Szajkózzuk mostanában ezt a kérdést lépten-nyomon, napilapban és hírportálon, felvetésként és reagálásként, sorozatban és szólóban.
Mert elgondolkodtattak a közelmúlt minket érintő fájdalmas kudarcai: az egyetlen felvidéki magyar párt megismételt választási sikertelensége, a „félmagyar” (egyesek szerint „aligmagyar”) párt térnyerése, a csökkenő tanulói létszám a magyar tannyelvű iskoláinkban, az elszomorító (magyar)népfogyatkozásról árulkodó népszámlálási adatok, amelyekkel arculütősen főleg akkor szembesültünk, amikor közvetlenül minket érintett, saját településünket. Az országos adatoktól még nem estünk annyira pánikba. Ezek csak a közelmúlt eseményei, és a felsoroláshoz szorosan hozzátartoznak a hatalom magyarellenes megnyilvánulásai a közelmúltban, a szlovákságban rendszeresen és tudatosan kialakított hungarofóbia, amelyek szintén asszimiláció – gyorsító hatással bírnak. A felsoroltak semmiképpen sem erősítik a felvidéki magyarság otthonérzetét, szülőföldjéhez és identitásához való ragaszkodását, sőt ellehetetleníti. Nem csoda tehát, hogy sok embert izgat, elgondolkodtat, kétségbe ejt a kérdés: hogy ki is a magyar valójában? Tehát Illyés Gyula nem az első, nem ő az utolsó, aki megfogalmazta a kérdést: ki a magyar? Válasza: „Magyar, aki vállalja, megtartja életében, halálában a közös múltat, a hasonló gondot, az egy hazát“. És továbbadja gyermekeinek…teszem hozzá.
De négyévente, a nyári olimpiai játékok idejére leegyszerűsödik ez a kérdés! Magyar az, aki örülni tud a hódmezővárosi születésű Risztov Éva csodálatos úszásának 10 ezer méteren, aki végig vezetve a finisben még hajrázni is tudott, és aranyérmet szerzett. Csodálatos akaraterejével képes volt a csúcsra jutni a sokak által már leírt sportoló, és a dobogóra menet kifutott a díszmenetből egy nemzeti színű lobogóért..Aki büszke tud lenni Gyurta Dánielre azért, mert a legnagyobb sportolói öröm, az olimpiai bajnoki cím megszerzésének pillanatában sem feledkezett meg tragikusan elhunyt norvég barátjáról, úszóellenfeléről, és üzent neki a dobogó legtetejéről. Akit meghatott Dani győzelem utáni szívhez szóló nyilatkozata, mert olyan mély, olyan erős, olyan tiszta és olyan igaz volt magyarként, olimpiai bajnokként, világrekorderként, emberként. Magyar az, aki sírni tudott Joó Abigél, az esélyes magyar cselgáncsozó sérülésekor, aki bicegve, fájdalommal és könnyeivel küszködve harcolt a tataminon magáért, nemzetéért. Magyar az, aki boldog volt, hogy már az olimpia első versenynapja aranyérmet hozott a hagyományokkal felvértezett sportágban, férfi kardozásban Szilágyi Áron réven. Magyar az, aki mosolyogni tudott Nagy László nézőknek és játszótársainak küldött megnyugtató huncut kacsintásának egy olyan kiélezett küzdelemben, mint amilyen az Izland ellni mérkőzés hosszabbításaiban volt. Magyar az, aki tudatosítja egykori lovas nemzeti múltunkat, hogy nem véletlenül a legkedvesebb és legsikeresebb tornaszerünk a ló, hiszen Pelle István, Magyar Zoltán, Borkai Zsolt után Berki Krisztián is aranyérmes lett lólengésben Londonban. És magyar az, aki az otthoni fotelből felállva összeszorítja fogait, megfeszíti izmait Pars Krisztián elszántságát látva a kalapácsvetők ketrecében. És magyar az, aki elérzékenyül a kajak-kenu versenyeken a többször felcsendülő magyar himnusz hangjaira. Mennyire kajakosak és aranyosak kajakosa(in)k! És együtt sír a kétméteres vízilabdás fiúkkal a vereség után…
Miért nincs gyakrabban olimpia? Mondjuk az iskolai beíratások, a népszámlálás vagy éppenséggel a választások előtt?
Száraz Dénes, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”34914, 35116″}
