Az Országos Református Lelkészegyesület (ORLE) 1907-ben alakult a Magyar Nemzeti Múzeumban. Több mint 500 lelkész alapította. Egyfajta lelkészszakszervezetnek nevezhetnénk, de ez meglehetősen pontatlan megállapítás, hiszen itt a lelkieken van a hangsúly, pontosabban Jézuson. Református Magyar Lelkészegyesület nevet viselte egy ideig Trianon után. Számos egészséges társadalmi változást tudott kiharcolni. 1949-ben Debrecenben kényszerűen, a hatalom nyomására megszüntették.
1989. augusztus 24-én, a debreceni Kollégium oratóriumban alakult újjá Magyar Református Lelkészegyesület néven, mint az ORLE utódszervezete. 1998 óta Magyar Református Lelkészegyesületek Szövetsége (MRLE) néven működik tovább. 2007-ben Vizsolyban, az első teljes magyar Biblia „szülőhelyén” ünnepelték meg a megalakulás kerek évfordulóját. Ők rendezték két alkalommal a magyar reformátusok világtalálkozóját.
Az újjáalakulás óta az egyesület mindig a csonka ország határain kívül tartja évi nyári tanulmányi napjait. Idén, 24. alkalommal Kassán gyűltek össze az európai kulturális főváros okán. Európa, a keresztyénség és a magyar reformátusság múltja, jelene és jövője címet adták nyári konferenciájuknak. Jövőre viszont ismét Debrecenben, a kerek évforduló miatt.
A kassai rendezvény július 29-én kezdődött a délutáni órákban istentisztelettel a református templomban. A következő napokon a reggeli áhítatot előadások követték, majd a résztvevők a délutáni órákban Kassán és Eperjesen ismerkedtek az egykori Felső-Magyarország két patinás városának történetével és műemlékeivel. Augusztus 1-én ért véget a lelkiekben gazdag rendezvény.
A lelkészek több országból érkeztek. Sajnálatos módon a hazaiak közül kevesen, holott nekik is van tagszervezetük, és a kassaiak közül is csak néhányan hallgatták a színvonalas előadásokat, áhítatokat. Úgy látszik, ma már nincs vonzereje az ingyenes léleképítésnek. Pedig erre van elsősorban szükségünk, mert máskülönben elveszünk. De úgy látszik, még sokan nem ébredtek föl és úgy vélik: ’”Ej, ráérünk erre még!” Ezt a luxust viszont nem engedhetjük meg magunknak! Az akadály csak saját magunk lehetünk.
29-én a református templomban Orémus Zoltán esperes János Evangéliumából vette a textust, melyben Krisztus az Atyát a szőlősgazdához, önmagát a szőlőtőhöz, a tanítványokat a szőlővesszőkhöz hasonlította (15,1-8.). Nincs igaza Madáchnak, hogy „Be van fejezve a nagy mű, igen./ A gép forog, az alkotó pihen.” Az Úr továbbra is dolgozik. Az igéből az is következik, magától nem terem gyümölcs. Péter képtelen a maga ereje által járni a vízen. Önmagunk gondolatai nem gyümölcsözőek: „aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” Akik így élnek, azok óriási lehetőséget kaptak: „bármit akartok, kérjetek, és megadatik nektek.” Ez azonban azzal jár, hogy kéréseink összhangban lesznek a krisztusi szemlélettel. Forradalmi módon átalakulnak érzéseink, értékszemléletünk. Az lesz számunkra fontos, ami Jézus számára is az. Aki viszont nem él igeközösségben Vele, annak elapad a hite. A megszáradt szőlővesszőt „tűzre vetik és elégetik.”
Tóth Albert tiszalúci prédikátor, jogász, az MRLE elnöke nyitotta meg a rendezvényt. Kassa, a Felvidék egyik fellegvára hívott s örömmel jöttünk – mondotta. Ezt a várost is a trianoni irigység nagy lakodalma és ismételten a párizsi békeszerződés gyűlölete, a nagyhatalmi rosszindulat szakította el. A ma embere úgy gondolja, Isten nélkül megvalósíthatja terveit. Azután itt vannak a vasárnapi hívók… „Nem akarjuk egymást felvállalni, segíteni, mert nem vagyunk Krisztus szolgái.” Pedig e nélkül nincs a kárpát-medencei népeknek jövőjük. Ehhez adjon az Úr gyümölcsöző együttműködést.
Eljöttek a meghívás nyomán Kassára az elődszervezet eredeti célkitűzéseivel összhangban, hogy ápolják egymás tudatát, hitét és ezáltal építkezzünk. Köszönetet mondott a segítőkészségért, elsősorban a jelenlévő Czimbalmosné Molnár Éva főkonzulnak. Dr. Harmati Zsolt követségi tanácsos is részt vett a rendezvény egyik napján.
Az áhítatoknak léleképítő szerepük volt. A szolgáló lelkész kihívás előtt állt, hiszen kollégáik hallgatták őket. Bagi László, a budapesti Baross-téri református gyülekezet lelkésze tartotta az első napon. Örömmel jött Kassára, mert édesanyja ebben a városban született. Ő a Jelenések Könyvéből választott igét (3, 7-12.). Az igeszakasz szerint Isten gyermekeinek nemcsak túlélési, hanem gyümölcstermési lehetősége is van. Ennek azonban feltételei vannak. Az Ige három üzenetet hordozott. Mit vár tőlünk? Először is, hogy egyajtós emberek legyünk. Vannak, kiskapus emberek, akik mindig azokat keresik az ajtó mellett. Ezeket tartják sikeresnek. Ez a kényelmes életfilozófia: haverok, kapcsolatok, csúszópénz… Isten követelményrendszere egyértelműen világos. A gazdag ifjúnak megmondta mit tegyen. Adja el vagyonát, ossza el a szegények között és kövesse Jézust. Noénak is. Építs bárkát! Ahogy Pál fogalmazott: „az Úr kaput nyitott előttem”. Másodjára, legyünk gyengék: „mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet”. A gyengéket erősíti az Isten. A gyenge ember nem tényező a hatóságok előtt? Leírták? Mit számít néhány ember imádságra összetett keze? Mégis az Úr azt üzeni: „Ne félj kicsiny nyáj…” Isten számára nem akadály, ha kevesen vagyunk. Az Úr sohasem az erőseknek, gőgöseknek, hatalmasoknak segít. Aki úgy hiszi, meg tud állni a saját lábán, annak nincs szüksége Istenre. A gyengék tőle kapják az erőt, igét, bölcsességet, amit tovább kell adniuk. Egyéni életünkben végezetül oszlopemberekké kell válnunk. Az ilyen emberek a „semmiből” kerülnek elő. Életünknek csiszolódnia kell. Ma még kövecske vagy, de holnap, egy hét vagy év múlva oszloppá lehetsz Isten templomában. Léteznek díszoszlopok, de ebben az esetben tartóoszlopokká válunk, melyhez az Úr erőt ad. Az ige biztatást is ad. Az ilyen életnek meglesznek a gyümölcsei. Nem ígér időpontot, de a lényeg, hogy az átalakulás elkezdődjön életünkben.
A következő napon Oláh Mátyás lelkipásztor a vak Bartimeus történetét (Márk Evangéliuma 10,46-52) vette alapul. A tévé, film nekem mondja mit egyek, igyak, miben higgyek. Így azután nem csoda, hogy sokan élnek vakságban, mint Bartimeus. Ma egy vak tanulhat, dolgozhat, olvashat, rádiót hallgathat, de Bartimeus korában csupán a fülére hagyatkozhatott és koldulhatott. Keveset tudhatott a világról. Ő a látás ajándékára vágyott. Amikor megtudta, Jézus közeleg, kiáltozni kezdett. Hiába szóltak rá, annál inkább kért könyörületet. Ugyan, ki tudná meggyógyítani? A körülötte állók látáskorlátozottak voltak. De ő hitt! Mi önként mondunk le a látásról. Vakság, ha nem figyelünk környezetünkre. Ha inkább tévézünk, nem vesszük észre, hogy más kínlódik. Jézus a segélykiáltásokra kísérőivel együtt megállt. Érdekli, amit mondunk neki. Figyel ránk. Mi hogyan hallgatunk azokra, akik rajtunk keresztül bíznak Istenben? Van számukra erőnk, időnk, türelmünk? Még ezt a filmet nézem meg, még ezt a játékot befejezem, majd… Jézusnak az utolsó koldusra is van ideje. Eléje állhatott. Majd csak annyit mondott: „Menj el, hited megtartott téged.” Sivár életünk így értelmet kap. Segít a látásban, mert a lelki vakság is végzetes.
A harmadik napon Varga Károly koltói lelkipásztor hirdette az igét. Ő a Jelenések Könyvéből vette az alapigét: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem meleg.” Mivel langyos vagy, „kiköplek a számból.” (3, 14-16.) Tragikusan közömbös világban élünk. Tóth Árpád költő szavaival, „köztünk a roppant, jeges űr lakik.” Nem akarunk tudni a másik bajáról, mert nekünk is van elég! Nem figyelünk egymásra. Nem úgy az Úr. Ő mindent tudó, így tud dolgainkról. Az isteni tudás gyógyulás. Tudnunk kell, hogy Pista bácsinak megellett-e a tehene. Laodicea híres görög városban langyos volt a lelki élet. A langyos életforma a legveszélyesebb az emberi közösségre, a családra. Nem lehet egyenlő távolságot tartani minden politikai erővel szemben, vagy az ördögtől és Istentől. Azt kiköpi az Isten! „Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” Jeremiás jár helyes úton: „mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve”, mert ez hevíti gondolatainkat, hogy cselekedjünk anyaszentegyházunkért és népünkért.
Tőkéczki László történész a 21. sz.-i identitáspolitika fontosságáról értekezett. A francia forradalom óta rombolják a közösségeket. Ennek három fontos csoportja létezik: a család, a nemzet és a vallási közösség, a hit. Ezeket rombolják a médiák és a politika is. Az érdekelvűség kezd eluralkodni.
Nemrégiben alkalma volt áttanulmányozni az 500 oldalas közös szlovák-magyar történelemkönyvet. Kétségbeejtő, hogy néhány identitás nélküli magyar történész mit képes összehordani! A kötet Az Árpád-házi királyokat és a Habsburgokat tárgyalja. A többi uralkodó valahogy eltűnt. Szerepel benne egy olyan adat is, mely teljesen elfogadhatatlan. Az egyik szlovák szerző az 1930-ban Magyarországon talált 131 ezer szlovák anyanyelvű emberhez hozzáadja azt a 200.000 magyart is, akik akkor tudtak szlovákul is. A magyar szerzőtárs meg nem tiltakozott.
Az önkormányzati felfogásunkat Ázsiából hoztuk. Ha egy népcsoport politikailag lojális a szakrális uralkodóhoz, akkor nem számít milyen nyelven beszél, vagy milyen vallást követ. Szent István is a sokszínű országot tartotta erősnek. Befogadó nemzetté lettünk. A Magyar Királyságban sohasem fordult elő, hogy valakinek nyelvi vagy vallási hovatartozása miatt elvették volna ingatlanát. 1920 körül a lojalitások átrendeződtek. Az erdélyi szászok 800 évig fent tudtak maradni, de román uralom alatt 80 év alatt felmorzsolódtak. A határok változását a 20. sz.-ban hatalmi érdekek okozták. Ha harminc év múlva – egy abszurd példát hozott föl – a kínaiaknak az lesz az érdekük, akkor megint a Kárpátok bércein lesz a magyar határ.
A kishitűséget le kell vetkőznünk, hiszen a súlyos 20. sz.-ot is túléltük. Igaz, a jászok svábok, kunok és betelepült franciák asszimilálódtak. Budapesten 200.000 szlovák olvadt be, 1848/49-ben több tízezer szlovák harcolt a szabadságharc oldalán, ellene csak 3.000-en. Ez is mutatja, hogy egykor a szlovák-magyar viszony nem volt konfliktusos. Az említett közös tankönyv ezt a konfliktusmentességet nem mutatja. Mikszáth hőse is így beszél: „Csak éppen olyan jóravaló magyar ember volna, mint mi, ha tótul tudna.” A nagy palóc mindkét alkalommal a budapesti szlovák evangélikus templomban nősült.
A Kárpát-medence termőterülete a legjobb. A falusi társadalomban minden születő gyermek új munkaerő. Városban a gyermek költség. A falusi társadalom évezredek óta recirkulációs rendszerben működik. Itt megtaláljuk a munkahely és lakóhely egységét. A családtagok idejük 80%-át együtt töltik. Nem úgy a városban. Ez az élet stabilitásából merítette megújulási erejét. Nem akar önmegváltó lenni, ezért fogadja el Istent, hiszen a természetnek ki van szolgáltatva. A város független az időjárástól. Így látszólag nincs a teremtéshez kötve. Ennek következménye az ateizmus és materializmus. Az Isten helyére ülünk. A reformáció a kollektivista katolicizmussal szemben nagyobb mozgásteret biztosít. A latin helyébe a nemzeti nyelveket léptette. Ez a katolicizmusnak négyszáz évig tartott. A katolicizmus a kamatot uzsorának tartotta, Kálvin 5%-ban maximálta annak mértékét. Már csak csöndesebben tette hozzá, hogy ebből 2%-ot diakóniai célokra kellene fordítani. A reformáció eredménye, hogy kimondta, a tudomány nem kerülhet ellentétbe a hittel ugyanúgy, mint a művészet sem. Kálvin és Luther hirdette, mindenkinek van hivatása. Hogy valaki élni tudjon kultúrájával, meg kell találnia identitását. Ez a szemlélet lett a modern európaiság alapja. A reformációnak az ellenreformáció miatt politizálnia kellett. Mivel a protestánsok az egyéni szabadsághoz szoktak hozzá, a városba menekültek a kollektivista kolhozok elől. Így növekedett a reformátusok részaránya a városokban. A kommunizmus rombolta le az agrárvilágot, mely tudott megújulni.
Tőkés László volt református püspök és EP-képviselő, aki „gonosz lelkek közepette” ül az Európai Parlamentben (Tóth Albert) a kialakult helyzetről beszélt széles összefüggésrendszerben. Mivel előadása súlyos mondanivalót tartalmaz, azt külön írásban ismertetjük. Ami azonban ide kívánkozik mementóul az az, hogy Románia zseniálisan tudja mindmáig asszimilációs politikáját folytatni. Megtalálja azt a korszellemnek megfelelő jelszót, amely mögé bújva folytatni tudja mesterkedéseit, miközben a világ úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Ha elképzeléseik megvalósulnak, akkor padlóra küldik az erdélyi magyarokat. Most Tőkés Lászlót támadják, de ez a figyelem elterelése.
Csohány János professzor előadásának címéül Pillanatképek a magyar református lelkészség történetéből címet adta. A reformáció indulásakor elsősorban a ferences barátok lettek a reformáció hirdetői. Sokan először a lutheri, majd a kálvini reformációt fogadták el. Majd az egyházi élet egykori joggyakorlatával foglalkozott. A diákok nyugati egyetemeken tanultak, majd haza jövet vizsgát kellett tenniük. A tanulmányi idő hosszú éveket vett igénybe. Akkoriban egy hazai iskolának 1-2 tanára volt, ha már hárman voltak, akkor kollégiumot alkottak. A diákok gimnáziumi tanári állást vállaltak, azután távoztak külföldi egyetemekre.
Előadásában áttekintette a helyzetet a kommunista korszakban, amikor a kárpátaljai helyzet volt a legrosszabb. Akkor kényszerből visszatértek az évszázadokkal korábbi megoldáshoz. A diákok egyik parókiáról a másikra vándoroltak és így biztosították számukra a szükséges ismeretek elsajátítását. A rabbiképzések esetében is hasonló rendszer működött. A kárpátaljai gyakorlat bevált. Az egyháznak sikerült túlélnie. Ma viszont a fejkvóta a gond, mert mindenkit fölvesznek, hiszen a hallgatók számától függően jut pénz az intézményeknek. Majd történeti áttekintést adott az évszázadok folyamán alkalmazott gyakorlatról, mely komoly dilemmákat és nehézségeket is okozott.
A lelkészek szociális biztonsága azonban nagyon sokáig rendezetlen volt. Az özvegy lelkészfeleségek csak 1896-ban kaptak nyugdíjat, a lelkészek csak 1907 után. Korábban egy darabig ez nem okozott komoly gondot, mert a lelkészek átlag életkora alacsony volt. Kevesen érték meg a szolgálatképtelen kort a sok zaklatás, üldözés miatt. Ha nem volt családtag, aki törődjön vele, vagy vagyona, akkor koldulási engedélyt kapott. Kitért a különböző szabályzatok ismertetésére, melyek firtatták a papok felkészültségét, családi életét, de hajviseletét is. Minderre azért volt szükség, hogy „Isten ügye ne káromoltassék”.
A ma embere számára elképzelhetetlen körülmények között szolgáltak, nem kapva érte köszönetet, amit nem is vártak el. Persze szó esett a jelenlegi helyzetről is, mely távolról sem rózsás jogi vonatkozásban.
Papp Vilmos professzor a kommunista korszak áldozatainak életrajzát tárta föl öt kötetben, melyek a helyszínen megvásárolhatók voltak. Róluk a hivatalos egyház megfeledkezett. Ezek a néma, csendes és igaz mártírok, akiket nem köpött ki az Isten. Az előadó Lelkipásztor és a „keresztyénség” címmel tartotta meg előadását. A lelkipásztornak lelkeket kell mentenie. Habár az Úristen sok mindent elrendezett, ám hagyott számunkra is munkát. Sok helyütt a lelkész teljesítményét azzal mérik, tud-e jó gulyást főzni, vagy megnyerte-e a horgász-versenyt. Majd ennek kapcsán két egykor Kassán szolgált lelkipásztor életútját vetette össze. Alvinczi Péterét és Pázmány Péterét. Sok közös vonás akad életútjukban. Mindketten fiatalon veszítették el apjukat. Alvinczi unitárius apját a török fölakasztatta. Pázmány, aki szintén fiatalon veszítette el református apját (azt „megnótázták”), akaratlanul formálta Alvinczit. Szomorú, hogy a három kassai vértanú haláláért Csepregen 1.200 protestánst mészároltak le, amiért Pázmány a felelős. Kettejük komoly vitát folytattak. Alvinczi válaszolt intelligensebben, latinul. Írását egész Európába szétküldte. Amellett tört lándzsát, hogy egyedül az evangéliumi keresztyénség érdemli meg a katolikus elnevezést. Minden jelzős katolicizmus önellentmondás. Majd rámutatott néhány olyan tényre, melyek gátolják a reformátusok közeledését a katolikusokhoz. Az ökomenizmus nem azonos az ökuméniával. Róma nem tagja az Egyházak Világtanácsának. Gond az is, hogy XIV. Pius pápa átkot mondott ki azokra, akik Róma nélkül törekednek a keresztyén egységre. Ez pedig akár gyilkossághoz is vezethetne! Ez végzetes rövidlátás. Miközben itt vannak az angliai templomkocsmák, a hollandiai „keresztyén” bordélyok.
A pap – s nem a felesége – ápoljon veteményes kertet, hogy ne az időjárásjelentést figyelje, hanem saját tapasztalatából tudja, mikor kell esőért imádkoznia.
Majd a mindennapi élet visszásságaira mutatott rá. A tévé tiszteletben tartja a tömeggyilkost. Nem mutatják az arcát. A vörösiszap-katasztrófa alkalmával papok mentek segíteni, de másnap pszichológusokat küldtek Pestről, hogy segítsenek lelkileg feldolgozni az eseményt. „De akkor mi rólunk, papokról a vélemény?” A lelkész nem azt kérdezi elsőként, milyen lesz a szolgálat. Hanem azt, hogy milyen lesz a javadalom. Az üdv alatt mit értenek az emberek? A világ fiai vagyunk. Vasárnap diszkóba megyünk. Jézus Krisztusból szupersztár lett és egyesek szerint Mária Magdaléna Krisztus felesége lett, vagyis Szűz Mária volt az anyósa…
A szocializmus kollektivizmusát a szubjektivizmus váltotta föl. Rajtam kívül semmi és senki nem számít! A globalizmus és zöldek a bolsevizmus egyik válfaja. Tipord el a nyomorultat: az egyházat!
Majd számba vette a lelkipásztorok fogyatékosságait. Van menedzserkedő lelkész. Legkedvesebb igéje: „A jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten.” Azután itt van a közéletieskedő lelkész, aki tisztséget akar, hogy így emelje a renoméját. A tudóskodó lelkész, az adminisztráló pap, az örök hozzá- és megszóló, sorolta a végtelenségig.
Jézus erős, tagbaszakadt, kitartó embereket választott apostolokul, akik nem ijedtek meg a vihartól és nem aggályoskodó értelmiségiek voltak. Fel sem merült bennük, miből élnek meg, amikor Jézus elhívta őket. Tudták milyen a világ, amelyben hivatásukat alkalmazniuk kell. Emberhalászok lettek.
Ha ma tíz Apáczai Csere Jánosunk lenne, az üdvösség nem lenne veszélyben. Mi a Biblia üzenetét hirdetjük. A kiváló lelkipásztor Krisztussal azonosul. II. Rákóczi Ferenc nem rendelkezett református teológiai diplomával. Nem véletlen, hogy a janzenistákat követte, akik kriptokálvinisták voltak. Jelszava: Cum Deo pro Patria et Libertate világosan mutatja a sorrendet. Elsőként Istenhez érkezett, így fordult népe felé. Isten, haza, család a helyes sorrend.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”40945″}