sem vagyok. Mégis el kell töprengenem azon, húsz év gyarlóság, esendőség és hiúság után erény kovácsolható-e mindezek katyvaszából olyannyira, hogy őszinte szívvel higgye ember: neki már a templom csendjében sem kell alázatosan felnéznie az égre, elég, ha saját tükörképére tekint.
Nem tudom, miért kellene olyan emberre figyelnem, aki újságíróként mindent megtett azért, hogy Ján Slota és pártja újra parlamenti tényező legyen, mert a szlovákiai magyarok szeretetében mindig azonos hullámhosszon voltak, azt az egyetlent leszámítva, aki még Jánošíknak is beöltözött a kedvéért az első – a mostanihoz kísértetiesen hasonló – államnyelvtörvény hatályba lépését megelőző éjszakán…
Azt sem tudom, miért kéne egy szép szőke asszony szavaira figyelnem, amikor helyettem ecseteli, mi lehet nekem a jó. Okos ő, tudom, elismert is, mikor államfő szeretett volna lenni még a sorainkban is kampányolt, a voksainkat kérte, mi meg egy rövid időre elhittük neki, hogy lehetne más – mint a többi. Aztán hogy a második számú állandó lakhelyén mégsem rá szavaztak a legtöbben, érdeklődtem, milyennek látják, hogyan néznek rá… Kiderült: felemásan. Ő tette szóvá ugyanis a faluban, hogy miért hirdet magyarul is hangosbeszélő, amikor itt már rég nincs meg a húsz százalék…(Többek közt neki, meg a százával ott és a környéken letelepülő városi szlovákoknak köszönhetően változtak meg az arányok.) Azóta csak szlovákul hirdetnek. Matovič-szindróma ez is.
Ahogyan az is, ha a népszámlálási konferencián, egy apadó magyarságú járási székhelyen, ahol azért folyik a szó, hogy minél több még magyar is merje vállalni identitását, az eredetit, a legvilágosabb szlovák elme, akibe az ősz halántékhoz még bölcsesség is szorult, kijelenti: Szlovákia példa lehetne a világban a kisebbségek asszimilálásának nagyon lassú üteme miatt. Pedig hát minden nézőpont kérdése csupán. Ami neki lassú, nekünk túlságosan is gyors, sőt: egyre gyorsabb. Nem egészen száz év alatt idén fele annyi magyar sem lesz itt, mint volt. Ezt hívja lassúnak az a főminiszter, akinek a gondjaira vagyunk bízva itt és most, és ezzel biztat megmaradásra bennünket.
Hová is jutottunk? Őszinte szigorral nézve önmagunkra elég keserű a válasz. Mert még ehhez is megvannak az ő magyarjaik. A Matovič magyarjai. Ahogyan fokozatosan a függetlenné vált Igor Matovič mögé sorakozik fel csatárláncban a kormánykoalíció szlovák része, úgy válnak az aktivista eszméket meghirdető egykor autonómnak indult magyar politikusok is Matovič magyarjaivá. Kompromisszumok sora után újabb kompromisszumokról tanácskoznak – a mi bőrünkre megy a játék -, egyre lejjebb kerül a léc, lassan már vakonddá változnak, hogy elérjék a kompromisszum lehetséges pontját. Még egy-két találkozó állampolgárság-ügyben, s meglesz az együttműködés új politikai etalonja. Mint Szabó Lőrinc írta anno, „semmiért egészen”… A jólét érdekében ki lehet hátrálni minden, még a leggyatrább elvi álláspont mögül is, mint az államnyelvtörvény esetében. Pedig hát mit is mondott a hatalom magyarjainak vezérszónoka a parlamentben az első állampolgársági kompromisszum – a foglalkozásokat tiltó – után? „Úgy gondolom, hogy a lojalitást nem lehet kikényszeríteni, a lojalitást ki kell érdemelni. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy nemcsak az állampolgárnak kell pozitív viszonyt ápolnia az ország iránt, amelynek a polgára, de az államnak is pozitívan kell viszonyulnia saját állampolgáraihoz. Olyan feltételeket kell teremteni, hogy az ország minden egyes polgára Szlovákiát az otthonának, a hazájának tekinthesse. Ha a szlovák politikai garnitúra a más nemzetiségűekre országrontóként fog tekinteni, nem várhat e nemzetiségek tagjaitól feltétlen pozitív hozzáállást.” (Vörös Péter) A bizalom helyett azonban a rettegés, a rémisztgetés légköre terjed, növekszik megint. Fico vagy Radičová, Lajčák vagy Dzurinda, Maďarič vagy Krajcer, Slota vagy Sulík, egy kutya, a kereszténydemokraták meg soha nem is voltak másak…
Különbség egy van, de az óriási. Míg a letűnt nacionalista-sovén szocialista koalíció javaslataira magyar nem nyomta rá a „mehet” pecsétet – mivel az ő hatalmának épp nem voltak szeretett magyarjai -, a Matovič magyarjai sorra megszavaznak mindent, ami a magyaroknak nem jó, és ami a Fico-törvényeken a lényegükben nem változtat semmit. Állampolgársági ügyben is el fog következni az igazság pillanata. Orbánra mutogatni sem lesz elég.
Érzik, tudják ezt Matovič magyarjai. Nem véletlen, hogy egyre több helyről érkezik felháborodott tájékoztatás, hogy március 15-ei magyar rendezvényekre ajánlkoznak szónoknak olyan miniszterek, képviselők, akik eddig felé sem néztek az ilyen nemzeti felbuzdulásnak – vagy ha mégis, csak választási kampány idején -, s még erősködnek is, hogy ők hivatottak hegyibeszédet intézni a felvidéki magyarokhoz, elvégre: ők a hatalom magyarjai, ők ülnek a parlamentben, a kormányban… Abban a kormányban, abban a parlamentben, amely nemzeti doktrínaként tartja politikailag inkorrektnek a magyar március 15-ét, s amelynek esze ágában sincs megszüntetni a nemzeti zászlónkat, nemzeti himnuszunkat tiltó törvényt… Ők akarnak a szónoki emelvényen állni? Annyi tisztesség sincs már bennük, hogy ne rontsák el az ünnepünket?
Felvidék Ma, N. Gyurkovits Róza
